A német szociáldemokrácia meglépte, amit jó tíz évvel ezelőtt kellett volna. Ma már talán késő is

Szerző: Techet Péter
2019.12.03. 13:33

A hétvégén a német szociáldemokraták (SPD) új vezetést választottak, amely szembemegy a jelenlegi pártelittel, a több, mint tizenöt éve hurcolt schröderi örökséggel – és akár a nagykoalícióval is. A párt azonban ma már az AfD-vel versenyez a harmadik-negyedik helyért, és kétséges, hogy a megkésett megújulás nem inkább pártszakadást, káoszt fog-e eredményezni. Van-e még remény az SPD számára? És hogyan jutott ilyen mélyre?

A német szociáldemokrácia meglépte, amit jó tíz évvel ezelőtt kellett volna. Ma már talán késő is

Az SPD tagsága döntött: a párt kongresszusa elé Saskia Eskent és Norbert Walter-Borjanst terjeszti fel a két társelnöki posztra. A kedves olvasónak nem kell szégyellnie magát, ha teljesen ismeretlen számára a két név –

a németek nagy többsége se hallott nevezett politikusokról eddig sohasem.

Kétismeretlenes SPD

Az informatikus végzettségű Esken a baden-württembergi SPD-t képviseli a Bundestagban. A jómódú, mára zöld irányítású délnyugati tartományban a szocdemek mindig is nagyon gyengék voltak, ennek megfelelően Esken is mindig elvesztette egyéni körzetét, és csak listáról tudott mandátumot szerezni. Vezetői tapasztalatként a tartományi szülői konferenciában betöltött elnökségére tud csak hivatkozni.

A német sajtóban a könnyebb megjegyezhetőség kedvéért csak NoWaBo-nak nevezett Walter-Borjans 2010 és 2017 között a legnépesebb német tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália pénzügyminisztere volt. Ezen minőségében először tudatosan átlépte a tartományi alkotmány által kijelölt költségvetési hiánykeretet – azaz a tartományi alkotmánybíróság alkotmányellenességet állapított meg –, mondván: bizonyos szükséges beruházások nem maradhatnak el. 2017-ben már többlettel adta át a költségvetést kereszténydemokrata utódjának. Alapvetően egy pénzügyi szakember, aki miniszterként is inkább közszolga, mint vérbeli politikus volt.

A teljes ismeretlenségen túl azonban a két politikusnak van egy másik közös jellemzője is: az SPD baloldalán állnak, és nem részesei a pártelitnek. A baloldaliságát Walter-Borjans azzal is bizonyította, hogy tartományi pénzügyminiszterként annyira komolyan vette az adóelkerülés elleni harcot, hogy jogtalanul megszerzett, lemásolt, svájci bankszámlatitkokat tartalmazó CD-ket vett meg. Ezért neve igazából Svájcban jobban ismert, mint Németországban.

Noha nyíltan nem mondták, de

mindketten a pártelit és a nagykoalíció ellenében indultak el párban a társelnöki posztért.

A második fordulóban pedig legyőzték ekként a pártelithez és a nagykoalícióhoz tartozó Olaf Scholz szövetségi pénügyminisztert, egyben alkancellárt. Pedig Scholz győzelmére számított mindenki: az egykori hamburgi főpolgármester a legjobban jeleníti meg a centrista SPD-t, és 2021-ben, amikor már Merkel nem indul, ő lehetett volna az SPD kancellárjelöltje.

A történettel azonban van egy kis gond: láttunk már olyat, hogy a pártelit egyik tagja lett a koalíciós társ CDU-val szembeni kancellárjelölt. Martin Schulz bukása várt volna Olaf Scholzra is, elvégre egy nagykoalícíó pénzügyminisztere, aki a CDU szent tehenét, a költségvetés nullaszázalékos hiányát se meri nagyon megkérdőjelezni, semmilyen értelemben nem lett volna a CDU alternatívája. Eleve milyen verseny lett volna már az, ahol ugyanazon koalíció két minisztere – mondjuk a CDU-s Annegret Kramp-Karrenbauer és az SPD-s Scholz – játszák el párhetes kampány kedvéért az alternatívák szerepét? Ez  már 2017-ben se jött be.

