Száz éve alakult meg a Román Kommunista Párt, a rendőrség azonnal le is tartóztatta a résztvevőket

A 20. század elején a román munkásmozgalomban is lezajlott a régió országaira jellemző folyamat: a kommunisták kiszakadtak a szociáldemokraták közül és saját pártot hoztak létre. Száz éve volt az alakuló kongresszusuk, ám független pályafutásuk rendkívül rövid volt: 1924-ben egy meghiúsult felkelés után be is tiltották a pártot.

„A szektásság, a dogmatizmus és a bizantinizmus uralták az Román Kommunista Párt egész történetét” – ezzel a mondattal indította a román kommunizmus történetéről szóló könyvét Vladimir Tismăneanu, amerikai román politológus, aki maga is „spanyolos” – vagyis a harmincas években a spanyol polgárháborúban a kommunisták oldalán harcoló – szülők gyermeke volt.

Hogyan alakult meg a kommunista párt Romániában? Miért nem jöttek ki egymással a szociáldemokraták és a kommunisták? Voltak-e magyarok a kommunista pártban? Az alábbiakban ennek járunk utána.

A baloldal kezdetei Romániában

Mivel a Kárpártoktól keletre és délre található Románia 1918 előtt még elsősorban agárországnak számított, és az iparosítás lassan haladt, így a baloldali mozgalmak hivatkozási alapja, a modern munkásosztály is lassan alakult ki. Az azt képviselni hivatott politikai formáció, a Romániai Munkások Szociáldemokrata Pártja (RMSZDP) a 19. század utolsó éveiben, 1893-ban alakult meg. Ez a román csoport a korszakban tipikus követeléseket fogalmazott meg: választó- és sztrájkjog a munkásságnak, nyolc óra munkaidő – és ehhez hasonlók.

A romániai munkásszerveződésnek jelentős löketet adott, hogy az erdélyi és bánsági területek, valamint az ottani szociáldemokrata csoportok az első világháború végi kaotikus körülmények között Romániához kerültek. A többségében német és magyar, de fontos erdélyi román képviselőkkel is rendelkező szociáldemokraták – akik a történelemi Magyarország összeomlása előtt a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban politizáltak – pragmatikusan úgy gondolkodtak:

A tárgyalások eredménye egy 1919 októberében összehívott rendkívüli kongresszus volt, amelyen az erdélyi, bánsági, bukovinai, besszarábiai és óromániai (regáti) szocialista csoportok egyaránt részt vettek.

A találkozó célja egy közös tanács, az ún. Szocialista Pártok Nagytanácsának létrehozása volt. A tanács a munkásság képviselete mellett a nemzetközi munkás ernyőszervezetek, a Második Internacionálé, és az újonnan, az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom után létrejött Harmadik Internacionálé közötti konfliktust elemezte, és a romániai szervezetek ehhez való viszonyát próbálta kialakítani.

A Második Internacionálé a századfordulós szociáldemokrata pártokat tömörítette, amelyek végcélja ugyancsak „a szocializmus” (vagyis a termelői eszközök társadalmi tulajdona) volt, ám az ahhoz való eljutást reformok útján, parlamenti képviselettel képzelték el. Ezzel szemben jött létre az oroszországi központú Harmadik Internacionálé (ismertebb nevén Komintern), amely az orosz Bolsevik Párt külföldi szervezeteit tömörítette. Ez a csoport a politikai hatalom megragadását erőszakkal, forradalmi – vagy puccsszerű, kinek mi tetszik – úton képzelte el. A két nemzetközi ernyőszervezet viszonyát tehát az út különbözősége, nem pedig a cél határozta meg, mivel abban mindkettő megegyezett.

A mai romániai régiókból érkező küldöttek vitájában két platform körvonalazódott. Az erdélyi és a bukovinai csoportok a reformista szociáldemokráciát pártolták, míg a regáti csoportok, akiket jobban befolyásolt az oroszországi bolsevik forradalom, hajlottak a radikális Harmadik Internacionáléval való összefogásra.

Kommunisták legyünk, vagy maradjunk meg szociáldemokratáknak?

Végül elhatározták egy hattagú delegáció Moszkvába küldését, ahol a delegátusoknak fel kellett venni a kapcsolatot a szovjet vezetőkkel és az általuk irányított Komintern vezetőségével. Az 1920 őszén Moszkvába érkezett delegációban a regáti szocialistákat Gheorghe Cristescu és Alexandru Dobrogeranu-Gherea, az erdélyi és bánsági szocialistákat Ion Flueraș és Eugen Rozvan (Rozvány Jenő), míg a szakszervezeteket és az ifjúságot Constantin Popovici és David Fabian képviselte. 

Ez a küldöttség – habár erre nem volt felhatalmazva – úgy informálta az oroszországi kommunista vezetőket, hogy

Ez az önkényes bejelentés azzal magyarázható, hogy az erdélyi Ion Flueraș kivételével, aki reformista szociáldemokrata nézeteket vallott, a tagok vagy kommunisták voltak, vagy a kommunistákkal együttműködni hajlandó balszárnyhoz tartoztak. Ezért Ion Flueraș azonnal hazautazott, míg az ott maradt képviselők megszavazták a Komintern 21 pontos feltételeit a román szocialisták csatlakozásáról a nemzetközi kommunista szervezethez. Mivel a küldöttek nem voltak felhatalmazva arra, hogy megszavazzák a román szocialisták csatlakozását, ezért ez csak előzetes szándéknyilatkozatként értékelhető, amely otthon konfliktusokat is okozott a szociáldemokrata irány hívei és a kommunisták felé húzók között.

