Betalált Orbán üzenete a kilencvenes generációnak

Fekete Balázs

Szerző:
Fekete Balázs

2018.08.03. 15:13

A mai magyar társadalmat feszítő problémák szinte mind a kilencvenes években gyökereznek. Talán ezért is a kilencvenes évek generációját állította szembe a hatvannyolcasokkal Orbán Tusnádfürdőn.

Noha „jobb körökben” ez szinte mindig rosszallást és értetlenséget vált ki, én általában meg szoktam nézni Orbán Viktor tusnádfürdői beszédeit. Sőt, az elhíresült illiberális beszédről még írtam is egy konzervatív szemléletű kommentárt.

Az idei beszédben, amelyre már szinte minden politikai alakulat és több „közíró” rávetődött, versengve abban, hogy ki tud róla nagyobbat mondani, még jobban elítélni azt, volt egy gondolat, ami újra írásra késztetett. Ez a gondolat a hatvannyolcas generációt felváltó kilencvenes évek generációjának víziója. Azt hiszem, itt valamire nagyon ráérzett a miniszterelnök, és mivel magamat is ebbe a generációba sorolom, szeretném azt továbbgondolni.

Az nyilvánvaló, hogy a beszédben a hatvannyolcasok és a kilencvenesek ellentéte európai dimenzióban jelenik meg, de rögtön érdemes arra felfigyelni, hogy

a kilencvenes évek inkább csak Kelet-Közép-Európában számítanak valódi választóvonalnak.

Európa nyugati és északi részén nincs olyan többletjelentése ennek az időszaknak, mint nálunk. Ott társadalmi-politikai korszakhatárnak sokkal inkább a kétezres évek második felét tekinthetjük, mely az Európai Unió Alkotmánytervezetének bukásán keresztül először mutatott rá az addig sikeres integráció strukturális politikai problémáira; leginkább az integrációt levezénylő elit és az azt megtapasztaló európai népek folyamatos egymástól való távolodására.

A kilencvenes évekre való hivatkozás tehát nekünk fontos, a mi közép-európai történelmünkben és e kontextusban értelmezhető, míg a nyugatiak számára nem sokat jelent.

A kilencvenes generáció és a polgári jobboldali hagyomány

Személyes tapasztalatom alapján a kilencvenes évek nem volt egy kifejezett sikertörténet, noha az akkori politikai-gazdasági elit mindet megtett, hogy így állítsa be. Persze alapvető fontosságú volt a piaci alapú berendezkedés megalapozása, a privatizáció folyamata, a nyugati mintájú jogintézmények meghonosítása, a pártállami struktúrák lebontása és ezen keresztül a többpártrendszer megteremtése, de a személyes sorsok szempontjából egyáltalán nem ilyen rózsaszín a kép.

Ha valakinek a családja nem tartozott az átmenetet levezénylő politikai-gazdasági elithez; nem kapcsolódott az akkoriban magyarországi termelésüket felépítő számos multinacionális vállalat hazai adminisztrációjához; ha nem kapott szerepet a kiépülő új kulturális intézményrendszerben; vagy ha egyszerűen csak vidéken élt egy kisebb és nem frekventált környéken elhelyezkedő faluban, akkor bizony teljesen más hangulatú – komorabb, kétségbeesettebb, szürkébb és depressziósabb – emlékeket is őrizhet erről az időszakról.

Számomra, aki kilencvennyolcig egy pesti elitgimnázium diákja voltam, ez az időszak – amellett, hogy megélhettem, hogyan hullik darabjaira egy polgári hagyományokkal rendelkező nagy- és többgenerációs, részben budai, részben vidéki család, ami még a szocializmus évtizedeit is többé-kevésbé érintetlenül átvészelte –

a készen kapott igazságok időszaka volt. A tévéből, a rádióból, az osztályteremből mindig meghallgathattam, hogy minden úgy van jól, ahogy van,

mindig volt egy hang, ami jól el tudta magyarázni, hogy miért szükséges, ami éppen történik, és miért jó, ami ennek hatására létrejön.

Csak – és azt hiszem ez döntően meghatározta az egész későbbi életem – én nem tudtam ezeket mégse elfogadni, pedig gyakran nagyon akartam. Azért nem, mert a személyes tapasztalataim nem igazán vágtak egybe azzal, amit különféle csatornákon keresztül el akartak nekem magyarázni.