AZ SPD UTOLSÓ TÁRSELNÖK-JELÖLTI VITÁJA: BALRA A VESZTES KLARA GEYWITZ-OLAF SCHOLZ-PÁROS, JOBBRA A KÉT NYERTES: NORBERT WALTER-BORJANS ÉS SASKIA ESKEN

A többség apatikus

Ennyiben a párt igenis jól döntött, hogy nemet mondott az eddigi politikára és az eddigi elitre. Mégis van azonban pár gond a két új társelnökkel. Egyrészről nem csak a párttagság megújulási szándéka, de megosztottsága és még inkább apátiája fejeződik ki bennük.

Az SPD elnökválasztásán a tagság alig valamivel több, mint fele vett csak részt. Azaz a legnagyobb úr ma a pártban az apátia.

Csak ezt követi a változás iránti vágy: a leadott szavazatok több, mint felét (azaz a tagság kicsit több, mint negyedét) szólította meg a két győztes. De azért a tagság majdnem negyedét maga mögött tudhatja továbbra is Scholz. Azaz az apátia mellett a megosztottság az eredmény legfontosabb üzenete. Így pedig nehéz lesz az SPD-t egyszerre a pártelittel és a nagykoalícióval szemben is vezetni, főleg, hogy a hírek szerint az SPD parlamenti frakciójának többsége nem áll az új vezetés mögött. A neokonzervatív Cicero havilap főszerkesztője tudni véli, hogy többen is a „kofferjeiken ülnek”, azaz akár készek el is hagyni a pártot.

A régi pártelit mindenképpen fel is állt már az új SPD-vezetéssel szemben,

és védik a régi politikát. A rajna-vidék-pfalzi miniszterelnök, Malu Dreyer kivonul az országos SPD-politikából vissza Mainzba, és azt javasolja a pártjának: „kicsit nyugodjon le“; az alsó-szászországi miniszterelnök, Stephan Weil pedig nagyon élesen megüzente a két új társelnöknek: eszükbe ne jusson felrúgni a nagykoalíciót.

És itt mutatkozik meg a másik probléma.

A két megválasztott társelnök túlságosan erőtlen. Kedves emberek, alapvetően szimpatikus programmal – de nem csak a párttagság széles támogatottsága: önnön karizmájuk is hiányzik. Egy Jeremy Corbyn megtehette, hogy fellázadt a pártelittel szemben, mert ott volt mögötte a párttagság nagy része, és ő maga egy karizmatikus, elismert, ismert vezető. Esken és Walter-Borjans se nem ismert, se nem elismert, se nem karizmatikus – egyszerűen a párttagság joggal dühös relatív többsége (aktív kisebbsége) velük akart bemutatni a pártelitnek és a nagykoalíciónak.

Schröder terhes öröksége

Esken és Walter-Borjans a Gerhard Schröder óta eltelt tizennégy év utáni tizedik elnökök lesznek. 1946 és 2005 között nem használt el annyi elnököt a párt, mint 2005 óta. A felgyorsult elnökváltások is mutatják:

Schröder után a párt nem tudott egyenesbe jönni.

Ennek több oka is van. Egyrészről Gerhard Schröder tényleg karizmatikus vezető volt, aki még a 2005-ös, általa kezdeményezett előrehozott választást is – hatalmas lemaradásból jőve fel – majdnem megnyerte Angela Merkellel szemben. Schröder után nem talált a párt egy hozzá hasonló politikai alfahímet.

Másrészről viszont nem csak Schröder hiánya, de talán még inkább öröksége nehezedik súlyos teherként a pártra. A Gerhard Schröder vezette szocdem-zöld-kormány 2003-ban a második világháború utáni német történelem legbrutálisabb neoliberális reformcsomagját, az Agenda2010-et verte keresztül, amelynek keretében jelentősen lecsökkentették, levékonyították az addigi német jóléti államot.

Schröder a több, mint hatmilliós német munkanélküliségre reagált – a vállalatvezetől tapsától kísérve –, amikor lecsökkentette a szociális juttatások idejét, tartamát és összegét, valamint flexibilissé tette a német munkaerőpiacot. A munkanélkülkiség radikálisan lecsökkent, helyette azonban mai napig több majdnem ötmillió embernek olyan munka jut, amiből nem tud a szegénységi küszöb felett megélni. Azaz statisztikai trükk volt csak az Agenda2010: a munkanélkülieket átkönyvelték az ún. Niedrieglohnsektorba, azaz az alacsonyan fizetettek kategóriájába.

ÍGY SZÁMOLTÁK A TÁRSELNÖK-JELÖLTEKRE LEADOTT SZAVAZATOKAT

A német liberális közgazdászok szerint az Agenda2010 teremtette meg a későbbi német felívelést. Azon túl, hogy ennek az is ára volt, hogy a német reálbérek nem követték a gazdasági növekedést, az SPD számára mindenképpen katasztrofális volt a schröderi út:

elvesztette szociális imidzsét, és megszületett tőle balra egy össznémet baloldali párt, az egykori keletnémet utódpártból kinőtt Die Linke.

Mára Merkel-párt lett az SPD

Az SPD azóta csak kóvályog, és egyetlen sikere annyi, hogy az 2005 és 2019 között tizennégy évből tízben kormányon lehettek – a CDU kisebbik partnereként. Azaz gyakorlatilag az SPD segítette és tartja immáron tizennégy éve hatalomban Angela Merkelt. Ez eleve roncsolta a párt esélyeit, elvégre egy nagykoalícióban kevéssé látszik, a kampányban pedig nem tud igazi alternatívaként megjelenni. A párt gyávaságát bizonyítja, hogy

2013 és 2017 között nem mert szembefordulni a CDU/CSU-val, holott a Bundestagban baloldali többség volt, azaz az SPD akár kancellárt is állíthatott volna.

De nem, ők kitartottak Merkel mellett. Még 2017 után is, holott Martin Schulz a választások estéjén égre-földre esküdözött, hogy nem lépnek be többet egy nagykoalícióba, végül odaugrottak kisegíteni Merkelt, amikor a kereszténydemokrata kancellár a zöldekkel és a liberálisokkal hoppon maradt.

Így érkezünk meg tehát a mostani elnökválasztásig. Az SPD az elmúlt tizennégy évben egyre inkább a CDU kistestvérévé vált. Hiába ért el pár szociális sikert (mondjuk a kötelező minimálbért), a párt képtelen volt belátni: egy nagykoalícióban minden siker a kancelláré.

Az SPD nem értette meg a politika lényegét

Az SPD-ben állampolitikai felelősségnek (staatspolitische Verantwortungnak) hívják, hogy akár készek a pártérdek elé helyezni az országét. Erre hivatkozva kezdett bele Schröder a neoliberális reformokba, mondván: ha ezzel árt is a pártjának, a német gazdaságnak, államnak (elvileg) szüksége van rájuk. Ezért állt oda az SPD háromszor is Merkel mellé, akár a baloldali többséget is figyelmen kívül hagyva, mondván: állampolitikai felelősség, hogy nem szabad összefogni a szélsőbaloldali Die Linkével.

A legfontosabb állampolitikai felelősség azonban a politikai verseny megőrzése, azaz a jobbközéppel szembeni balközép alternatívaképzés lenne

– azaz éppen az lett volna az SPD részéről a felelős magatartás, ha végre magára, a pártérdekre is gondol. Most az SPD tagságának egy kisebb, de a többiekhez képest aktivabb része is már végre azt mondta: térjünk vissza végre a politikához, merjen az SPD baloldali párt lenni, akár a másik két baloldali párt, a Zöldek és a Die Linke felé tájékozódni.

Ez nagyon szép és üdvözlendő. De egyrészről a két új elnök semmiképpen sem tekinthető vezéregyéniségeknek. Egyszerűen még a CDU Annegret Kramp-Karrenbauerja mellett is szürkének hatnak. Egy nagy párt egyszerűen nem engedheti meg, hogy két ennyire ismeretlen, kedves, de szürke emberrrel akarjon megújulni, harciasnak tűnni.

Másrészről eleve nem tudni, miben lesz a párt konkrétan harciasabb. Kilép a nagykoalícióból? Sok sikert! Egy előrehozott választásokon még a harmadik hely se lenne már biztos. Nem beszélve arról, hogy az SPD egy jelentős része igenis ragaszkodik a kormányzati részvételhez – elvégre ki tudja, mikor jutnak legközelebb újra bársonyszékekhez és minisztériumi irodákhoz?

Harmadrészt – és talán ez a legfontosabb –

a mostani elnökváltás egy megkésett pánikreakciónak tűnik.

Az SPD végigasszisztálta Schröder neoliberális reformjait, aztán a Merkel-kormányokat, és most, amikor már egyes tartományokban stabilan egyszámjegyű a népszerűsége, hirtelen feltámadna, kitörne. De nagyon nincs már kivel és hova. A mostani baloldali lázadás szükséges, de megkésett lépés.

FOTÓK: SPD / Facebook

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek