Már el sem kell menni szavazni, a közvélemény-kutatók megmondják, ki a győztes

Szerző:
Kardos Gábor

2019.01.22. 12:42

Egy úr a pokolban is úr, a polgárnak pedig a polgári demokrácia orbáni poklában is polgárként kéne viselkednie: tehát arra kellene szavazni, akinek tetszik a programja, nem arra, aki „esélyes”.

Kedves budapesti választók, már nem kell álmatlan éjszakákon töprengnetek a megoldáson, hogy kinek a programjára, vagy kire szavazzatok, mert a pártok a közvéleménykutatókkal és a pártmédiumokkal karöltve megoldották helyettetek a problémát. Rátok már nincs is itt szükség, legfeljebb a szavazatotokra lesz szükségük, miután szépen megmondták nektek: kire kell szavaznotok, hogy esélyetek legyen győzni.

Szégyellje magát minden lúzer, aki a többiek játékát elrontva önállóan, szabadon mérlegelve akart volna dönteni

– hiszen a közvélemény-kutatások és véleményvezérek, pártok és pártmédiumok által vezérelt technokrata demokrácia nem arról szól, hogy mi választók mit vagy kit szeretnénk, hanem sokkal inkább arról, hogy ők kit és mit akarnak, akik nekünk jól megmondják a tutit. Hogy melyik a „hasznos” szavazat és kire kell szavaznunk, ha nem akarjuk, hogy „elvesszen a szavazatunk”. Pedig jellemzően csak annyit árulnak el ezzel, hogy ki az ő jelöltjük, aki az ő érdekeiket képviseli a miénk helyett.

Mégis, mi ezzel a baj ? Röviden: minden. Vegyük sorra, hogy miért kellene célzott törvényekkel tiltani ezt a választói akaratunkat túszul ejtő és saját medrébe terelő mediokráciát, miért illene pontról pontra kikérnie magának minden egyes választónak – pártpreferenciáinktól függetlenül – a mai kampányok általánosan elfogadott manipulációs módszereit.

1. Ha a közvélemény-kutatások alapján már most, a programok megismertetése előtt (pontosabban ezek vitája, szabad és tisztességes versenye helyett) objektív tényként tájékoztatnak minket egy előre borítékolt eredményről, akkor felesleges komédia az egész kampány, sőt: maga a választás is.

Akkor hirdessék ki már most a végeredményt a közvéleménykutatás alapján, és legyen elég az egész színjátékból.

Ha meg erre mégsem alkalmasak a sokszor inkább időjárási prognózisokhoz hasonló közvéleménykutatások, akkor viszont véletlenül se hivatkozzanak úgy rá, mint valami objektív tényadatra.

2. Már az ellenzéki pártok esetében is tragikus félreértése a parlamentáris demokrácia alapjainak, hogy bármi áron össze kéne fognia bármilyen pártoknak – mert akkor ugye mégis minek vannak pártok?

Egy pillanatra lépjünk ki ebből az összefogási tömegpszichózisból, és próbáljuk meg elképzelni, hogy egy valódi demokráciában hogyan működne és miről szólna egy választási kampány!

Az lenne a szabad és tisztességes választások alapfeltétele, ha legalább nagyjából egyenlő feltételekkel (nagyjából egyenlő nyilvánosságot kapva) ismertethetnék meg a jelöltek programjaikat a választókkal, illetve szabadon, kulturáltan vitatkoznának ezekről a legszélesebb nyilvánosság előtt – a jelöltek személyét lejárató karaktergyilkos kampányelemek kizárásával.

A korrekt és független (szabad) választói döntés alapfeltétele lenne továbbá, hogy kizárólag a programok és a jelöltek vitája alapján dönthessenek a választók, és semmilyen manipulációval (közvéleménykutatások „objektív, tudományos módszerekkel megállapított” adataival vagy hasznosnak és haszontalannak minősített szavatokról szóló demagóg szólamokkal) ne befolyásoljon minket senki az önálló döntésben.

