Turkált ing és drámai fények: miért úgy fotózzák a politikusokat, ahogy?

Lassan már minden politikus egy instaceleb szorgalmával posztol képeket. Mennyire spontánok ezek a fotók? És hol veszett el az arc tisztelete? A sokszor akár spontánnak tűnő politikusi fotók és videók mögött általában nagyon komoly szakmai gárda áll: ezeket az embereket kerestük meg, hogy a politikusfotózás rejtett tudományáról beszélgessünk velük.

„Hihetetlen képözön árasztotta el a világunkat, erre egy politikusnak is reagálnia kell valahogy.” Ezt az Azonnali megkeresésére Szarka Klára fotótörténész magyarázta, aki 15 éven keresztül dolgozott újságíró-szerkesztőként a Magyar Hírlapnál. Szerinte nincs különbség egy sima portré és egy politikus fotója között, hiszen nemcsak a politikusok fotói hordoznak magukban üzenetet: egy átlagember portréja is. „Ha a portrét professzionális fotográfus készíti, akkor ne legyenek kétségeink: itt jóval több és más mutatkozik meg a fényképen, mint ami esetleg valójában az ártatlan laikus számára nyilvánvaló lenne. Ez az első fotográfiák óta így van.”

Mester, szeretnék szép lenni

Nagyon hamar problémává vált a fotográfiában, hogy az túlzottan életszerű volt: a maga esendőségében és a hibáival együtt mutatta meg az embereket. Ezért a portréfotó a kezdetek óta arra törekedett, hogy nagyon kontrollált képet mutasson a megrendelőről. Az alany elvárta a fotográfustól, hogy a képen megjelenítse, hogy milyen társadalmi osztályba tartozik, vagy akár azt is, hogy melyikbe szeretne tartozni.

A portré tehát sosem a puszta valóság kifejezését szolgálta.

Ezt jól mintázza a Székely Aladár fotográfusról szóló anekdota. A realisztikusabb stílust bevezető fotográfushoz – aki számos nyugatos költőt is lefotózott – egyszer betért egy gazdag csinos nő, aki azt mondta: „Mester, szeretnék szép lenni a fényképen.” Erre Székely Aladár így válaszolt: „Igen? Akkor fáradjon át a tanítványom, Angelo műtermébe, őnála szép lehet.”

A fotók mögötti kiszámított tartalom egyébként igaz azokra a fotókra is, amikről ezt nem feltétlen gondolnánk. Szarka teljesen biztos benne, hogy a látszólagos bohóckodás és hétköznapiság, ami egyre inkább teret nyer a politikusok platformjain, szintén egy nagyon precízen kitalált és felépített része a politikusok kommunikációjának. Tehát Varga Judit lángosevős, vagy Karácsony Gergely babázós szelfijét valószínűleg szintén pontosan megtervezték.

Párhuzamos valóságok

A magyar közélet két párhuzamos univerzuma tökéletesen tükröződik a politikusok fotóin is. Mintha minden politikus vérfarkassá változna, amint az ellentétes diskurzus holdja rávetül: a hozzájuk közel álló sajtótermékek lapjain még jóságos vagy éppen erőskezű, magabiztos vezetők, az ellenzéki lapok hasábjain már torzak és ijesztőek lesznek. 

„Nem csupán arról van szó, hogy a saját emberedet jó fényben tünteted fel, az ellenség emberét meg rosszban. Ez egy hatalmi játék, eszerint rendeződik a fénykép is”

– reflektált a jelenségre egy fideszes politikusokat is fotózó fotós az Azonnalinak, aki azt kérte, ne írjuk le a nevét a cikkben.

