Kilencvenesek: mi elszenvedtük a rendszerváltást

Fekete Balázs

Szerző:
Fekete Balázs

2018.08.22. 10:54

A kilencvenes generáció a rendszerváltást elszenvedők generációja: a politikai és gazdasági átalakulás árnyékában a magyar társadalom folyamatosan szétmorzsolódott és széthullott.

A kilencvenes évek generációjáról szóló cikkem számomra is meglepő módon több vehemens reakciót is kiváltott, számos ekézős Facebook-komment mellett még a Baloldali liberális blog is – noha végsősoron handabandázásnak minősítette – reagált rá. Ezek a reakciók igazolják azt, hogy van miről beszélni.

Megpróbálok ezért az egyes ellenvetésekre, kérdésekre pontokba szedve válaszolni, jobban elmagyarázni, mire is gondoltam.

Célom természetesen nem a meggyőzés, mert erről a mai közéleti klímában nem lehet értelmesen beszélni,

csak szeretném jobban megvilágítani az álláspontom. Hátha érdekes.

1. Sajnos muszáj egy teljesen lényegtelen, de mégis fontos technikai észrevétellel kezdenem. A címet – Betalált Orbán üzenete a kilencvenes generációnak – nem én adtam, hanem az Azonnali szerkesztői. Sajnos a szerkesztőségi rohanásban ezt nem egyeztették velem, és az én beleegyezésem nélkül került így ki a cikk. Ennek én nem örültem, több okból sem, de nem akartam emiatt leszedetni, noha jeleztem, hogy nem értek egyet ezzel a címmel.

Az a gondom a címmel, és ez a félelem beigazolódott, hogy olyan értelmezési környezetet – paratextust – teremt, mely legalább részben félreviheti a szöveg értelmezését, felerősítve az olvasók pozitív vagy negatív érzelmeit.

Ma a magyar közírásban, ha valaki Orbánra hivatkozik pro vagy kontra, akkor az rögtön a másik oldal szemében determinálja írása fogadtatását,

és különösen erős ez a hatás, ha mindez a címben történik.

Személy szerint azt gondolom, hogy ez egy szerencsétlen és buta helyzet, és ezért a lehetséges diskurzus érdekében mindig igyekszem tudatosan kerülni a miniszterelnök említését. Az az érzésem, hogy a Baloldali liberális blog szerzőjének olvasatát már a cím is erősen meghatározta, hiszen írását lényegében a cím újraértelmezésére, nem pedig a tartalom megvitatására építi.

2. Érdekes kérdés, hogy mit jelent egy generáció léte, mit jelent egy generációhoz tartozni. Azt hiszem, azzal nem nagyon kell vitatkozni, hogy még ha évszámokkal is jelölünk egy generációt, akkor az nem kizárólag azokat jelenti, akik abban az időszakban születtek, vagy abban az időszakban fejtettek ki valamilyen tevékenységet. Az európai hatvannyolcas generáció tagjai például biztosan nem 1968-ban születettek, és tevékenységük is jelentősen túlterjed a hatvanas évek végén. 

A generációhoz tartozás szerintem az élményközösség fogalmával írható le a legjobban. Egy-egy kulturális, társadalmi, vagy politikai élmény és ahhoz kapcsolódó tapasztalat, amennyiben hatása sokakat érint és túlmutat egy szűk időpillanaton, képes lehet generációt teremteni. Ebben az élményben pedig osztozhatnak a fiatalok, az idősek, vagy akár azok is, akik akkor még meg sem születtek.

A lényeg nem az évszám, hanem a közös tapasztalat, amely képes a sokféle egyéni céllal és attitűddel rendelkező ember számára bizonyos kérdésekben közös világlátást megalapozni.

Természetesen az is lehet, hogy sokan nem osztják a generáció élményét, és így nem tagjai az adott generációnak. Ismét a hatvannyolcasok példája: sokan vannak olyanok, akik a hatvannyolcas generáció felfogásától homlokegyenest eltérő következtetéseket vontak le mindabból, ami akkoriban történt, például Scruton, Molnar vagy Zemmour.

