Az a viszonylagos biztonság, az átlagember langyosvize, ami a legvidámabb barakk szépen lassan kiújult népbetegsége következtében kialakult, talán éppen most került igazán nagy veszélybe.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Máté Ildikó cikkét olvasva a koronavírus-válság egy átlagos magyar tragédiája bontakozott ki előttem. Az írás elgondolkodtatott: mennyire van biztonságban a mai Magyarországon az, aki a középosztályhoz tartozik? Egyáltalán

A cikkből kiindulva ez a középosztályi lét kocsit, egyetemet, albérletet jelent, meg valamiféle létbiztonságot. Illetve jelentett, még a koronavírus-járvány előtt. De vajon tényleg a járvány tehet Ildikó veszteségeiről? Vajon tényleg az elmúlt egy év okozta az említett agyagi és mentális visszaesést az életében és sodorta a depresszió szélére?

Könnyű lenne teljes mértékben a vírusra, valamint az arra adott járványkezelésre (politikai válaszokra) fogni a jelenleg kialakult borzalmas szituációt, ami Ildikóhoz hasonlóan több ezer ember életét teszi tönkre. A cikkben Ildikó is megfogalmazza a helyzet alapproblémáját: a koronavírus-helyzet csupán rávilágított egy amúgy is létező problémára, a társadalmon belüli különbségekre.

Sokan csak legyintenek ennek a mára már közhellyé vált, manapság balliberálisnak nevezett toposznak az említése kapcsán. Meg amúgy is, mit sír a szerző, hiszen van mit ennie. Egyelőre. Mert a szakadék szélén táncolva egy barátinak tűnő vállveregetés is könnyen a mélybe taszíthatja az embert. A láthatatlan kéz pedig szereti elhitetni velünk, hogy ő a barátunk és csak jót akar.

Mit tehet egy átlagos állampolgár, ha kilátástalannak érti a helyzetét ebben a szituációban? Belehelyezkedhet az állam ölelő karjaiba, hiszen megint van tizenharmadikhavi nyugdíj, meg ott van a CSOK. Igen, de ezek

A morzsák szórása közben a multik egyre nagyobbak lesznek, hiszen „too big to fail”, és az ún. nemzeti tőkésosztályunk képviselői polgárpukkasztó módon furikáznak a világ egzotikus országaiba a pandémia kellős közepén. Ez a két jelenség egymástól szétválaszthatatlan, kéz a kézben járnak, és nagyon szerelmesek egymásba. A KKV-k haldokolnak, az Amazon dagad, a tőzsde szárnyal. Globális méretű, rendszerszintű problémával állunk szemben.

Gondolhatnánk azt, hogy most történelmi időket élünk, ami megakasztotta a kapitalizmus dübörgő vonatját, aztán ha ennek vége, a szerelvény újra a növekedés útján fog robogni. Viszont miért akarnánk ezzel becsapni magunkat? A választ tudjuk, a kérdés költői. Azért, mert így kényelmesebb, ezt szoktuk meg, és mégis milyen más alternatívát tudnánk elképzelni a jelenlegi rendszer helyett? Az viszont már mindenki számára egyre szembetűnőbb, hogy a válság permanens, a rendszer embertelen, a növekedés illúzió. Ahogy talán a középosztály is az. Amúgy léteznek egyáltalán még a hagyományos értelemben vett osztályok?

A kapitalizmus nem pusztán egy gazdasági mechanizmus, hanem egyben ideológia. Olyan ideológia, amely alapjaiban határozza meg az emberek gondolkodását és egymáshoz, valamint az önmagukhoz fűződő viszonyukat. A kultúrát felváltották a szubkultúrák, a társadalmi narratívák, párbeszédek kimerülnek a közösségi média kommentfalán hőbörgő arctalan tömegek szitkozódásaiban, hogy csak pár példát említsek ezzel kapcsolatban. A világfalu törzsi háborúk színterévé vált.

Nincs osztálytudat, sem osztálykultúra. Ebben kontextusban a vagyoni helyzeten alapuló osztálykülönbségek csupán a fogyasztás mértékének mérőszámai. Talán helyesebb lenne az egyes embereket a fogyasztó-termelő skálán elhelyezni. Míg a fejlett országok lakosai jellemzően a fogyasztók csoportjába, addig a fejlődő országok lakosai a termelők csoportjába tartoznak. Persze ez nem egy kőbe vésett igazság, vannak indiai multimilliárdosok és éhező amerikaiak is. Ahogy a futószalag mellett görnyedő bangladesi munkás, és a multicégek presztízsért és Armani-öltönyért vígan daloló rabszolgája között a lényegi különbség is csupán az életszínvonalban gyökerező életfelfogásban van. Valamint abban, hogy a bangladesi munkásnak talán könnyebb elképzelni a kapitalizmus végét, mint a világvégét. (Mark Fisher után szabadon.)

Ami ezt az egész globális kapitalista ideológiát egyben tartja, az maga a személytelen absztrakt rendszer, a tőke és a bürokrácia, valamint ezek megjelenési formái, mint például a cinizmus és a mézesmadzag (ami olykor krumpli és parizer), valamint a bűnbakok, akiket az egyes kurzusok kedvükre válogathatnak a katalógusból. Garantáltan jut mindenkinek, választható több színben és méretben.

Mindeközben a gépezet a tengerbe önti a szemetet és szivárványszínűbe öltözteti a délkelet-ázsiai gyerekmunkásokat, mert kell a cipő, de azért mégis csak a píszí korát éljük, és árt az üzletnek, ha nincsen transzvécé. Természetesen ennek a rendszernek is vannak haszonélvezői, azonban ők is csak kultúra nélküli fogyasztók. Csúcsfogyasztók, akik sosem fogynak el. Mindig lép a helyükbe egy új spekuláns, egy fiatalabb befektető, aki a maximumra pörgeti a részvényeket, még akkor is, ha a lakosság egyre nagyobb része éhezik vagy a vízhiánytól szenved. Ez alól senki sem bújhat ki, mindenki érintett, ha másban nem abban biztosan, hogy lakóhelye az ideológia szeméthegyeinek lerakására szolgál.

Lájkvadász jótékonykodás, influenszer gusztustalanságok, marketing love is love és a többi. Absztrakció, az absztrakcióban, vagy ha úgy tetszik spektákulum, ahogy Guy Debord megfogalmazta. Az ember pedig szépen lassan belefullad a látszatvalóságba, és ami a legrosszabb, hogy ezt sokszor észre sem veszi. Miért is venné, hiszen van egy kis prémium, meg el lehet menni nyáron külföldre, vagy legalább a Balatonhoz, ha kicsit spórolunk év közben. (Mindenki helyettesítse be ezeket egy tetszőleges ország gumicsontjaival és kedvenc nyaralóhelyeivel.)

Meg persze ott van a globális amerikai álom, a „csak akarni kell” mantrája, és a mindenki annyit ér, amije van hazugsága. A világ szerencsétlenebb felén pedig örülnek az emberek, ha tudnak mit enni, úgy meg nem sok ideje és energiájuk marad átlátni a helyzetét és elgondolkodni ezen a mérhetetlen kétszínűségen és kizsákmányoláson.

Visszatérve a magyar illuzórikus középosztályra.

A pandémiának még nem igazán látjuk a végét, azonban már így is érzékeljük azt a válságot, amely a vírus hátán érkezett, de a rendszer működésének a sajátja.

Ez mind szép és jó, de akkor mi a kapitalizmus az alternatívája? – kérdezhetné az olvasó, aki idáig kitartott a cikk olvasásában. Az igazság az, hogy nem hiszek a rendszerekben és a hatalomban. Nem hiszek az emberarcú kapitalizmusban, ami egyesek szerint egy-két fogaskerék kicserélésével és pár reformmal megvalósítható lenne, csak akarni kell. Ugyanígy nem hiszek az utópisztikus fantazmagóriákban, a földi paradicsom vágyképében sem.

Az ilyen forradalmi elképzeléssekkel az a problémám, hogy nem emberléptékűek. A kapitalista ideológusokhoz hasonlóan ők is egy absztrakt képet helyeznek a homlokterükbe és minden embert ennek a képnek megfelelően akarnak átformálni, ha akarja, ha nem. Ha nem megy szép szóval, akkor teszik erőszakkal, vérrel kivívva a változásokat. Ezenkívül ott van még az antiglobalizmus köntösébe bújtatott feudalizmus urambátyám-konstrukciója. Ennek közvetlen megtapasztalásáért nem is kell olyan messzire mennünk. Természetesen ez sem egy üdvözítő megoldás.

Ami viszont valamilyen megoldást jelenthet, az a különféle absztrakciókkal, ideálképekkel történő leszámolás. Legyen az ember a mérték és az emberközpontúság jegyében próbáljuk meg alakítani a világunkat, ne a profitot, valamint különféle ideológiákat kergetve. Ez

Váltsuk le az illúziókat, és próbáljunk meg valódi válaszokat keresni a valódi problémákra, mert más megoldás nem nagyon maradt.

A szerző joghallgató. Vitáznál vele? Írj!