A fotós szerint ez túlmutat a fényképészet keretein: abba a jelenségbe illeszkedik bele, hogy gondolkodás nélkül, érzelmi alapon lehet manipulálni nagy tömegeket. A médiának ez egy rég felismert szerepe: „Ha tudatosan rossz képet csinálunk valakiről, akkor egyértelmű manipuláció áll fenn. A propagandagépezet nem a gondolatokra, hanem az érzésekre akar hatni, a fotó meg általában a képi kommunikáció erre nagyságrendekkel jobb, mint az írott szöveg.” Azt is hozzáteszi:

szerinte valójában minden kép manipuláció.

Valójában nem lehet nem kommunikálni, tehát nem lehet nem befolyással lenni az emberekre. A tudatos médiafogyasztás a fotós szerint ott kezdődik, hogy belátjuk: mindenki hatni akar ránk valahogyan. Tehát nem az igazságot kell keresni, hanem azt kell figyelni, hogy hogyan és milyen céllal hatnak ránk a médiatartalmak.

Egy, a témában nyilatkozó politikai kommunikációban is jártas kreatív szakember elmondta az Azonnalinak, a képi kommunikáció – habár meglehetősen hangsúlyos eszköz – önmagában valójában semmit nem ér:

„Egy szép képpel nem lehet választást nyerni, ha az üzenetek nincsenek a kép mögé rendelve, és a képnek nincs mögöttes tartalma.” 

Szarka Klára szerint a trend, hogy rossz fotókat készítenek az ellenkező oldalon álló politikusokról, csak az elmúlt 15-20 évben kezdődött. Korában a fotográfiában kimondatlan megegyezés volt arról, hogy

az arc tiszteletet érdemel. 

„Annyira olcsó dolog, annyira könnyű egy kamerával jól bánó ember számára, hogy bárkiből hülyét csináljon. Akció közben különösen. Beszélünk, éppen becsukódik az egyik szemünk, tátva van a szánk, alulról jön a fény, és úgy nézünk ki, mint Frankenstein fia” – fakad ki a fotótörténész. Szerinte a jelenség annak tudható be, hogy napjainkban bizonyos határok nagyon kitolódtak, végletesek lettek, az ingerküszöb megemelkedett. Épp ezért vizuálisan is egyre vadabban és hangosabban kell megszólalni.

Pártok és multik: van különbség? 

Az Azonnalinak nyilatkozó, politikai kommunikációban is jártas kreatív szakember szerint az emberek túl sokat tulajdonítanak a politikai kommunikációs szakembereknek, PR-osoknak. Pedig valójában ők sem csinálnak mást, mint mondjuk egy szupermarket PR-osa: megfigyelik, hogy mik a trendek, a gondolatok, az érzések, és ezekre találnak ki egy kommunikációs stratégiát. 

„A kommunikáció, ahogy a politika is, valójában egy szolgáltatóipar.

A politikus azt mondja, amit a horngyulai értelemben vett lakosság hallani akar, a kommunikációs stáb pedig ezt olyan formában közli, ami a leginkább fogyasztható” – fejti ki nekünk: „Szomorúnak és leegyszerűsítőnek találod, hogy a politikus különböző társadalmi értékek mentén pózol az interneten? A nép gyermeke eszi a csórólángost a Balcsin? A mintaapa a gyerekei körében? Vagy a másik oldal, aki a Pride-on vonul, hiszen a baloldal elfogadó? Dráma, igen, de ugyanezt csinálják a nagyvállalatok is. Különböző társadalmi trendeket aggatnak magukra, hogy több terméket adjanak el.”

A színek szerepe

Podlussány Máté videográfus, aki számos ellenzéki politikusnak készített már videót, az Azonnalinak azt fejtegette, hogy egy politikusi videó valódi célja az, hogy a bizonytalanokat és a kétkedőket megfogja valamilyen eszközzel: „Ha tudsz úgy kommunikálni, mind tartalmilag, mind hangulatilag, mind vizuálisan, hogy az ellenző tábornak ne az elutasítás legyen az ösztönös reakciója, akkor már nagyot alkottál, és ez piszok nehéz.” 