Ettől vagyunk nagyon messze, nemcsak a magyar közéletben, hanem a parlamentáris demokráciák elsöprő többségében. Azt pedig rendre nem tudjuk meg sohasem, hogy vajon ki győzött volna ezek nélkül a zsarolással felérő manipulációk nélkül.

3. Külön ki kell térni a „hasznos szavazat” demagógiájára, ami talán a legkárosabb mind közül. Egy valódi demokráciában véletlenül sincs haszontalan szavazat, mivel pont azzal kaphatnánk bármilyen közvélemény-kutatásnál sokkal objektívebb képet a választók politikai álláspontjáról, nézeteik tényleges megoszlásáról, ha manipulálások nélkül voksolnának, és senki sem akarná azt a téveszmét elhitetni velünk, hogy a választások kizárólag a győzelemről, a hatalom megszerzéséről szólnak.

Egy valódi demokráciában ugyanis senki sem győzne és senki sem vesztene, hanem csak az derülne ki, hogy mik a társadalom preferenciái, mik a prioritások

– de az is kiderülne, hogy nagyon sokan vannak, akik mást akarnak, és akiknek az érdekeit szintén képviselnék azok, akiket az éppen kisebbségbe kerülők juttattak a parlamentbe.

Nem az összefogást és a hatalom bármi áron való megszerzését kéne képviselniük az ellenzéki képviselőknek, hanem a választóik érdekeit és akaratát.

Azokat is képviselni kellene valakinek, akik netán a tanyasi gazdálkodást tartják a világon a legfontosabbnak, akkor is, ha csak néhány százan vagy ezren vannak.

Aki „hasznos” szavazat leadására akar rávenni, kedves szavazó, az becsap téged. Olyannyira, hogy pont az ellenkezője lenne a logikus választópolgári reakció erre a kényszerítésre, mint amit az ilyen voks-maffiák elvárnak. Túl azon, hogy zsarolóknak sosem szabad engednünk, pontosan ebből a politikai zsarolásból tudjuk meg, kik a politikai maffiák jelöltjei, vagyis kire haszontalan szavaznunk.

Az összefogáskényszer tehát a demokratikus, szabad és tisztességes választás alapjainak mond ellent. Szükségképp olyanokat juttat hatalomra, akiket kizárólag a hatalom érdekel a választók képviselete helyett.

4. Persze egy főpolgármester-választásnál pláne nem a pártlogikának kéne mindent felülírva érvényesülnie – itt még kevésbé kéne teret adni ideológiai vitáknak és összefogás-kényszereknek. Még inkább a konkrét programokra és a jelöltek kulturált vitájára kéne csak fókuszálni.

Még idiótább előfeltevés egy ilyen választásnál, hogy kizárólag az ellenzék és a kormány apokaliptikus ideológiai küzdelme legyen, ahelyett, hogy a valóságba visszatérve Budapest valódi helyzetével és jövőképével foglalkozna mindenki a kampányban.

5. Nem tudom, mai áron mennyibe kerül egy ilyen közvélemény-kutatás megrendelése, vagy milyen büdzsével lehet „megrendelni” kulcskészen akár egy választás megnyerését is (az ehhez szükséges médiafelületekkel, a többi jelöltet karaktergyilkoló botrányokkal, stb.), de nem is nagyon érdekel.

Logikusan arra érdemes szavaznunk, aki mögött egyáltalán nem állnak olyan „támogatók”, akik rendelkeznek a választás manipulációjának feltételeivel, egész eszköztárával

– mert ők lesznek azok, akik az általuk benyomott jelölttől cserébe azt várják, hogy majd ők és cégeik nyerjék a nagyobb tendereket és hasonlók. Ha a városnak és lakóinak valós érdekvédelmét szeretnénk elérni, akkor pont azokra nem szabad véletlenül sem szavaznunk, akiket a leginkább esélyesnek állítanak be a tömegmédiában.

