A civilizációnk bukása elkerülhetetlen, a kapitalizmusé lehetetlen

A világnak tényleg előbb lesz vége, mint a kapitalizmusnak – már csak azért is, mert a klímaváltozásért a szabadpiacot hibáztatók jellemzően szintén nagyon szeretnek fogyasztani és kényelmesen élni.

Nemrégiben bontakozott ki egy vita az Azonnalin a túlfogyasztás és a kapitalizmus vélt vagy valós kapcsolatáról. Karóczkai Balázs a túlfogyasztás napján szatirikusan arról írt: reméli, jövőre sikerül sokkal jobb és szorgosabb fogyasztókká válnunk. Vági Márton válaszcikkében kifejtette, hogy a kapitalizmus szerinte remek rendszer, amelyet nem lehet felelőssé tenni az esztelen fogyasztás bűnéért, a felelősség pedig csak és kizárólag a fogyasztót terheli.

Legutóbb Tóth Csaba Tibor tette közzé baloldali érzelmektől fűtött reflexióját: egyértelműen a kapitalista berendezkedést nevezi meg felelősként a közelgő klímakatasztrófa miatt, a reklámipar „bezöldülésén” lamentál, majd élénk színekkel festi meg azt a sokat emlegetett víziót, hogy vagy gyökeresen változtatunk, vagy hamarosan szörnyű kínok között fog elpusztulni az egész emberiség.

Tóth Csaba Tibor gondolatai közt bukkantam arra a mondatra is, amely ezt a cikket ihlette: „De ez nem is csoda egy olyan környezetben, ahol a világ végét szó szerint sokkal könnyebb elképzelni, mint a kapitalista termelési mód végét.”

Én ugyanis pontosan azok közé tartozom, akik hamarabb eljövendőnek vélik az emberi civilizáció lángokkal ölelt pusztulását, mint a kapitalista termelési mód végét.

Vági Mártonnal karöltve azonban jómagam is bármikor, bárki előtt leteszem a voksomat a kapitalizmus mellett. Őszintén hiszem, hogy nagyon is valós hibái ellenére ez a legjobb rendszer, amiben élhetünk. Rousseau-t dühödten a sutba dobva hamar eljutottam odáig, hogy minden áron védelmezem a szabadpiacot és a magántulajdont, valamint üdvözítendőnek tartom mind a fogyasztást, mind a bőséges kínálatot.

Egy kissé felszalad a szemöldököm minden alkalommal, amikor Karóczkai Balázshoz és Tóth Csaba Tiborhoz hasonlóan

olyan emberek követelik ellentmondást nem tűrően a kapitalista termelési mód azonnali hatállyal való megszüntetését, akik egyébként ennek köszönhetik kipárnázott életüket.

Vagy éppen olyan entitások óhajtják az államilag szabályozott és ellenőrzött fogyasztást, akik egyébiránt egy diktátor rémisztő árnyékát vélik felfedezni minden utcasarkon.

A „kapitalista berendezkedés” önmagában nem borítja lángokba a világot. A javíthatatlan emberi természet teszi meg majd ezt, amely mételynek a kapitalizmus csak egy mellékterméke.

És valóban: a civilizáció előbb bukik majd, mint a kapitalizmus.

Ha rendelkeznénk azokkal az attribútomokkal, amelyek elengedhetetlen kellékei egy világmegváltó felismerésnek, majd a fájdalmas felismerést követő környezetvédő pálfordulatnak, akkor az egész emberi történelem teljesen máshogy alakult volna. Csakhogy nem rendelkezünk velük.

Tény: elég sötéten látom az emberiséget. Szentül hiszem, hogy az emberi természet minden isteni vonásával és minden gyarlóságával együtt az idők kezdete óta változatlan: ennek köszönhetjük azt, ahol ma tartunk, minden értelemben. Az örökké elégedetlen, folyton kíváncsi és fejlődést hajkurászó fajunk képtelen lenne A Fejlődésnek megálljt parancsolni.

Hogy milyen fejlődésről beszélek? Arról a folyamatról, amelyre a kommunisták szellemi örökségének szorgos gondozói most rávágnák, hogy ez minden, csak nem fejlődés. Vági Márton viszont helyesen mutatott rá: a modernkori kapitalizmus a Föld jelentős részén kétségkívül megszüntette az éhínséget, és az elmúlt évtizedekben szignifikáns mértékben csökkent a nélkülözők száma.