Személyes élményeim azt sugallták, hogy valahogy nem volt ez a rendszerváltás mégsem olyan diadalmenet, ahogy nap mint nap halljuk,

és van a magyar valóságnak egy másik szelete is, amiről sokkal kevesebbet beszélünk, amit igyekszünk inkább szemérmesen elhallgatni.

Bennem ez így csapódott le, és különösen zavart, hogy ha néha-néha megpróbáltam erről beszélni, akkor merev elutasítással és mosolygó leértékeléssel találkoztam, hiszen „nem értem a világot”. Ez a fajta kiábrádulásélmény és az ebből fakadó elkeseredés és cinizmus a saját tapasztalatom, de van egy olyan érzésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül, sőt, többen vagyunk olyanok, akik a kilencvenes évekre hasonlóan emlékeznek.

Valójában szerintem a kilencvenes évek megélése valódi generációs élmény, mely alkalmas lehet arra, hogy egy generációs gondolkodásmód kiindulópontjává váljon. A kiábrándulás hatására az ember keresni kezd, és

szinte magától értetődően jutottunk el sokan a kilencvenes években csak igen lefojtottan és megbélyegzetten létező magyar jobboldali hagyományig.

A jobboldaliság, a polgári hagyományok, a nemzet gondolata és a kortárs politikai kurzus ezekből kiinduló kritikája kifejezetten underground „dolognak” számítottak a kései kilencvenes években.

Szerintem azért, mert a kritikán túl – gondoljunk például Tellér Gyula vagy Tőkéczki László akkori munkáira – válaszokat és azokból kiformálódó víziót is kínált a megtapasztalt valóság megértéséhez. Nem lettünk párttagok, sőt, nem is feltétlenül közeledtünk túlzottan a politikához, de

jó volt egy olyan hasonló gondolkodású csoporthoz tartozni, mely igencsak kritikus volt az akkori rendszerrel, a „rendszerváltás rendszerével” szemben.

Beszéljük ki végre a kilencvenes éveket!

A kilencvenes évekre való hivatkozás ezért szerintem kifejezetten jól rezonálhat a hazai nyilvánosság bizonyos részeiben, és ez nem csak a politikai retorikai teljesítménynek köszönhető, hanem annak, hogy valódi társadalmi szintű tapasztalatokat sűrít egy kifejezésbe. Nagy kérdés, hogy vajon ezzel mit lehet kezdeni, következhet-e mindebből egy, a hatvannyolcas hagyományoktól eltérő – szuverenista és keresztény – valóban sikeres Európa-politika, de az biztos, hogy a kilencvenes éveket nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, mint eddig gyakran tettük.

Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy hol tartunk ma, nélkülözhetetlen a kilencvenes évek kibeszélése, és ha ebből kialakul egy generációs identitás, az minden bizonnyal a hazai közélet hasznára válhat, hiszen tiszta viszonyítási pontokat kínál a további vitáinkhoz. Az természetes, hogy sokan vannak vitatják a kilencvenes generáció állításait és tapasztalatait, de talán pont ezek a viták tehetik lehetővé, hogy végre magunk mögött hagyjuk egyszer és mindenkorra a kilencvenes éveket, annak minden politikai és kulturális hordalékával.

Szeretném azt hinni, hogy a kilencvenes évek generációjának, mint narratív keretnek a megjelenése a politikai közbeszédben talán magával hozhatja a jelenleg meglehetősen egysíkú és repetitív hazai politikai viták (Orbán – nem Orbán; diktatúra – jogállam halála – bezzeg nyugaton; elnyomó Alaptörvény – liberális alkotmány; migráns – Soros – Európai Unió) gazdagodását, összetettebbé válását.

Tetszik, nem tetszik, a mai magyar társadalmat feszítő problémák szinte mind a kilencvenes években gyökereznek:

a vidék leszakadása, a családok széttöredezése, a gyermekvállalási kedv zuhanása, a közoktatás megroppanása, a társadalmi mobilitás lefagyása, a lakosság túlzott igénye a paternalizmusra, az európai integrációval kapcsolatban táplált illúziók, vagy a gazdaság torz, multikra épülő szerkezete.

Ezekre válaszokat csak olyan vitákban találhatunk, melyekben a „kilencvenes évek generációja” is aktív szereplő.

Olvasd el Fekete Balázs többi cikkét is az Azonnalin!

Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője
Fekete Balázs
Fekete Balázs jogász, az Azonnali szerzője

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek