Bármennyire is elkeserítőek a számok, bármennyire is emlékeztetem magam arra, hogy mások bizony kézzelfoghatóan szenvednek a covidtól, azt sem tudom elfelejteni, hogy mennyire tönkretette ez a saját életemet.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Sok mindenre rájöttem a járvány egy éve alatt.
Én is átestem a kötelező fázisokon: először rettenetesen megijedtem, magam lobbiztam a bezárások és a távolságtartás mellett. Aztán minden érzést kizártam, bevásároltam, csak arra koncentráltam, hogy túléljem, azzal biztattam magam, hogy ezek a hetek csak megerősítenek, és nemsokára vége. Miután aztán láttam, hogy nemigen javul a helyzet, kezdtem kétségbeesni, ültem csak a sötét szobában, úgy éreztem, az idő higanyból van egy lázmérőben. S habár a nyár sok tekintetben nem olyan volt, mint a megszokott, főleg nem anyagilag, élveztem, hogy a nehéz időknek relatíve vége.
Hát, itt vagyunk most. 2021. március 21-én, és talán még sosem voltak olyan szigorú korlátozások, mint mostanában.
Mivel jómagam nem voltam érintett a betegségben, olyan, mintha egy üvegfalon keresztül nézném az eseményeket, amik akaratomon kívül is teljesen meghatározzák az életem. Bármennyire is szeretném, nincs ráhatásom, és a gyászidőszakhoz sorolandó utolsó fázissal, a belenyugvással ezúttal nem értek egyet – ebbe ugyanis nem tudok belenyugodni.
El kellett adnunk a kocsinkat, nem tudtuk fizetni az albérletet, ezért el kellett költöznünk, nem tudtam fizetni a telefonszámlám, megbuktam, és most is minden centet be kell osztanunk. Munkát találni irdatlan nehéz, ezért a napok java céltalanul telik, a karanténsütés szó hallatán a maradék életkedvem is elmegy már, és nem tudom a jó oldalát látni annak, hogy legalább megtanulom értékelni az igazán fontos dolgokat – mert ez már az a pont, hogy elveszik a lényeg.
Azon kívül persze, hogy viszonylagos egészségben élek a családommal, teljesen leamortizálódtunk anyagilag, felerősödött a depresszióm, és – ironikus módon – nem lettem együttérzőbb, nem hozott a válság közelebb senkihez az égvilágon. És itt szeretnék kitérni arra, ami a legnagyobb tanulság volt számomra: hogy mennyire nem vagyunk egyenlőek.
Már az elején is visszás volt, hogy az „ez most mindenkinek nehéz, #allinthistogether” mondatok megjelentek olyan celebek oldalain is, akiknek komplett wellnessrészleg van a kertjében, javarészt annak a közönségnek szánva, akik egy gangos házban/panelben, generációkkal együtt élve, kis területen élik az életüket, egyik napról a másikra munka nélkül (vagy félelemben, hogy bármelyik nap jöhet leépítés), és
Nyilván egy válság mindenkinek nehéz, és biztosan az is szomorúsággal konstatálja, akinek esnek a részvényei, de nem lehet azt hazudni hónapokon keresztül a (közösségi) média platformjain át, hogy ez egyformán nehéz mindannyiunknak, mert mindenki tudja, hogy nem. Nagyon nem. Másképp nehéz annak, akinek háromszintes, belső medencés kúriája van, és másképp annak, aki a postán dolgozik, két gyereket nevel, albérletben él és küszködni szokott azzal, hogy kicsengesse az internetszámlát.
Mostanában viszont a gazdagok is kezdenek engedni a társadalmi humanista kényszerből, és egyre több hír járja, ki hova utazgat. Most nem feltétlenül politikusokra gondolok, sőt, innen most teljesen kihagynám a politikát. Hanem azokra a hírességekre, sőt, tehetős átlagpolgárokra, akik a luxust végképp vágyva kiszakadnak Dubaiba, Miamiba vagy a Maldív-szigetekre, és egy olyan világról posztolnak, ahol a karanténőrület, a napi többszáz halálozás és a bezártság csak egy illúzió.
Mert az a helyzet, hogyha elég gazdag valaki, akkor ki tud szakadni a legrosszabb helyzetből is. És ez jobban rávilágít a társadalmon belüli különbségekre, mint eddig bármi.
A szerző diák. Vitáznál? Írj!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.