Ebben a vágóképeknek például nagy szerepe van. Szerinte nincs is annál unalmasabb, mint amikor egy politikus vágókép nélkül mond el egy szöveget egy videóban: az ilyen videót valószínűleg csak az adott politikus törzsközönsége fogja megnézni.

Egy videó vagy kép mondanivalójának átadásában a színeknek is óriási szerepük van. A szomorú témájú videókat általában a melankolikusabb, hidegebb színek dominálják, mint a kék vagy a szürke. Ezeket a videókat, ha van rá lehetőség, általában esős vagy borongósabb napokon veszik fel. A vidámabb, pozitívabb hangulatú videókban viszont a meleg színek hangsúlyosak. Ezeket lehetőleg napsütéses időben forgatják, azonban a legideálisabb eset az, ha a naplemente alatt tudják felvenni a videót. Ekkor kerülnek igazán előtérbe az olyan meleg színárnyalatok, mint a narancssárga, a lila vagy a vörös.

Podlussány Máté nagyon szereti, ha nem csak egy adott érzelmi vonal, hanem több, esetleg ellentétes érzelem jelenik meg egy videóban. Ez azonban viszonylag ritka. Pedig szerinte ez sokkal jobban működik, ha érzékenyíteni akarunk vagy önreflekciót szeretnénk elérni a nézőkben: nagyon sokat tud adni, ha például egy olyan videóban, ami a roma kisebbségek helyzetét mutatja be, nem csak szomorkodunk, hanem azt is megmutatjuk, hogy a politikusok mit tudnak tenni a helyzetük javítása érdekében. Szerinte különösen izgalmas és nagy érzelmi komplexitást tud adni, amikor egy szomorú hangvételű videóhoz vidám vágóképeket társítanak. Jó példa lehet erre, ha például egy roma többségű faluban készülnek videók a falunapon (ami általában egy vidámabb esemény) vágóképnek egy a cigányság nehézségeit taglaló politikusi videóhoz. 

Statikus kormány, dinamikus ellenzék

Az ellenzéki és a kormánypárti politikusok fotói között az egyik legnagyobb eltérés, hogy a kormánypártiak fotói általában sokkal statikusabbak. Sokkal több kormánypárti politikus posztol olyan képet, ami látványosan beállított, sokszor ülnek rajta, vagy egyhelyben pózolnak. Ellenben az ellenzéki politikusok felületein szinte nagyítóval kell keresni az ilyen képeket. Ők kevés alkalommal fotózkodnak egyedül. Általában valamit csinálnak, kevés az olyan kép, ahol ne beszélnének éppen az utca emberéhez. A jelenség egyébként a videókon is tettenérhető, itt az általános séma az, hogy az ellenzéki politikusok előrefelé sétálnak a mondanivalójuk közben.

Podlussány Máté szerint ez azért lehet, mert az előrefelé sétálás harciasságot, elszántságot és tettrekészséget sugall: „Szinte mindig sétáltatjuk azokat, akik kampányolnak, ezért ígéreteket mondanak. Ilyenkor én hátrálok a kamerával, ő pedig velem szemben sétál. Ez egy nagyon erős dinamikát és céltudatosságot sugall.” Ellenben

aki kormányon van, a pozíció természeténél fogva sokkal inkább egyfajta védekező állásba kerül.

Szarka Klára gyakorlatiasabb szempontból közelíti meg a dolgot: szerinte a kormányzati politikusokról készült képek beállított voltának oka inkább az, hogy a nagy számok törvénye alapján minél statikusabb helyzetben van egy modell, annál könnyebben képes kontrollálni a saját mimikáját, testtartását. A mozgás közben készült fotó sokszor magát a fotográfust is meglepi. Tehát biztosabbra lehet menni a statikus beállításokkal.

