Dél-Amerikában úgy tűnik, a neoliberalizmus a siker kulcsa

Peru élére Pedro Castillo személyében nyíltan marxista elnök került. Eközben pont Dél-Amerika mintaállamának, Chilének a példája mutatja: a neoliberális gazdaságpolitika lehet a kontinensen a siker igazi kulcsa.

Peru élére Pedro Castillo személyében nyíltan marxista elnök került, aki miniszterelnöknek szintén egy marxista politikust – Guido Bellido – nevezett ki. Úgy tűnik, Peru így nem Chilének, a kontinens legsikeresebb, leggazdagabb államának útján indul tovább, hanem keletre és északra, Bolívia és Venezuela irányába kacsintgat.

Ha van olyan kontinens a bolygón Európa mellett, ahol egyértelműen látszik, hogy a neoliberalizmus sikert ér el, míg a marxizmus jobb esetben lemaradást, gazdasági visszaesést, fejletlenséget, rosszabb esetben menekültválságot és éhezést, az Dél-Amerika.

Mindezt ékesen mutatja Chile példája.

Mikor Salvador Allende 1970-ben átvette a hatalmat Chilében, félő volt, hogy újabb latin-amerikai állam lép a marxizmus útjára a kubai forradalom után, és kerül a Szovjetunió érdekszférájába. Allende hatalma azonban nem tartott sokáig, és bár ehhez vitathatatlanul kellett a CIA is, ám a marxista politikust végsősoron a chilei nép söpörte el. Alig három évvel megválasztása után országos sztrájkok robbantak ki az egyre romló életszínvonal miatt.

Chile GDP-je 1972-ben 10 százaléknál is többet zuhant, a trend pedig 1973-ban is folytatódott, miközben az infláció 300 százalékos volt, az államosításon és tervgazdaságon alapuló politika miatt a befektetők elmenekültek az országból, az ország gazdasága romokban volt. Végül a nép és a hadsereg közös erővel buktatta meg az ország kommunista vezetőjét, a hatalmat pedig Augosto Pinochet tábornok vette át, aki egy társadalmilag megosztott, gazdaságilag padlón lévő országot örökölt utódjától. A kezdetek nem is bizonyultak könnyűnek.

Pinochet kíméletlenül leszámolt a kommunistákkal, s az ország hosszú éveken keresztül nem lépett a demokratizálódás útjára. Azonban a kezdeti nehézségek után az ország gazdaságát – hála a szabadpiaci reformoknak, valamint a közgazdasági Nobel-díjas Milton Friedman tanácsainak – sikerült beindítani, majd az ország későbbi demokratizálása után a siker pályájára állítani azt.

Chile ma egész Dél-Amerika leggazdagabb, legfejlettebb, legélhetőbb országa, és ez nagyban köszönhető annak a konstans neoliberális gazdaságpolitikának, melyet az ország 1973 óta folytat,

s amelynek alapja a gazdaság liberalizációja, a reprivatizáció és a deregularizáció volt. A gazdasági szabadságindex alapján a chilei a térség legszabadabb piaca, világszinten is a kiemelkedő tizenkilencedik helyen állnak.

A szabadság pedig eredményekkel járt. Dél-Amerikában Chilében a legmagasabb az egy főre jutó GDP, 2018-ban az IMF adatai alapján 25 978 dollár volt, a második helyen álló Uruguayban 23 274, miközben a térség legtöbb államában ez a szám a 15 ezer dollárt sem érte el. A térségben a legmagasabb minimálbér is a chilei munkavállalóknak jut, 457 dollárral, ami közel a duplája annak, amit egy perui vagy ecuadori munkás kap.

Ráadásul a chilei gazdaság jó teljesítménye a társadalmi fejlettséget is magával hozta, katalizátora volt annak. Az emberi fejlettségi indexben (mely a világ országainak összehasonlítását teszi lehetővé a születéskor várható élettartam, az írástudás, az oktatás és az életszínvonal alapján) is (HDI) is vezeti Chile, 0,851 ponttal, miközben 0,8-as érték felett rajtuk kívül csak Uruguay és Argentína áll. A baloldal által vezetett Bolívia az utolsó előtti, Venezuela az utolsó helyet foglalja el, előbbi 0,718, utóbbi 0,711-es értékkel. A legkevesebb gyilkosság is itt történik: 2018-ban 100 ezer lakosra 4,4 gyilkosság jutott, más dél-amerikai országokban jellemző a kétszámjegyű érték.

A marxistáknak van egy komoly hazugsága: szerintük a neoliberális állam csak a gazdasági elitet szolgálja ki, szociálisan nem lehet érzékeny. A Milton Friedman által megálmodott chilei modell erre is rácáfol. Ha megnézzük a térség egyik baloldali mintaállamát, Bolíviát és összehasonlítjuk Chilével, a következőt látjuk:

• Chile a költségvetési kiadásainak közel 18 százalékát költi egészségügyre, Bolívia mindössze 11,5 százalékát;
• Chile az állami kiadásainak 21,3 százalékát áldozza oktatásra, Bolívia 16,8-at.

Egy főre lebontva ez azt jelenti, hogy a chilei állam 766 dollárt költ minden egyes ember egészségére és további 812 dollárt oktatására, miközben a bolíviai állam csupán 151-et és 226-ot. A chilei értékek egyébként a magyarországi értékeknél is magasabbak, GDP-arányosan és személyre lebontva is.

Persze nehézségek Chilében is akadnak, egy ideje magas a munkanélküliség, ráadásul az állami költekezések miatt a korábbi pár százalékos államadósság ismét megugrott, már harminc százalék feletti (2007-ben 4 százaléknál is kisebb volt), miközben a koronavírus a chilei gazdaságot is megtépázta. A fény azonban már látszik az alagút végén: a neoliberális chilei állam az egész világgal felvette az oltakozási versenyt, a lakosság 64 százaléka már mindkét dózisát megkapta a vakcináknak, amivel – mondanom sem kell –, az első helyet foglalják el Dél-Amerikában, Uruguay-jal holtversenyeben. Eközben a „gondoskodó” baloldali államok – például Venezuela, Bolívia vagy Peru – egyelőre a 20 százalékos átoltottsági arányt sem érték el. Venezuela esetében az arány 3,9 százalék.

Ha Chile az elmúlt másfél évet maga mögött hagyja, és folytatják azt a gazdaságpolitikát, amit pártoktól, kormányoktól függetlenül konstans csinálnak 1973 óta, akkor még hosszú évtizedeken keresztül lehet Dél-Amerika mintaállama az ország. Peru azonban úgy tűnik, a chilei modell helyett Pedro Castilloval inkább Venezuela vagy Bolívia útjára lépne.