Aleksandar Vučić vasmarokkal fogja Szerbiát, ellenfelei végérvényesen visszaszorultak. Hiába kiüresedett a demokrácia és a parlamentarizmus, Szerbiában a folyamatokat nem csupán támogatja a nyugati elit, sokban ezen jelenségek ki is fejeznek világtendenciákat: a tartalom nélküli politikáét és a részvételről önként lemondó népéét.
Jugoszlávia szétesett, de mégis volt abban az országban egy olyan erő és vibrálás, ami a mai napig össze tudja kötni az ott élő embereket. Ennek megértéséhez azonban ki kell lépni a megszokott nacionalista vagy nyugatias narratívákból.
A Giorgia Meloni vezette neofasiszta Olaszország Fivére párt azt szeretné, ha az olasz büntetőjog ugyanúgy büntetné az észak-adriai térségből elűzött (vagy sokszor maguktól elmenekült) olaszok szenvedéseinek tagadását, mint a holokausztét. A kritikusok szerint ezzel az Izrael-párti Meloniék gyakorlatilag a holokauszt relativizálását szorgalmazzák, elvégre a két történelmi esemény nem hasonlítható össze egymással.
Csütörtökön elhunyt a szerb származású Jovan Divjak, azaz „Jovo bácsi”, aki azzal vált híressé és választott új hazájában, Bosznia-Hervegovinában hőssé, hogy a boszniai főváros 1994-es szerb ostromakor a város védőinek oldalára állt. Története is azt bizonyítja: túlságosan leegyszerűsítő, ha nemzetek közötti háborúként akarjuk láttatni a boszniai polgárháborút.
Tizennyolc éve lőtték le Zoran Đinđić szerb miniszterelnököt. Ma illik a haladás hősének tartani. De miként lett a jugoszláv újbalos ifjúból Frankfurtban a liberális Jürgen Habermas, majd Belgrádba visszatérve a jobboldali Carl Schmitt híve? Miért kellett jobban tartani tőle, mint Miloševićtől? És mit hagyott hátra a halálával örökségül?
1941. április 3-án, az éjszakai órákban végzett magával gróf Teleki Pál, Magyarország akkori miniszterelnöke. Amellett, hogy a politikában szorongatott helyzetbe került, magánéletében is sok problémával kellett szembenéznie. Bár az idegenkezűségre a mai napig nem állnak rendelkezésre bizonyítékok, a gyilkosság vádja időről időre felmerül Teleki halálával kapcsolatban.
Djordje Balašević vajdasági énekes a nemzetállamokra szakadt, háborúkkal sújtott Balkán népei számára az egyik utolsó kapocs maradt. Nem adta fel hitét a közös identitásban, amit nem hagyott egyetlen nemzetnek sem kisajátítani. Az énekes melankolikus dalai Ljubljanától Ohridig szóltak – és fognak szólni.