Ugyanezt erősítette meg nekünk a politikai kommunikációban is jártas kreatív szakember is: „Jelenleg így működik a kormánypárti kommunikáció: megírnak egy sajtóközleményt, ami szóról szóra ugyanazzal a képpel lejön rengeteg sajtótermékben ugyanabban a percben időzítve. Nem meglepő tehát, hogy a képekkel is ugyanezt csinálják.” Az ellenzék ezzel szemben sokkal inkább 'laissez faire' ebből a szempontból – ami persze szerinte jelentheti csupán azt is, hogy egyszerűen amatőrebbek. 

Elvontabb oldalról közelítve, a fotótörténész szerint a statikus beállítás kiegyensúlyozottabb, nyugalmat és erőt sugárzó lehet, hiszen

 ez egy kicsit közelebb van az ikonokhoz, az örökhöz és a megváltoztathatatlanhoz.

Hatalom a fotókon

Hogyan jeleníthető meg egy olyan konkrét mondanivaló, mint például a hatalom és határozottság egy képen? Erre a fideszes politikusokat is fotózó fotós megszólalónk konkrét receptet adott, mint mondta, ennek a megjelenítése alapnak számít a politikusokat fotózó fotósok között.

Íme, a recept!

• A testtartás: a politikus kihúzza magát, általában szemben áll a kamerával, ami a párbajkészséget jelenti (párbajpóz).
• A perspektíva: a perspektíva mindig a néző pozícióját írja le a fotóalany felé, ezért ha a hatalmat akarják kifejezni, alulról érdemes fotózni a politikust.
• A fények: ha a hatalmat szeretnék megjeleníteni, kemény fényeket kell használni, tehát nagynak kell lennie a legvilágosabb és a legsötétebb pont közötti távolságnak. Ettől sokkal karakteresebé válhat egy arc, hiszen jobban kiemeli a vonásokat.

A fotós két képet ki is elemzett nekünk. Az egyiken Orbán Viktor, a másikon Karácsony Gergely látható. Mindkét képből sugárzik a magabiztosság és az erő.

Az Orbán-képen a fotós szerint messziről látszik, hogy szándékosan drámaira akarták csinálni. A kép közepén lévő fényforrás (ami szerinte egy kicsit zavaró is, mivel még erősebbé tudta volna tenni a képet, ha a miniszterelnök arca lett volna a legvilágosabb pont) vignette hatást kölcsönöz a képnek, mivel a fényforrás miatt a kép a szélek felé sötétedik. A vignette hatás mindig egy felkavaró drámaiságot eredményez a nézőben.

Karácsony fotója a fényképész szerint sokkal jobban sikerült. Óriási a kontrasztarány a képen. Ezen a képen a budapesti főpolgármester arcvonala a legvilágosabb pont, ez különösen erőssé teszi a képet. A nagy kontraszt mindig drámai hatást kölcsönöz a képnek, ha drámát akarsz egy képen, mindig nagy kontraszttal kell dolgozni, magyarázza.

A fotós arra is rávilágít, hogy mindketten kicsit lentebbről vannak fotózva: Orbánt kézmagasságból, Karácsonyt pedig vállmagasságból kapták le. Ráadásul mindkét politikus a fény felé fordul: ez a vezető szerepet jeleníti meg. Arrafelé fordulnak, amerre a fény van. „Aki a jó irányt mutatja, az a fény felé fordul, mögötte viszont sötétség van. Ez egy fontos elem: amerre a politikus nem néz, arra van a sötétség.”

Hogyan vegyük rá a politikusokat, hogy ne mindig ugyanazt a fejet vágják?

Podlussány Máté videográfus szerint a politikusok az improvizálás mesterei. „Náluk tényleg az egész paletta megvan. A döntő többségük annyira rutinos, hogy szinte bármikor standupol neked vidám, megértő, elszánt, vagy éppen keménykezű vezetőt. Sokszor még akkor is improvizálnak, amikor súgógépük van.”

Ennek azonban van egy árnyoldala is: ha legörgetjük egy politikus Facebook-oldalát, sokszor lehet déjá vu érzésünk. A videográfus szerint az arcmimikán nagyon nehéz változtatni. Főleg, ha rossz napja van egy politikusnak.

„Sokszor volt, hogy mi kértük a fotóssal, hogy ezt ne most vegyük fel, mert láttuk, hogy a politikusnak piszok rossz napja volt, holott vidám témáról forgattunk.” A vágóképek során különösen nehéz eljátszani egy ilyen szerepet ideges állapotban. Például

nehéz hitelesen összenevetni a helyiekkel egy utcafórumon úgy, hogy látszik, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet. 

Szerinte a hitelesség alfája és omegája, hogy a politikus jól érezze magát a forgatás során, anélkül nehéz csodát tenni, ezért a jó hangulatú forgatás a legnagyobb kincs egy videós számára. Máté egy elsőre viccesnek tűnő, de elmondása szerint nagyon hatékony megoldást talált ki a kizökkentésükre: mindig van nála rágó vagy tejkaramella. Ha valaki nagyon frusztrált és beakad neki egy-két mondat, meg szokta kérni, hogy tartsanak egy ötperces szünetet. Ez alatt megkínálja őket az édességgel és beszélget velük. A cukor és a beszélgetés hatására a politikus kizökken egy formálisabb szerepből, és szuperül el tudja mondani a mondatot, ami előtte semmi áron sem sikerült neki.

Szarka Klára is ismeri a problémát. Szerinte az egyik legnagyobb kihívás a politikusfotózásban, hogy elkerüljék az ugyanolyan arcmimikát. A dolog kulcsa szerinte is az alany kizökkentésében rejlik. A fényképezés közben kommunikálni kell a politikussal, az a legjobb, ha meg tudjuk nevettetni:

„A fényképezés egy kicsit erőszaktevés, az emberek nagy része kényelmetlenül érzi magát a fotózás során.”

A fotótörténész egy klasszikus példát is hoz. A világ egyik legnagyobb számban sokszorosított fényképét, a híres Churchill-portrét az időszak egyik legelismertebb fotósa, az amerikai Yousuf Karsh készítette. Visszaemlékezéseiben Karsh azt írja, hogy Churchill nagyon mogorva és frusztrált volt, amikor szinte berontott a szobába a fotózáskor, nagyon siettette is a fotóst. Erre Karsh feldühödött, kilépett a kamerája mögül és kikapta a szivart a brit miniszterelnök szájából, majd visszaszaladt a kamera mögé és exponált. Szarka Klára szerint ettől lett ilyen „dúvad, ilyen én, aki legyőztem a náci Németországot portré jellege a képnek”.

Minden fotós rémálma: a maszk

A járvány különös kihívást jelentett a politikusokat fotózók számára: a kötelező maszkhordás miatt szinte lehetetlen volt érzelmeket megjeleníteni az arcon.

Ezáltal az információátadás is megnehezült, mondta el Szarka Klára.

A videósoknak még egy problémával kellett emiatt szembesülniük: a hangminőség drasztikus romlásával. Podlussány Máté elmondta, hogy sokszor akár külön próbálták felvenni a hanganyagot, annyira rossz volt a maszk miatt a hangminőség. Azzal is próbálkoztak, hogy olyan helyzetet teremtsenek, ahol nem kell maszkot hordani. Eleinte ezt sokan nem vállalták, mert féltek, hogy valaki beléjük köt, ha maszk nélkül szerepelnek, azonban a videós tapasztalatai szerint ilyesmi végül egyszer sem fordult elő.

Viszont volt egy váratlan pozitív hozadéka is a maszkviselésnek – mondja el Máté: „A maszk eltakarta a szájmozgást, ezért nagyon könnyen tudtuk korrigálni a bakikat úgy, hogy egyszerűen rávettünk egy másik hangsávot egy jól sikerült képanyagra.”

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs / Facebook, Wikipédia, Facebook