3. Mi lehet az élmény, ami szerintem megalapozhatja a kilencvenes generáció létét és világlátását? Van-e olyan közös tapasztalat, amit a magyar társadalom legalább egy része oszt, és annak hatása a világértelmezésére is kiterjed? A Baloldali liberális blog szerzője nagyon egyoldalúan politikai élményekben és azokhoz kapcsolódó politikusokban gondolkodik, azonban

a generációs identitást igencsak szűken értelmeznénk, ha kizárólag politikai-közéleti terminusokban próbálnánk leírni.

Sőt, ebből a szempontból egyet is értek a blog szerzőjével, valóban azok a politikusok és közszereplők tartoznak a kilencvenes évekhez, akiket ő felsorolt. Csak szerintem, ennek semmi köze a kilencvenes évek generációjához.

Az én szememben a kilencvenes évek generációjának alapélménye a rendszerváltás valóságának megtapasztalása. Úgy is mondhatnánk, a „rendszerváltás rendszerének” – szándékosan használom a telléri frazeológiát ezen a ponton – napi megélése. Mint írtam, a kilencvenes évek – ha eltekintünk a politikai és gazdasági rendszerváltás intézményi és alapvetőn sikeres, de mégis csak a társadalom feje felett zajló átalakításától –, akkor egyáltalán nem volt vidám és önfeledt időszak sokak számára.

Ahogy számomra sem; érdekes, én például nem emlékszem Horn Gyula autóbalesetére, de emlékszem a reménytelenségre, kilátástalanságra és elkeseredettségére, ami a környezetemben mindenhol kézzelfogható volt.

Visszanézve úgy látom, hogy a politikai és gazdasági átalakulás árnyékában a magyar társadalom számomra látható részei folyamatosan morzsolódtak és hullottak szét.

(Kubiszyn Viktor Drognapló című könyvének egyes részei kiválóan leírják ezt a hangulatot és életérzést.) És az alulnézetből megélt, a történelemkönyvekben természetesen csupa nagybetűvel szereplő, számos ponton túlidealizált rendszerváltási folyamat lehet annak az élménynek a magja, mely köré a kilencvenes évek generációja megszerveződhet.

Mégpedig úgy, hogy a kilencvenes generáció tagjai – noha sokféle módon – tanulni szeretnének mindebből és kamatoztatni ezt a társadalmi-politikai tapasztalatot a jövőben. Persze, az, hogy ki mire jut mindebből, már egy másik kérdés, egyáltalán nem szükséges, hogy mindenki ugyanazt gondolja. A diskurzust megalapozó élményközösség a fontos.

Egy kommentelő nagyon találóan arról írt, hogy ha van is ilyen generáció, akkor az a rendszerváltozás veszteseiből áll, akikről ki lehet mondani, hogy saját maguk felelősek mindezért, hiszen azóta már majdnem harminc év eltelt. Nem tudom. Nagy kérdés, hogy vajon hol az egyéni felelősség helye az olyan hatalmas politikai-társadalmi változások során, mely gyakorlatilag a teljes, a társadalom nagy része által már jól elsajátított – olyan, amilyen, de létező és működő – viszonyrendszert rendkívül rövid idő alatt megszünteti, és helyére egy teljesen új viszonyítási rendszert állít, melynek működését a nagy többségnek még sokáig, és gyakran kellemetlen tapasztalatok árán kell tanulnia, ha egyáltalán képes rá. 

Én inkább azt mondanám, hogy a kilencvenes generáció a rendszerváltást elszenvedők generációja,

akik hosszú tanulást és számos rossz tapasztalatot követően tudták megtalálni a helyüket az új berendezkedésben. Ha megtalálták egyáltalán…

4. Arra is felhívták a figyelmemet, hogy az általam említett társadalmi-gazdasági problémák nem a kilencvenes években gyökereznek. Teljesen egyetértek a kommentelővel, valóban pontatlanul fogalmaztam. Nyilvánvaló, hogy a társadalomtörténetben mindennek vannak előzményei, mindennek van valamilyen, gyakran találó előképe.