A következő évben érkezett el a szakítás pillanata. 1921. május 8-án tartotta a Szocialista Pártok Nagytanácsa az országos kongresszusát, amelyen egy csoport radikális értelmiségi szakított a korábbi irányvonallal, és

Ez egyenes folytatása volt a korábbi eszmei ellentéteknek. Ezen értelmiségiek – akiket később maximalistákként neveztek – voltak a leginkább befolyásolva az 1917-es oroszországi bolsevik fordulat által, mivel vagy az 1918-ig Oroszországhoz tartozó (a két világháború között Romániához tartozó) Besszarábiából származtak, vagy pedig orosz kommunistákkal álltak közeli kapcsolatban.

Az 1921. május 8-12. közötti bukaresti kongresszus tehát lefektette a KRP alapjait. Klasszikus, 20. század eleji történet ez: szakítva a szociáldemokrácia mérsékelt, társadalmi és gazdasági reformköveteléseivel, az oroszországi események által elvakított román baloldaliak is az azonnali győzelemmel kecsegtető kommunista út mellé sodródtak. A kongresszuson végül megszavazták a KRP csatlakozását is – vagy inkább a betagozódását – a Komintern, vagyis az orosz Kommunista Párt külföldi tagszervezeteit összefogó szervezetbe.

Az előállítottakat fél év elteltével a román király, I. Ferdinánd amnesztiában részesítette, így szabadon folytathatták tevékenységüket.

Ezen radikális csoport, a Román Kommunista Párt vezetője és a román kommunisták első titkára Gheorghe Cristescu „Plăpumarul” (Paplankészítő) lett. Cristescu mellett megjelentek más értelmiségiek is, akik csak az 1944-es fordulat után, a kommunista berendezkedésű Romániában futnak majd be nagy karriert: Lucrețiu Pătrășcanu bákói arisztokrata ügyvéd például az ország igazságügyminisztere lett 1944-48 között, mígnem a későbbi kommunisták 1954-ben kivégezték.

Cristescu 1924-ig volt a kicsi kommunista párt főtitkára,

A májusi kongresszus után a mérsékelt szociáldemokraták is magukhoz tértek. Még a nyáron felülírták a kommunisták döntését – amellyel azok csatlakoztak a Kominternhez –, így a romániai munkásmozgalom két részre szakadt: a radikális, a hatalmat erőszakkal, oroszoroszági bolsevik módra megragadni kívánó kommunistákra, illetve a különböző munkásreformokat (nyolc óra munka, szakszervezeti- és sztrájkjogok) követelő szociáldemokratákra.

A szocialista párt kettéválása mellett a szakszervezeteken belül is szakadások jelentkeztek. Romániában is feltűntek az ún. „vörös szakszervezetek”, amelyek inkább a kommunistákkal működtek együtt, miközben a szakszervezeti csoportok nagyobb hányada megmaradt a hagyományos szociáldemokrata (ún. amszterdami) vonalon. A romániai szociáldemokrata mozgalom további sajátossága, hogy 1927-ig a szocialista szervezetek föderatív alapon működtek, és a bukaresti országos központ csak a kormány felé képviselte egységesen a romániai munkásmozgalmat.

A párt felszámolása

Habár statisztika nincs arról, hogy 1921-ben a kommunistáknak hány párttagjuk volt, és főleg, hogy azok milyen nemzetiségűek voltak, becslések azért vannak. A már említett Tismăneanu például 2-2500 párttagról beszél az első években. Ugyanakkor ezt a növekedést megakasztotta az, hogy 1924-ben a román kormány törvényen kívül helyezte a Kommunisták Romániai Pártját. A lépésre azért került sor, mert

A román hadsereg miután leverte a felkelést, a kommunistákban nemzetáruló, „Moszkva ügynökét” látta és betiltotta a pártot. Ezután a román kommunisták illegálisan működtek egészen 1944-ig. De az már egy másik történet.

A román kommunisták emlékezete

Mint minden kommunista párt, a Román Kommunista Párt is rendre újraír(at)ta saját történetét. A Romániát 1945–65 között uraló Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár elsősorban leszámolt saját poltikai ellenfeleivel és saját kultuszát honosította meg. Így a két világháború közötti kommunisták – köztük az első főtitkár, Cristescu is – kiestek a Dej körüli vezetés kegyeiből. A helyzet Nicolae Ceaușescu 1965-ös hatalomra kerülése után változott meg.

Ceușescu miközben leszámolt az előző főtitkár gárdájával, saját szerepét és kultuszát felülbecsülendő, visszaemelte a hivatalos emlékezés soraiba a két világháború közötti kommunistákat, köztük Cristescut is (ezért is köszöntötte őt 1971-ben, amint a fenti fotón is látható).

Az 1989-es forradalom után a Román Kommunista Párt jogilag megszűnt, a jogfolytonosságot pedig két romániai politikai formáció vállalta: a jelenleg legnagyobb ellenzéki párt, a poszkommunista-nacionalista Szociáldemokrata Párt (PSD), valamint a marginális Román Szocialista Párt (PSR), amely még a rendszerváltás után alakult meg és nem a PSD-be betagozódott állampárt maradványait, hanem az attól baloldalibb figurákat tömörítette.

Az utóbbi időkben felbukkant viszont egy neokommunista párt is, az Új Román Kommunista Párt (NPCR), amelyről jelenleg nem sokat tudni, csupán annyit, hogy megemlékezésekre járnak, valamint havi rendszerességgel tartanak egy sajtótájékoztatót a Facebookon. A 21. század tehát megérkezett a román kommunisták közé is.

NYITÓKÉP: Az Új Román Kommunista Párt (NPCR) aktivistái Nicolae Ceaușescu szülőháza előtt. Fotó: NPCR / Facebook