Fideszes fantasy-politika: instant sikerélmény valós kockázat nélkül

Miért van az, hogy miközben a magyar társadalom a legfontosabb problémának az egészségügy helyzetét és a szegénységet látja, ennek ellenére ezek az ügyek nem képesek tömegeket mozgósítani sem az utcán, sem a szavazófülkében? Talán mert a rendszerváltás óta annyi csalódás érte a magyar választót, hogy mára lemondott arról, hogy ezeket az ügyeket a politika képes legyen megoldani. Ebben a helyzetben a politika funkciója inkább a népszórakoztatás lett. Egy gondolatkísérlet.

Ellenzéki körökben időről időre felmerül, hogy a pártok akkor tudnának megszólítani tömegeket, ha az embereket valóban érintő és érdeklő dolgokról beszélnének. Hogy mik lehetnek ezek? A hétköznapokban jelentkező, tömegek életét megkeserítő problémák, mint a szegénység, az alacsony bérek, a lakhatás nehézségei vagy az egészségügy nyomorúságos állapota.

Az, hogy az emberek valóban ezeket tartják a legsúlyosabb gondoknak, egyrészt józan ésszel megtippelhető, másrészt felmérések is alátámasztják. Közvélemény-kutatók rendre megkérnek embereket, hogy nevezzék meg az ország aktuálisan legnagyobb problémáit. Ezen általában első helyen végez az egészségügy, a szegénység, a gazdasági egyenlőtlenségek. Háttérbe szorulnak viszont a napi politikát egyébként uraló témák: a szimbolikus ügyek (például a CEU-ügy), a szabadságjogok, szólásszabadság állapota, de a menekültügy is.

Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy meg is találtuk a piaci rést a magyar politikában – az utóbbiak helyett az előbbi égető kérdésekre kell megoldást nyújtani, és akár választást is nyerhetünk. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Valójában a pártos és civil ellenzék igenis fel szokta vetni ezeket a témákat, és mégsem képesek velük tömegeket megmozgatni.

Májusban utcára vonultak a mentősök, követelve, hogy emeljék az amúgy szégyenletesen alacsony, átlagosan nettó 119 ezres bérüket. Az eseményre 150-200 mentős és ápoló volt kíváncsi, nem csatlakoztak hozzájuk tömegek. Nem mozgatott meg néhány ezer embernél többet az ápolók tavalyelőtti tüntetéssorozata sem. Októberben szervezte a szegénységre és a lakáshelyzetre való figyelemfelhívásként a 7. lakásmenetet a Város Mindenkié csoport – erre is csak pár száz ember ment ki.

A Jobbik szintén egy égető problémára, az alacsony bérekre reagálva indította el a béruniós kezdeményezését. Egyelőre nem tudni, mennyien írták alá a petíciójukat, az viszont biztos, hogy a párt csodafegyvernek szánta a kampányt: elképesztő pénzt és energiát öltek bele. Ennek ellenére a Jobbik támogatottsága a béruniós kampány kezdete óta stagnál. Ennél is nagyobb kudarc volt Botka Lászlónak a gazdasági egyenlőtlenségekre reflektáló „Fizessenek a gazdagok” című kampánya, ami szintén nem mozdította el az MSZP-t a holtpontról, Botka viszont legalább elmozdult a miniszterelnök-jelölti státuszából.

Az egészségügytől és a szegénységtől félünk, mégse megyünk miatta az utcára

Civil és politikai szereplők tehát időről-időre megpróbálják a valós problémákkal tematizálni a közéletet, ezek a kampányok azonban mégsem mozgatnak meg tömegeket, annak ellenére, hogy a legtöbben valóban az ezekben felvetett problémákat tartják a legfontosabbnak. A közelmúltban tömegek csak egyetlen dolog, a CEU-ügy miatt zúdultak fel annak ellenére, hogy az nem igazán volt több egy szimbolikus ügynél. Semmiképp nem érintette volna a lakosság jó részét közvetlenül, ha esetleg bezárják a CEU-t, ennek ellenére sokkal többen vonultak az utcára az egyetem védelmében, mint az ápolók béremeléséért.

Eközben

Az átlagember menedékkérőt legfeljebb a tévében látott, Soros Györggyel kapcsolatban semmiféle közvetlen tapasztalata sincs, mégis a róluk szóló kampányok tömegekből váltanak ki elképesztő érzelmi reakciót – a rendszerváltás óta kevés ügy mozgósította olyannyira a társadalmat, mint a migrációs válság.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a migráció álprobléma, bár Magyarországot, amely nem cél-, csak tranzitországa a bevándorlásnak, máshogyan érinti, mint például Németországot. Abban pedig felmérések alapján a magyarok nagy része egyetért, hogy ma nem a rajtunk áthaladó migráció az ország legnagyobb problémája.