Azt azonban fenntartom, hogy egy eleve már sok szempontból defektusos társadalomra zuhant rá a rendszerváltás, és a kilencvenes évek sokat tettek a rejtőző vagy már egészen nyilvánvaló problémák további súlyosbodásáért; egyszerűen azért, mert a „rendszerváltás rendszerébe” kódolt instabilitás lehetetlenné tette hosszú távú megoldások megvalósítását. Különösen úgy, hogy a négyéves ciklusok működésének egyik közhangulatbeli alapfeltétele – ahogy én láttam – a korábbi kormányzati ciklus felfogásának és értékeinek konzekvens tagadása volt.

5. A kedvencem az a komment volt, melyben arról írtak, hogy milyen vicces, hogy a „budai gyereknek” úgy kellett megtalálnia a jobboldali hagyományt, pedig hát ugye, a család, meg minden. Erről örömmel írnék egy önálló cikket is, de most is szívesen válaszolok rá, mert rámutat a világlátásom egyik kulcspontjára.

Azt hiszem, a hagyományt – világnézeti értelemben – sosem kapjuk „készen”, olyan szemüvegként, amit csak fel kell venni, és már jól is látjuk a dolgokat.

Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy így van.

A hagyományért szerintem mindenkinek meg kell küzdenie – elnézést a patetikus hangért –, és csak az a hagyomány lehet valóban a miénk, aminek az elsajátításáért megdolgoztunk. Ugyanis csak akkor sajátíthatunk el egy hagyományt, ha képesek vagyunk valódi értékelő viszonyt kialakítani vele. Amiben az is benne rejlik, hogy felismerjük azt, hogy a hagyomány teljességéből mi az, ami fontos a számunkra és követendőnek tartjuk; mi az, amit valamilyen ok miatt pedig nem tudunk magunkévá tenni.

Ezt pedig nem történik meg egyik pillanatról a másikra, hanem idő kell – sok olvasás és beszélgetés – ahhoz, hogy a hagyomány egy adott, gyakran egyedi történelmi körülményekhez idomuló konstellációja – gyakran belső küzdelmek árán – a személyiségünk részévé váljon. 

Őszintén: a magyar jobboldali hagyományból elég könnyen el tudtam engedni az arisztokratizmust, a szellemi bezárkózást és az ehhez kapcsolódó intoleranciát

(„neobarokk társadalom” á la Szekfű), és arra jöttem rá, hogy sokkal inkább a népi gondolkodásmóddal érzek közösséget, és a klasszikus, nem félreérteni: 19. század eleji, liberalizmus értékei (az egyik kedvenc szerzőm Montesquieu) is közel állnak hozzám. Egyszóval, a hagyományt szerintem nem „kapjuk”, hanem „beletanulunk”, értelmi és érzelmi értelemben is.

Itt a végén már kicsit messzire kalandoztam, de ebben a műfajban ez talán nem súlyos vétek. Tettem mindezt úgy, hogy nem utaltam a napi politikára és zárásként sem fogok. Pontosan azért nem, mert az eredeti cikkem célja is ez volt: próbáljunk meg beszélni arról, hogy mi történt velünk a rendszerváltás óta, és hogyan épültek be ezek az élmények a gondolkodásunkba.

Az, hogy egy beszédében a magyar miniszterelnök egy utalása hívta elő mindezt, szerintem csak esetlegesség, és fontos lenne, hogy a kilencvenes évek kérdése ne kizárólag azon az alapon ítéltessék meg, hogy ki beszél róla.

Másrészt, ahogy látom, a Baloldali liberális blog szerzője is része az általam említett élményközösségnek, hiszen a kilencvenes évek életérzést igenis osztja, csak a következtetései sokkal erősebben átpolitizáltak.

Szerintem ennek a felfogásnak van helye ebben a diskurzusban, lehetetlen ugyanis, hogy egy szempontból értsünk meg egy olyan összetett jelenséget, mint amilyen a közelmúltunk.

Fekete Balázs többi cikke itt olvasható az Azonnalin!

Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője
Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek