Magyar skizo, avagy Orbán beszédes hallgatása

A magyar miniszterelnöknek lassan el kell döntenie, hogy menekültügyben a lengyelek – és így az EU meg a NATO – mellé áll-e, vagy inkább az autokraták közti szolidaritást választja, és az uniótól továbbra is a Belarusszal szembeni szankciók feloldását követeli.

Soha nem volt még az Európai Unió olyan migrációs nyomás alatt, mint most – jelentette ki Orbán Viktor a V4-ek budapesti találkozója után, és

aki csak a magyar miniszterelnököt hallgatta, azt hihette: a belarusz-lengyel határt ostromló kétségbeesett családok teljesen maguktól döntöttek úgy, hogy Ankarából, Bagdadból vagy Erbilből minszki átszállással lehet a leggyorsabban Németországba jutni.

A magyar miniszterelnök a migrációs kihívásokról szólva „újabb támadásról” beszélt, „amelyet a lengyelek szenvednek el, a lengyel barátaink állnak támadás alatt a keleti irányú migráció miatt”. Ez persze így is van, az a hadüzenet nélküli hibrid támadás, amit a lengyelek hónapok elszenvednek, eléggé példa nélküli Európában, teljes mértékben megérdemlik a V4 és az egész EU szolidaritását.

Ahogy azonban Szijjártó Péter, a Vlagyimir Putyintól kapott barátságrend büszke tulajdonsának korábbi megszólalásaiban, úgy Orbán mostani sajtónyilatkozatában sincs egyetlen árva szó sem arról az emberről, akinek a lengyelek – illetve a lettek és a litvánok – az egész balhét köszönhetik; a probléma ismertetése után máris azt a fővárost vette elő, amelyről mindannyian tudjuk, hogy meg kell állítani.

„Brüsszel elhibázott politikát folytat. Brüsszel gyakorlatilag mindent finanszíroz, ami növeli a migrációs nyomást” – jelentette ki, előhozva a „pull faktorokat”, az NGO-k támogatását, az integráció hirdetését – csak az a derék államférfi maradt így homályban, aki ténylegesen odaszervezte a migránsokat.

Aljakszandr Lukasenka addig-addig figyelhette Orbánék Soros-kampányát, amíg meg nem csinálta azt, amivel a magyar NER Soros Györgyöt éveken át vádolta.

A Budapest-Minszk tengely

Az EU-n a szankciók miatt bosszút állni akaró belarusz NER-nek szüksége sem volt NGO-kra, gyakorlatilag közvetlen légihídon röptette be országába a többnyire iraki kurd migránsokat (és persze az embercsempészeket), majd katonai teherautókon közvetlenül a határkerítéshez szállíttatta őket.

Maga Lukasenka a BBC-nek nyíltan elismerte, „abszolút lehetséges”, hogy országa segített a menekülteknek átjutni a határon („szlávok vagyunk, van szívünk”), katonái pedig a mai napig aktívan segítik az általa importált emberek illegális határátlépését.

A keddi budapesti V4-meetingen Orbán szolidaritást vállalt ugyan a lengyelekkel a jelen helyzetben, de nem ő, hanem a lengyel miniszterelnök beszélt kristálytisztán a helyzetről.

„A migrációs krízis kevés a helyzet leírására, új politikai krízis zajlik, amelyben Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök embereket használ fel a maffiával és embercsempészekkel együttműködve arra, hogy nyomást gyakoroljon az Európai Unióra”

– közölte Mateusz Morawiecki, hozzátéve, hogy van itt még egy apró krízisfokozó faktor: „az, ahogyan Oroszország mozgatja haderejét az országán belül”.

Ez sem éppen az, amit Orbán szívesen hallhatott, hiszen egy másik haverját érinti, azt, aki a kártyákat valójában keveri.

Heger szlovák miniszterelnök még tovább ment, közölte, hogy „a fehérorosz rendszer nem akceptálható”, ezért minden uniós szankciót támogat ellene.

Helyben vagyunk. Legkésőbb a rendszerkérdés felvetésénél – amivel az EU-n belül a szlovák miniszterelnök egyáltalán nincs egyedül –

Orbán Viktornak el kell döntenie, milyen szerepet is szán magának voltaképpen az európai térképen.

Csak kicsivel több mint egy év telt el ugyanis azóta, hogy Orbán ott állt Lukasenka mellett a minszki elnöki palotában, és fennhangon követelte, hogy „az Európai Unió végre szüntesse meg a Fehéroroszországgal szembeni szankciókat”. Azokat az intézkedéseket tehát, amiket az unió azért hozott meg, mert

Orbán minszki partnere egy nyomorult kis kelet-európai diktátor, aki elcsalta a választásokat, majd erőszakkal lépett fel az ez ellen demonstráló ellenzékiekkel szemben.

