Zelenszkij és a Duna-parti bronzcipők

Szörnyű, öldöklő harc folyik a városokban és a falvakban, de a civilek halála „csak” a háború „járulékos vesztesége”, nem a holokauszthoz hasonlítható szervezett népirtás.

Nehéz, sok tekintetben hálátlan vitába szállni a létéért küzdő Ukrajna elnökével, aki annak ellenére kitart a posztján, hogy az országot lerohanták, a városait ágyúzzák és bérgyilkosok vadásznak rá. A 16. századi magyar hős, Szondi György alakját idézi fel, aki Arany János balladájában ezt üzente Ali pasának:

„Kegyelmet uradtól nem kér soha Szondi. Jézusa kezében kész kegyelem, egyenest oda fog folyamodni.”

Az egész világgal együtt nagyra becsülöm azt a hősies harcot, amit Ukrajna vív a szabadságáért és függetlenségért Volodimir Zelenszkij elnök vezetésével, aki néhány hónappal ezelőtt még maga sem sejtette, hogy történelmet fog írni. Megértem, hogy országának szüksége van a világ rokonszenvére és támogatásra, még annál is többre, amiben részesül. Örülök, hogy Magyarország is megteszi érte, ami tőle telik. Egy nagy nemzet születésének vagyunk szemtanúi Európában, a 21. században, ami lenyűgöz. Slava Ukraini, slava geroim.

Mégis, bármennyire hajlamosak vagyunk arra, hogy kizárólag érzelmi alapon ítéljük meg a közvetlen közelünkben zajló, rettenetes háborút, van néhány olyan aspektusa, melyet racionálisan kell vizsgálni.

Zelenszkij elnök, aki videóközvetítésével, képernyőn „jelentkezett be” az Európai Unió brüsszeli székházába, a beszédében sorra megszólította az EU tagállamainak vezetőit. „El kell döntenetek, ki mellé álltok” – mondta Orbán Viktornak, és felszólította, menjen le pesti alsó rakpartra, a Dunába lőtt zsidók emlékét őrző bronzcipőkhöz. Ő már járt ott a családjával, mondta, és ha a magyar miniszterelnök is odamegy, megérti majd, hogy ugyanolyan népirtás folyik most Mariupol városában, az Azovi tenger partján, mint ami 1944 utolsó és 1945 első hónapjaiban zajlott Budapesten.

Nem először von párhuzamot a holokauszttal

Megjegyzendő, hogy Zelenszkij nem most először vont párhuzamot az ukrán nép szenvedései és a holokauszt között, ezt tette egy Izraelnek küldött üzenetében is. Hangsúlyozta népe áldozatos zsidómentését 1941 és 1944 között, és utalt arra is, hogy a kievi Babij Jar emlékművet megrongálták az oroszok, amit összehasonlított több mint harmincezer zsidó ugyanott történt kivégzésével. (Izraelben – mely szintén rokonszenvezik Ukrajna harcával, de nem hajlandó vállalni a nyílt konfliktust Oroszországgal – tiltakoztak Zelenszkij szavai ellen.)

Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy jogos volt-e az ukrán elnök kritikája a mai Magyarországgal szemben, mint ahogy azt is, hogy meg lehet-e ítélni a szörnyű múlt alapján a jelenlegi testvérgyilkos háborút, és az okokat, melyek a kitöréséhez vezettek.

És ha már elmélyülünk a történelemben, vegyük sorra Oroszország irreális hatalmi ambíciók alapján indított agresszióit a huszadik században. Ezek a cári birodalom, majd a Szovjetunió összeomlásához vezettek, és elképzelhető, hogy az Ukrajna elleni háború végén Vlagyimir Putyin is ugyanúgy jár majd, mint II. Miklós, majd mindazok, akik a helyébe léptek.

De egyelőre maradjunk az Orbánnak tett brüsszeli szemrehányásoknál. Zelenszkíj szerint Magyarországnak fegyvert kellene küldeni a harcoló ukránoknak, pontosabban át kellene engednie a területén a NATO szállítmányait, ugyanúgy, mint Lengyelországnak. Nem veszi tekintetbe, hogy a magyar-ukrán határ viszonylag rövid, és a túloldalán, a beregszászi járásban magyar kisebbség él. Orosz megtorlástól tartva a kormány nem akar a területen keresztül fegyvert és lőszert küldeni, különös tekintettel arra, hogy ezt számos más ország Litvániától Romániáig amúgy is megteszi.

