A hintapolitika békeidőben egyáltalán nem ördögtől való eszköz. Egy kis ország akkor cselekszik bölcsen, ha szükségszerű gazdasági, geopolitikai függéseit igyekszik lazítani, ezek közül néhányat akár más irányú függőségekkel részlegesen helyettesíteni. Csakhogy nem békeidőben vagyunk.

Amit ma Ukrajnában látunk, az az európai külpolitikai stratégia óriási önellentmondásainak látványos összeomlása. Ennek korrigálására történelmi lehetőségünk van. A folyamat nem lesz könnyű, sok erőforrást fog igényelni, de ha most nem kezdünk bele, később a mulasztásunkért még nagyobb árat fogunk fizetni.

Budapestről vagy Varsóból nézve egész egyszerűen nem lehet a NATO bővítéséről úgy beszélni, hogy „elfelejtjük” megemlíteni, hogy ez a térség választóinak demokratikusan megfogalmazott akarata volt. Lehet, hogy a világot mindig is a kicsiken átgázoló nagyhatalmak irányították, de nekünk innen Közép-Európából nagyon kell akarnunk, hogy ez ne így legyen a jövőben. Ez pedig úgy nem fog menni, hogy önként és dalolva átvesszük egyik vagy másik nagyhatalomnak a saját érdekeit szolgáló perspektíváját.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Putyin mindig egy jól kigondolt stratégiát hajt végre, és akár több lépésre előre is tudja, mit fog tenni, miközben mi meg csak ijedten nézzük ezt. Pedig könnyen lehet, hogy Putyin máris rosszabb pozícióba került és jelenleg ijedt kármentést folytat.

Szuverén hatalmak szeretik több oldalról is bebiztosítani magukat, és tudják, hogy a háború elkerülésének a legjobb módja a többoldalú együttműködés és partnerség. Az ukrán kormány azonban mindezt másképp látja.

India elleni szankciókig remélhetőleg mégse jutunk el, ekkora ajándékkal mégsem kellene megédesíteni Vlagyimir Putyin karácsonyát.