Ez a két jelenség, a fejlődésnek köszönhető jólét és a környezet védelme nem létezhet egymástól függetlenül.

Nincs olyan, hogy szeretek autót vezetni, mosogatógépet használni, szupermarketbe járni és kényelmesen élni, de az esőerdők védelmében is megteszek minden tőlem telhetőt. Az egyik csak a másik kárára valósulhat meg.

Szilárd meggyőződésem, hogy saját, egyéni kényelméről senki sem mondana le szívesen – még akkor sem, ha a pusztuló bolygó elrettentő látványával kel és fekszik minden nap. Természetesen vannak, akik a rendszer hűbb és odaadóbb szolgái, de a környezet valamilyen mértékű károsítása elkerülhetetlen, és nem azért, mert nem tudjuk megakadályozni ezt, hanem mert nem akarjuk.

Félreértés ne essék, nem az átlagfogyasztóra próbálom hárítani a felelősséget. Ebben a helyzetben mi, átlagfogyasztók ugyanis – bármilyen sokan is legyünk – nem sokat tehetünk. Viszont amit tudnánk, azt sem tesszük meg, mert szeretünk kényelmesen élni.

Nem azért másztunk le a fáról, egyenesedtünk két lábra, és jutottunk el az Úr kettőezerhuszonegyedik évéig, hogy ne élvezzük a pénzünket,és ne akarjunk a lehető legnagyobb jólétben élni.

Ez igaz azokra is, akik gyökeres változásért rikoltoznak – erősen kétlem, hogy minden hátsó kertben ott rejlik egy apró biofarm meg egy lovaskocsi.

De facto is működőképes megoldásnak azt tartanám, ha a világ összes kormánya együttes erővel nyomást gyakorolna a rendkívül környezetszennyező cégekre, udvariasan rábeszélve őket a kínálat drasztikus csökkentésére. Szerintem a Föld lakossága gond nélkül adaptálódna a megváltozott körülményekhez, ha nem csak azt érezné az egyszeri fogyasztó, hogy egyedül az ő életszínvonala csökkent.

A világ megmentéséről szőtt álmodozásnak ezen a pontján azonban ismét közbeszól a rút emberi természet. Képtelenségnek tűnik ugyanis már az is, hogy egy szép napon azok az emberek, akiknek hatalmában állhat változtatni a világ folyásán, felkelnek egy reggel, azt a nemes gondolatot ízlelgetve, hogy itt az ideje megmenteni a Földet. Az elődjével ellentétben deklaráltan környezetvédő Joe Biden a hivatalba lépését követően azt nyilatkozta, hogy itt az ideje Kínával szemben is szigorú szankciókat alkalmazni a környezetvédelem érdekében.

Persze csak annyira, hogy a virágzó gazdasági kapcsolatot ne tegye tönkre. Ja, jó.

India a világ legkörnyezetszennyezőbb országai közé tartozik, amelyről szintén nem tudom elképzelni, hogy a vezetősége egyszer majd odáll a kapitalista fejlődés varázslatos útjára éppen csak rálépő lakosság elé, azzal, hogy a játéknak sajnos vége.

Egy másik ilyen ország a kommunista diktátor által vezetett Kína, amelyről szintén nehezen képzelhető el, hogy egy szép napon önnön kezével kezdené el leépíteni saját gazdaságát. Azt pedig melyikünk szeretné, hogy gazdaságilag sokkal gyengébbé váljunk egy diktátor vezette országnál?

Ha a kapitalista berendezkedés végét követelőknek egy szép napon teljesül a kívánsága, az munkahelyek tízezreinek, százezreinek a megszűnését jelenti majd.

Hiszen a termelés, a gyártás, a fogyasztásra ösztönzés bármilyen ördögi is, végsősoron mégis tömegek megélhetését biztosítja. Számtalan „felesleges”, rendkívül környezetszennyező szektor szűnhetne meg a kapitalizmus kigyomlálása következtében. Ezeknek a szektoroknak a dolgozóival mi lesz?

Aki szerencsétlenül választott hivatást, az így járt, és mehet Gretával óceánt pucolni, akár akar, akár nem?