Amikor idén az Ipsos arról kérdezte az embereket, hogy mi fenyegeti a legjobban Magyarországot, a migráció csak a hetedik helyezést érte el az elszegényedés, a korrupció, a munkanélküliség, az egészségügy és a fiatalokra leselkedő veszélyek mögött. Az Eurobarometer és a konzervatív International Republican Institute kutatásán a migráció előkelőbb helyen végzett, de az egészségügy és a szegénység itt is nagyobb problémaként jelent meg.

Létező, de megoldhatatlan gondok

Adott a kérdés: miért van az, hogy a politikában az úgynevezett „valódi problémák” nem képesek tömegeket megmozgatni, a közéletet tematizálni, a szimbolikus ügyek viszont igen? Ezzel kapcsolatban feltennék egy másik kérdést:

A rendszerváltás óta a politika választásról választásra azt ígérte, hogy javítani fog az emberek életén, nyugati életszínvonalat fog elhozni. Az egymást követő kormányok folyamatosan azt ígérték: támogassatok minket, és pár év múlva úgy élhetünk majd, mint az osztrákok. Minden választás előtt minden párt megígérte az egészségügy rendbetételét, a szegénység és a korrupció felszámolását.

Mindez persze azóta sem történt meg, és a Nyugat-Európától való lemaradásunk ugyanolyan látványos, mint az EU-csatlakozás előtt, viszont eközben egyre inkább kezdünk leszakadni a régiós országoktól is. Nem meglepő, hogy magyar választó is úgy láthatja: a politika ezeket a problémákat sosem fogja megoldani. A sorozatos csalódások és kudarcélmények hatására talán már nem is várjuk, hogy a politika megoldja ezeket a problémákat: ehelyett egyszerűen elkönyveljük őket, mint létező, megoldhatatlan gondokat.

Ebben a kilátástalan helyzetben a politika funkciója is megváltozik. A politika azzal már nem képes embereket megszólítani, hogy azt ígéri, megoldja a hétköznapi gondjainkat. Ehelyett

Ahogy nemrég Lázár János is fogalmazott, „népszórakoztatást”, idegen szóval eszképista kikapcsolódást nyújtson.

Fantasy-politika

Az angol escape – elszökni, elmenekülni – szóból képzett eszképizmus olyan tevékenységet vagy fantáziákat jelent, amelyekben az ember menedéket keres a hétköznapi világ elől. Ez bizonyos mértékben teljesen egészséges dolog: mindenkinek szüksége van olyasmire, ami egy időre kizökkenti a mindennapokból, legyen az filmek, sorozatok, regények fogyasztása, sport, vagy bármilyen más, magányosan vagy közösségben élvezhető hobbi.

A kifejezést különösen gyakran használják a science fiction és különösen a fantasy műfajával kapcsolatban. Az ilyen témájú művek segítségével

Az eszképizmus legfontosabb kortárs médiuma viszont egyértelműen a videójáték, ami nemcsak elmerülésre alkalmas virtuális világot és izgalmakat, hanem könnyen elérhető virtuális sikerélményt is kínál.

Az eszképizmus itt kerül egyre gyakrabban negatív kontextusba. Manapság gyakran hallani arról a jelenségről, amikor fiatalok, elsősorban fiatal férfiak egyszerűen kiiratkoznak a való életből. Legutóbb Philip Zimbardo magyar nyelven is megjelent, Nincs kapcsolat című könyve mutatta be, ahogy munkakeresés, egszisztenciaépítés, családalapítás helyett sok fiatal menekül inkább virtuális terekbe, ahol kényelmesen, kockázat nélkül érhetnek el sikerélményt. Zimbardo szerint e mögött a jelenség mögött a sorozatos kudarcélmények, csalódások állnak, hiszen a fejlett világban az átalakuló oktatási rendszer, széthulló családok és változó munkaerőpiac miatt a fiatal férfiak érvényesülése nehezebb, mint valaha. Ezek hatására sok fiatal férfi inkább bedobja a törölközőt és a virtuális valóságba vonul vissza.

De hogy kapcsolódik mindez a magyar politikához? A magyar választók egy jelentős része a folyamatos csalódások miatt lemondott arról, hogy a politika jobbá tegye az életét. Ebben a helyzetben utat talál a politika új fajtája, ami már nem nagyobb jólétet, hanem eszképista kikapcsolódást, virtuális sikerélményeket (mint hogy „megállítottuk Brüsszelt” vagy Sorost) és közösségi élményt ígér.

