Hogyan hat Közép-Európa politikájára az ukrán háború?

Washington már Barack Obama elnöksége óta Európa helyett Ázsiára fókuszál, míg Angela Merkel visszavonulásával Közép- és Kelet-Európa kevesebb lett egy szereplővel. De ki töltené be a Bundesmutti által hagyott űrt?

A lengyel biztonságpolitikai felfogás hagyományosan arra alapul, hogy saját biztonságuk elérése és megtartása érdekében más nem-regionális országokhoz, illetve multilaterális szervezetekhez fordulnak.

Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök és kormánya az orosz–ukrán háború kitörésének kezdete óta diplomáciai „nagyüzembe” kapcsolt,

melynek célja – a kormány belpolitikai nehézségeiről való figyelem elterelése mellett – belépni abba a légüres térbe, aminek az egyik oka Németország (eddigi) távolmaradása az aktívabb katona- és védelmi politika folytatásától.

A berlini vákuum látványosan Morawiecki február 26-i németországi látogatása alkalmával bukott ki, mikor nemes egyszerűséggel az „ennek viccnek kell lennie” mondattal kommentálta azokat a terveket, miszerint az Olaf Scholz vezette kabinet 5000 rohamsisakot kíván Kijev számára átadni.

A másik fő ok prózaibb: lengyel kormányok politikai színezetétől függetlenül Varsó mindenkor el akarta kerülni azt a helyzetet, hogy az ő megkérdezésük nélkül, a fejük felett döntsenek az ő és a közép-európai térséget érintő biztonságpolitikai ügyekben. A most zajló háború 2014-es kitörésekor az akkori lengyel kormányt és külügyminiszterét, Radosław Sikorskit is érzékenyen érintette, hogy az ún normandiai formátumban számukra nem biztosítottak helyet a tárgyalóasztal mellett.

Hosszú idő óta most először nyílik arra tér Varsó számára, hogy ezt a helyzetet elkerülje, s saját frusztráltságán túllépve a németek által kreált űrbe úgy vonuljon be, hogy

ezáltal biztonságpolitikai szempontból saját súlyát nem pusztán a NATO-n és az EU-n belül, hanem regionálisan is elkezdi növelni, illetve visszaépíteni.

Többről van itt szó, mint a már a 2022-es háború kitörése után bejelentett, Ukrajnának átadott légvédelmi fegyverekről és tüzérségi lőszerekről vagy annál, hogy a NATO-n belül Lengyelország logisztikai hub-bá kíván előlépni az ukrán katonák védelmi célú fegyverekkel való ellátását elősegítendő – a lengyel diplomácia is nagyüzemben dolgozik.

Új seriff a városban

Varsó 2020-2021 folyamán célul tűzte ki, hogy egyes, már korábban létrehozott egyeztető fórumok munkáját kiterjessze annak érdekében, hogy ne maradjon ki a tágabb értelemben vett közép-európai térség biztonságpolitikai konzultációs-tervezési folyamataiból: a régi-új irányt már a lengyel–román–török, illetve lengyel–ukrán–román jelenti.

A lépés annak köszönhető, hogy a Biden-adminisztráció hivatalba lépésével Washington egyértelműen Kína felé fordult, s ezzel részben elvont erőforrásokat Oroszország irányából.

A lengyelek oroszoktól való történelmi félelmeit félretéve azt azért érdemes figyelembe venni, hogy a kalinyingrádi térség miatt a két ország közvetlenül határos egymással. A NATO keleti szárnyán a washingtoni lépés a baltiaknak és a lengyeleknek semmifajta módon volt ínyére, s a varsói ellenérzések be is gyűrűztek a lengyel–amerikai kétoldalú kapcsolatokba, melyek így 2022 előtt soha nem látott mélypontra süllyedtek. Varsóban szintén érzékenyen reagáltak arra, hogy a Fekete-tenger térségének biztonságpolitikai fontosságának előtérbe kerülése Bukarest számára pozitív fejlemény volt.

A lengyel kormány az elmúlt másfél-két hétben sikerrel lehelt életet a hosszú évek óta tetszhalott állapotban lévő Weimari Háromszögbe,

melyen keresztül a helyét még mindig kereső „új” német kormánnyal, illetve az EU soros tanácsi elnökségét adó franciákkal tud közvetlenül egyeztetni a kialakult helyzetről.