Puzsér Róbertnek számos hibája lehet, sokak számára inkább idegesítő jelenség, de legalább nem a pártpolitikai korrupció rendszerének része, ahogy a pártkatona-jelöltek. Ha valaki inkább civil jelöltre szavazna, akkor ő az egyetlen ilyen. Azt mondják, ő amatőr és csak a többi jelölt „profi” városvezető, ami alatt kábé azt érthetjük, hogy személyes tapasztalatból tudják, hogyan szokták megkörnyékezni az önkormányzati vezetőket, illetve tudják, mivel tartoznak azoknak az erőknek és érdekcsoportoknak, akik hozzásegítik őket a győzelemhez:

tudják hogyan kell majd „meghálálniuk”, mit kell majd cserébe adniuk. Ha ez a profizmus, akkor minden bizonnyal jobb egy amatőrre szavazni.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett demokrácia a régi görögök óta lényege szerint nem „profi” politikusok oligarchikus rendszere lenne, hanem sokkal inkább olyan civil politikai rendszer, melyben a politikai amatőrök, civilek szava a döntő. Nemcsak választóként, hanem jelöltként is. Mert ugye a régi görögök sorshúzással választottak arkhónt, ami azért elég fontos politikai poszt volt. Ráadásul a kampányok demagógiáját is megspórolták a sorshúzással.

6. Sokan azt mondhatnák minderre, hogy talán igazam lenne egy valódi demokrácia esetében, csak hát ugye ez itt már sokkal inkább egy autoriter rendszer, ahol a sorsdöntő és kizárólag irányadó kérdés immár Orbán hatalmának megdöntése, a demokrácia visszaszerzése.

Így a főpolgármester-választás és minden egyes politikai szituáció egyetlen tétje ez: Orbán autoriter rendszerének megdöntése.

Rejtély, hogy miért bíznak egy ilyen antidemokratikusan működő rezsim esetén a választások útján megvalósítható hatalomátvételben azok a honfitársaink, akik előző mondatukban épp azt fejtették ki, hogy miért lehetetlen valóban szabad és tisztességes választások megnyerésében bízni,

és miért vette el tartósan ennek lehetőségét az orbáni „fülkeforradalom” és az államot fokozatosan elfoglaló hatalompárt egész működése.

Ilyen esetben már csak a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának lehetősége marad meg, amit egyébként még az orbánék által testreszabott új alkotmány is minden magyar állampolgár jogaként tartalmaz. A hatalom bármilyen kizárólagos gyakorlásával szembeni állampolgári fellépés azonban nem csupán jogunk, de kötelességünk is egy demokráciában.

És van egy ennél mélyebb kötelességünk is. Mert az úr a pokolban is úr, a polgárnak pedig a polgári demokrácia poklában is polgárként kéne viselkednie, sőt: leginkább épp ilyen helyzetben szükséges ez. Minden mással a poklot támogatjuk, és semmilyen más módon nem térhetünk vissza valamilyen polgári normalitáshoz, a nem csak névleg demokratikus közállapotokhoz.

Leginkább pont akkor kell tehát ragaszkodnunk a demokratikus normákhoz, amikor az autoriter hatalomgyakorlás veszélye fenyegeti az országot, és amikor azt hazudják nekünk, hogy egy ember eltávolítása a hatalomból megoldaná minden problémánkat.

Pedig a fő problémánk nem ez az ember vagy az, hogy épp Orbánnak, netán Gyurcsánynak hívják, hanem az, hogy engedtük.

A demagóg népvezérek hatalmát nem azzal lehet megdönteni, hogy egy másik demagógiával fellépő népvezért találunk az előző helyett, hanem azzal, ha soha többet nem választunk meg demagóg vezéreket.

Olvasnál még Kardos Gábortól? Itt megteheted! Vitatkoznál vele? Ide kell levelet küldeni!