Nem mintha ez a gesztus, amit Zelenszkij kifogásol, javítana a megítélésünkön Moszkvában, ugyanis Magyarország az EU többi tagjával együtt megszavazza az Oroszország elleni, egyre szigorodó szankciókat.

Emiatt Putyin szemében „barátságtalan országgá” váltunk. Így az elnök másik szemrehányásnak sincs sok értelme, vagyis hogy mi továbbra is vásárolunk gázt és kőolajat az oroszoktól, és míg az ukránok a vérüket hullatják, mi üzletelünk velük. Ugyanis, ahogy ezt Vlagyimir Putyin kijelentette, a „barátságtalan” országoknak, így nekünk is csak rubelért adják majd az energiahordozókat, ami semmissé teszi azt a gázszerződést is, amit Orbán 2021 őszén kötött Putyinnal.

Látható, hogy egész Európa – benne Magyarország is – rohamos gyorsasággal távolodik az orosz gáztól és olajtól: a „külön út” lehetősége bezárult a számunkra.

De hát mi zajlik most Ukrajnában?

Miért rohanta le az orosz hadsereg ezt a sokat szenvedett országot? Erre csak a „birodalmi ambíciók” adnak magyarázatot, melyek általában akkor támadtak fel a Kremlben, amikor a kontinensnyi ország belső válságát háborúval próbálták meg levezetni.

Ez történt 1904-ben, amikor a cár hadat üzent Japánnak, ami a vereség nyomán forradalomhoz vezetett. De ezt a tanulságot semmibe vette Oroszország 1914-ben, amikor hadat üzent Ausztria-Magyarországnak. Ami azután kirobbantotta a világháborút, majd előidézte a bolsevik forradalmat. 1939 novemberében, amikor Sztálin Finnországot rohanta le, a forradalom elmaradt, de vagy kétszázezer orosz katona életét áldozták fel. Ott van végül a tíz éves afganisztáni háború, mely nagyban hozzájárult a Szovjetunió bukásához… Amikor az oroszok támadtak, mindig katasztrófa lett a vége. (Magyarország és Csehszlovákia lerohanását 1956-ban majd 1968-ban nem lehetett háborúnak nevezni.)

Putyinnak elborult az agya, amikor megindította a csapatait? Mikor eszmél fel a nagyszerű orosz nép, hogy fiait a vágóhídra viszi?

Ami viszont a Zelenszkij által felvetett holokauszt-párhuzamot illeti, vagyis hogy most ugyanolyan szisztematikus népirtás folyik Ukrajnában, mint 1941-ben, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a moszkvai propaganda is használt hasonló érvet, csak éppen ellenkező előjellel. Azt állították ugyanis, hogy azért kellett végrehajtani a „különleges katonai műveletet”, mert a Donbaszban az ukránok tömegesen gyilkolták az oroszokat.

De nem igazak sem az ukránok, sem az oroszok vádjai: szörnyű, öldöklő harc folyik a városokban és a falvakban, de a civilek halála „csak” a háború „járulékos vesztesége”. Az ostromolt Mariupolban a lakosság sorsa ugyanúgy megrendítő, mint mondjuk Groznijban és Aleppóban.

Végül egy családi emlék. Édesapám munkaszolgálatosként három évet töltött Ukrajnában, a Wehrmachttal szövetséges Magyar kir. Honvédség kötelékében. Elbeszéléseiből ismerősek a helynevek: Darnyica (ez ma Kijev külvárosa, ahol a muszosok a közeli erdőben fát termeltek ki, majd szekereket gyártottak belőle a hadsereg részére), Csernyigov és a szétlőtt Harkov, melyet szintén elfoglaltak a németek.

Hallottam arról, hogy parasztasszonyok a Budapestről levélben küldött varrótűkért vödörnyi forró, főtt krumplit adtak, ami kiegészítette a silány táplálékot és lehetővé tette a túlélést. De apám azt is mesélte, hogy két szökött munkaszolgálatos zsidót a partizánok megkötözve hoztak vissza a századhoz és a szemük láttára akasztottak fel őket. (Elnézést, hogy nem az ukrán, hanem az orosz neveket használom.)

Szóval a történelmi tanulságok nem olyan egyértelműek Ukrajnában, de még Brüsszelben sem.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!