A varsói diplomáciai „rohamhoz” az egyik legfrissebb adalék, hogy a weimariak február eleji, berlini köztársasági elnöki találkozója után március 1-jén Zbigniew Rau lengyel külügyminiszter saját szűkebb pátriárkájában, Łódźban látta vendégül német és francia kollegáját. (Pár nappal később Antony Blinken amerikai külügyminiszter is az országba látogatott.)

Mindez azt is mutatja, hogy a biztonságpolitikai dimenzió fontosabbá vált a közép-európai regionális együttműködések jövője szempontjából is, s

ez a változás minden valószínűség szerint érinteni fogja mind a Visegrádi együttműködést, mind Varsó hozzáállását a V4-hez.

Visegrád számára nem feltétlen felhőtlen a kép. Varsó eddig is odafigyelt arra, hogy a külpolitikai célrendszerét és eszköztárát elkülönítse egymástól – utóbbit mindig is rugalmasan kezelte a célrendszertől, alárendelve annak.

2021 őszén a varsói biztonságpolitikai konferencián például hivatalban lévő magas rangú lengyel politikust kérdeztek meg azzal kapcsolatban: elképzelhetőnek tartja-e, hogy az Ukrajna, Litvánia és Lengyelország részvételével 2020-ban létrehozott Lublini Háromszög kezdeményezés a következő időszakban „V4-esedik”, kiterjed-e újabb együttműködési területekre – a válasz ezt nem zárta ki. Magát a kérdésfelvetést azonban impliciten lehetett úgy értelmezni:

csökken-e a V4 relatív súlya és felhasználhatósága (az EU-val nem összefüggő kérdésekben) Varsó számára?

Hogyan formálná Lengyelország Közép-Európa jövőjét?

2022 márciusában úgy tűnik: biztonságpolitikai szempontból a lengyel politikum célja egyfelől, hogy minél hamarabb valósítsa meg a 2020-ban elfogadott nemzeti biztonsági stratégiát (ez a hadsereg modernizációján kívül például kiterjedtebb együttműködésben gondolkodik a svédekkel és finnekkel közösen), másfelől az, hogy a NATO a Fekete-tenger térsége fontosságának megtartása mellett újfent a Balti-tenger térségével is foglalkozzon.

Varsó szintén kész elmélyíteni a biztonsági együttműködését Bukaresttel – amennyiben Ukrajna elesik a tengeri kijárataitól, Románia is közvetlenül határos lesz Oroszországgal. (Az ukrán határőrség üzenete után széles körben ismertté vált Kígyó-sziget például kevesebb mint 30 kilométerre van a román tengerparttól.)

Az amerikai csapatok lengyelországi érkeztetése illeszkedik ebbe a célba, azonban Varsó előtt világosnak kell lennie:

Washington számára még a jelenlegi körülmények között sem kizárólagos az Oroszország által megjelenített veszély.

Jelen pillanatban az európai színtéren már vannak olyan jelek, melyek azt vetítik előre, hogy a kontinensen állomásozó amerikai csapatok egy részét az európai NATO-tagországok képesek hosszabb távon pótolni (a német védelmi költségvetés bejelentett emelése erre egy erős jel – ugyanúgy, ahogy a NATO nyugat-európai tagállamainak csapatbővítései a keleti szárnyon).

Egyéb, külső okok miatt (finanszírozással összefüggő kérdések) azonban kérdések övezik a lengyel diplomácia utóbbi években szárba szökkent, egészen tavalyig lendületet vesztett projektjének, a Három Tenger Kezdeményezésnek jövőjét, melynek célja katonai szempontból a NATO keleti szárnyán az észak–déli mobilitás meggyorsítása köz- és vasúton.

2023 őszén parlamenti választásokat tartanak Lengyelországban. Bármi is lesz az eredmény, kizárt, hogy a lengyel politikum az orosz agressziót elítélő egysége megbomoljon, s Varsó biztonságpolitikai felfogása gyökeresen megváltozzon.

NYITÓKÉP: V4-es miniszterelnöki találkozó még 2021 decemberében. FOTÓ: Orbán Balázs / Facebook