A valóságból való menekülés egyébként a politikán kívül is egyre népszerűbb: a magyar fiatalok között az internetfüggőség aránya rendkívül magas, a legszegényebb régióban az olcsó drogok futótűzként terjednek. Népszerűek a különböző mágikus-ezoterikus gondolatok és összeesküvés-elméletek: tömegek fogyasztják a fénylényekről, szíriuszi magyar mágusokról, chemtrail-szóró gyíkemberekről és más mesebeli lényekről szóló irodalmat, előadásokat.

Verhető-e a fideszes népszórakoztatás?

Amennyiben mindez igaz, és a párhuzam megállja a helyét, az sok mindent megmagyaráz a magyar közéletben.

Hazánkat ostromolják a félelmetes hordák, akiket nap mint nap visszaverünk. A harcot szabotálni próbálja egy fondorlatos, nemzetközi összeesküvés egy csúf, gonosz öregember vezetésével, de hőseink mindig túl járnak az eszén – nagyon jó sztori, egészen jó videojátékot is lehetne belőle írni.

A mostani, migránsos-sorosos rész csak a sorozat legújabb része, az univerzumépítés már évek óta folyik, a rosszfiúk korábban például a rezsicsökkentést támadták. Ennek a fantáziának az előnye az is, nagyon könnyen válhatunk a történet hőseivé, csak annyit kell tennünk, hogy néha leszavazunk, összegyűlünk lakossági fórumokon a barátainkkal, válaszolunk a konzultációs ívekre – instant sikerélmény valós kockázat nélkül.

Fontos látni, hogy az eszképizmus nem jelent pszichózist, az eszképista magatartást folytató ember tisztában van vele, mi a valóság és mi a fiktív világ. Az a fiatalember, aki az évek óta kudarcos munkahelykeresés után inkább virtuális világokba menekül, pontosan tisztában van vele, hogy az ő legnagyobb problémája az, hogy 30 felé közeledve sem tud önállósodni – csak egyszerűen lemondott róla, hogy ezt a problémáját meg tudja oldani, inkább menekül előle.

Pont úgy, ahogy a felmérések tükrében magyarok nagy része is úgy véli, Magyarország legnagyobb problémája az egészségügy és a szegénység – csak lemondtak arról, hogy ezeket a politika meg tudja oldani. Részben kapcsolódó felmérések erősítik ezt a magyarázatot: a magyar társadalom bizalma a politikai intézményekben rendkívül alacsony.

Ki lehet kapcsolni a gépet?

A fentiek alapján felmerül, hogy az ellenzék hogyan lehet képes versenyezni a Fidesz által előállított politikai termékkel. Gyárthatna például saját eszképista mítoszt, a Fideszénél izgalmasabbat, és felmutatni egy ijesztőbb ellenségképet. Sok minden szól ez ellen a stratégia ellen.

Az ellenzék eddig nem tudott megalkotni olyan terméket (egy-két szimbolikus ügy, mint a CEU-é csak rövid fellángolásokat tud kiváltani), amely ezzel képes lenne versenyezni. Felmutatni egyelőre azt a mítoszt sikerült, hogy ők a diktatórikus hatalommal szemben álló, bátor ellenállók, akik például tüntetésekkel kiállnak a rezsim ellen – csakhogy ezek a kiállások rendre semmit sem érnek el, csak frusztrációt keltenek a szavazókban, nem sikerélményt. Kérdéses, hogy az ellenzéki pártok, közhatalom és jelentősebb média nélkül képesek-e olyan sikerélményeket adni a választóiknak, mint a kormány.

hiszen az elmúlt 27 évben jórészt ők voltak azok, akik ezt a kiábrándultságot előidézték a sorozatos, meg nem valósult ígéretekkel.

Ami a többi pártot illeti, felmerül a kérdés, hogy milyen eszközeik vannak erre ellenzéki pártként. A dolgok jobbra fordulásába vetett hitet leginkább tettekkel lehetne visszaállítani, választási ígéreteket viszont az ellenzéknek kevés lehetősége van teljesíteni, legfeljebb önkormányzati szinten. Mindenesetre országos szintű médiakampányokban az ellenzéknek felesleges gondolkozni, ebben a pálya ma minden szempontból a kormánynak lejt.

Megoldást egyedül az egészen alulról történő építkezés jelenthet: egyéni kapcsolatépítés, közösségszervezés, mozgalomépítés. A Fidesz saját manipulatív kampányait tudományos precizitással, a statisztika és szociálpszichológia hazánkban elérhető legfejlettebb eszközeit felhasználva szervezi, a közönség igényeit (a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló közpénzből) folyamatosan méri.

Az ilyen tudományos-statisztikai alapú propaganda szinte legyőzhetetlen.

Mivel ismerőseink véleménye még mindig nagyobb hatással van ránk, mit az, hogy mit hallunk a médiából, így egyedül a személyes kapcsolat és a tapasztalat írhatja ezt a propagandát felül.