Hogy ez mégis miért volna jó Magyarországnak, nem árulta el (ahogy évek óta azt sem, miért követeli az Oroszországgal szembeni szankciók feloldását), ehelyett arról beszélt, hogy „a két nép és a két ország sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt gondolni szoktuk” (itt a szerző a két uralkodó rezsimet akarta mondani), de ebből a remek viszonyból „keveset hoztunk ki, nem elég szorosak a politikai kapcsolataink”. Nahát!

A gazdasági kapcsolatokról már nem is szólva, és ha valakit érdekel, hogy miért, olvasson csak bele a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara 2020-as Piaci útmutató a Belarusz Köztársaságról c. irásába, amely igen lesújtó képet fest az általa meg nem nevezett diktatúra gazdasági állapotáról:

„Jelenleg az ipari termelőeszközök 80 százaléka állami tulajdonban van, a külföldi befektetések pedig elkerülik az országot a rossz befektetési környezet miatt. A privatizált bankokat visszaállamosították, aminek köszönhetően állami bankok uralják a bankszektor 75 százalékát. (...) bonyolult az adózási rendszer, rendkívül erős az állami beavatkozás a gazdaságba és nem kielégítő a magántulajdon védelme sem”.

Közvetítői szerep, amnéziásoknak

Joggal állapította meg a Political Capital tavaly júniusi elemzése, hogy a Minszkben aláírt négy megállapodás „egyike sem indokol egy államfői/kormányfői szintű találkozót”. A NER nyilván keresi a kitörési lehetőségeket az EU földrajzi és politikai határain túl, mondjuk az eurázsiai térségben –

de ez egyre inkább csak a többi autokráciával való politikai és valószínű titkosszolgálati kapcsolattartást szolgálja, nem a gazdasági (és ha már itt tartunk: a nemzeti) érdeket.

Orbán a jelek szerint valamiféle közvetítói szerepet szeretne betölteni az EU és a keleti barátai között, de most, amikor a belarusz határokon helyzet volt, és valóban szükség lehetett volna egy ilyen szerepre, semmilyen hír nem volt arról, hogy legalább felhívta volna minszki barátját:

az EU és a NATO határait feszegeted a migránsaiddal, helló!

A közvetítőinek szánt szerepet játszotta el legutóbb Ankarában is, Erdoğannal való találkozóján, ahol elmondta, „Magyarország nagyobb és közvetlen pénzügyi támogatást kér Brüsszeltől Ankara számára a migrációval való küzdelemben”.

Ez elsőre jól hangzik, de csak az amnéziások számára: Erdoğannak ugyanis már évek óta folyósítják azt az évi 3 milliárd eurót, amit azért zsarolt ki Európától, hogy cserébe majd jól visszafogja a menekültáradatot.

Ugyancsak általános amnéziát hirdet Orbán, amikor ismét előhozza, hogy az EU fizessen a magyar határvédelemért is, hiszen az EU már rég fizet a magyar határvédelemért,

eddig 45 milliárd forintot.

És akkor itt említsük meg azt is, hogy az EU valóban beszélhetne egyértelműbben. Az egyszerűen nem járja, hogy szavakban kiállnak a külső határok védelme mellett, de ha egy tagállam ostrom alatt áll, és nem lát más védelmi eszközt, mint a határkerítés megerősítését, akkor a bizottság elnöke egyszerűen közli, „az Európai Unió nem ad pénzt szögesdrótra és falak építésére a migráció elleni küzdelemben”.

Miért is nem? Orbánnál sem maga a kerítés a probléma, hanem a menekültekkel való jogellenes, kirekesztő bánásmód, a menekültkérelem beadásának ellehetetlenítése. Ez véletlenül sem azt jelenti, hogy tömegével mindenkit be kéne engedni az unió területére.

Ahogy azonban Lukasenka, úgy Orbán sem megoldani, hanem csak áthárítani akarja a migránskérdést, hiszen a megoldáshoz, a menekültek EU-n kívül tartásához aktív együttműködésre lenne szükség az unióval.

A NER azonban skizo helyzetbe került: egyszerre akarja az EU előnyeit élvezni és fenntartani a szoros és megbonthatatlan barátságot azokkal a keleti despotákkal, akiknek a rendszere lenyűgözi.

A dilemma áthidalásához egyelőre elég a mély hallgatás – aztán majd kiderül, hogy ez meddig lesz tartható.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!