A koronavírus-járvány hullámai nem hoztak semmi újat, valami minőségileg mást, egy új korszakot, egy új világot, hanem láthatóvá tettek és kiemeltek olyan jellemzőket, melyek már egy ideje a világunk részei.
A szorongásról mint lelki helyzetről nem szívesen beszélünk, a leggyakrabban csak hagyjuk, hogy valahogy jelen legyen az életünkben. Herta Müllert olvasva rádöbbenünk: ez nem valami véletlen, hanem a közép-európai létezés egy, döntően a külső körülmények által életrehívott állapota itt és most.
A kételkedés a tudomány legalapvetőbb jellemzője, a vita pedig annak természetes közege. De a járványban ezt is kiszorította az identitáspolitika.
Kivételes helyzetben tűnik szembe igazán az, ami többé-kevésbé azért „békeidőben” is működik: az önkéntes jogkövetés. De mi kell ahhoz, hogy ez kijárási korlátozás idején is fennmaradjon?
A kilencvenes generáció a rendszerváltást elszenvedők generációja: a politikai és gazdasági átalakulás árnyékában a magyar társadalom folyamatosan szétmorzsolódott és széthullott.
A mai magyar társadalmat feszítő problémák szinte mind a kilencvenes években gyökereznek. Talán ezért is a kilencvenes évek generációját állította szembe a hatvannyolcasokkal Orbán Tusnádfürdőn.
Az olaszországi eseményeket látva már nehéz hinni közép-európaiként abban, hogy egy normálisabb és demokratikusabb Európa részeivé váltunk a csatlakozással. Azaz, ez az álom is szertefoszlott. Volt, nincs.
Ha tényleg ez lenne az a Mag-Európa, amin most Európa „nagyjai” dolgozni kezdtek, akkor talán nem is akkora baj, hogy kimaradunk belőle. Üresség és képmutatás itt is van épp elég.
Ennek a cikknek a tartalma kiskorúakra káros lehet, csak akkor olvass tovább, ha elmúltál 18 éves.
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.