Új menedzsereket választanak a Hollandia Zrt. részvényesei

Megveti a víziókat, inkább hajaz egy cég vezérigazgatójára, mint miniszterelnökre, mindenkinél jobban tud kompromisszumokat kötni, és bár vezetése alatt Hollandia közel sem mentes a botrányoktól, mégsem kérdés, hogy újraválasztják-e Mark Ruttét a holland parlamenti választásokon. A kérdés inkább az, hogy kivel foghat össze.

Hozzászoktunk, hogy a választásoknak tétje van. Ahhoz is, hogy egy politikus az éppen aktuális választás előtt mindig elmondja: soha nem volt még ilyen magas a tét.

És a politikusi közhelyben van is valami: a németek nem kevesebb terhet viselnek majd a vállukon szeptemberben, minthogy eldöntsék, ki legyen Európa új vezetője. A csehek októberben választhatnak, hogy nyugdíjazzák-e a saját házi populistájukat, és inkább kalózpárti miniszterelnököt szeretnének helyette. Franciaországban jövő áprilisban immár egy jóval kiélezettebb harc jöhet az időközben a jobboldal elfoglalásán munkálkodó Emmanuel Macron és (valószínűleg) Marine Le Pen között. Nem is beszélve a minden idők legalacsonyabb színvonalú kampányát ígérő Orbán vs. Egyesült Ellenzék leszámolásról.

És ott vannak a hollandok, akik március 15. és 17. között úgy mennek választani, hogy pontosan tudják, ki lesz a győztes:

Víziók és vízágyúk

Mark Rutte – ha bizalmat szavaz neki szerdán Hollandia, márpedig miért ne tenné – ezzel Merkel szeptemberi távozása után az EU legrégebb óta hivatalban lévő vezetője lesz Orbán Viktor mellett.

Az európai politika két „öregembere” jobban nem is különbözhetne egymástól. Mindkettejük idolja egy Helmut nevű német exkancellár: az egyiküké Kohl, a másikuké Schmidt. Az egyikük időről időre kocsmafilozófust játszik, és Tusványoson vagy a Magyar Nemzetben évről évre megfejti a világot. A másikuk büszke technokrata – Helmut Schmidtre rímelve azt vallja, „a vízió olyan, mint egy elefánt, ami csak kitakarja a látványt”. Az egyikük tizenegy éve egyedül és akadályok nélkül kormányoz. A másikuk ugyanennyi ideje koalíciós partnerek között lavírozik és él túl. A fentiekből kifolyólag egyik államférfi sem hasonlít igazán egy klasszikus értelemben vett miniszterelnökre: az egyik vizionárius uralkodót, a másik pedig a Hollandia nevű részvénytársaság ügyvivő-vezérigazgatóját játssza.

Ez rányomja a bélyegét a holland választási kampányra is, ami magyar szemmel nézve szokatlanul alacsony hőfokon zajlik. Nemcsak azért, mert a nagy tömegrendezvények a koronavírus miatt elmaradtak, így az utcákon járva csak egy pár falragasz emlékeztet bárkit az épp folyamatban lévő választásokra. Hanem azért is, mert a kampány során Rutte Szabad Demokrata Néppártjának győzelme egyetlen percig sem volt veszélyben.

Még annak ellenére sem, hogy Hollandia mostanában leginkább az éjszakai kijárási tilalom elleni erőszakos tüntetésekkel kerül be a médiába: vasárnap a lockdownellenesek párezres tüntetését vízágyúzással oszlatták a rendőrök Hága központjában (akiknek a kezében ismét előkerült a pajzsként használt szennyeskosár-fedő), a II. világháború óta példátlan éjszakai kijárási tilalmat pedig majdnem hatályon kívül is helyezte a bíróság.

A lockdownt ellenzők ennek ellenére is csak hangos kisebbségnek számítanak: a VU a Deutsche Welle számára készített felmérése szerint a hollandok 77 százaléka támogatja a koronavírus miatt meghozott korlátozásokat. Ha úgy tetszik, a járvány inkább megdobta Rutte népszerűségét, minthogy megingatta volna azt.

Sosemvolt baloldali álom

Pedig formálisan a Rutte-féle négypárti (szabad demokratákból, szociálliberálisokból és két kereszténydemokrata pártból) kormány még meg is bukott januárban. Vagyis lemondott, és ügyvivőként folytatja a választásokig, miután egy holland parlamenti jelentés hivatalosan is kimondta, hogy az adóhatóság a 2010-es években több, mint 26 ezer családot alaptalanul vádolt meg családtámogatási pénzek elcsalásával. Sok családtól többezer eurót követeltek vissza kamatostul, miközben a döntés ellen jogorvoslattal nem élhettek.

Leginkább a kettős állampolgár családokat hurcolták meg – körülbelül 11 ezret – az adóhatóság egy ideig ugyanis szigorúbban monitorozta őket, mint a kizárólag holland állampolgárokat. Az adóhatóság tagadja az etnikai alapú profilalkotás vádját, de a gyarmati múlt miatt jelentős indonéz és surinamei kisebbséggel rendelkező Hollandiában sokan rasszista indíttatást is látnak az ügyben.

Az ügy mégsem rengette meg nagyon a holland belpolitikát: a kormány lemondását az ügy miatt csak a hollandok harmada látta szükségesnek, Rutte pártja pedig ettől sem esett vissza, jellemzően nem a jómódú, jobboldali szabaddemokraták szavazói, hanem a legkiszolgáltatottabb rétegek voltak ugyanis érintettek a botrányban.

Persze egy ilyen ügy után logikus lett volna, hogy legalább a baloldal megerősödjön, amely viszont legfeljebb stagnálni tudott a jobboldali-liberális kormány blamája ellenére is. Sőt: a közvélemény-kutatások szerint nemhogy nem lesz hatalomközelben, de

Frans Timmermans európai bizottsági alelnök pártja, a balközép Munkáspárt 8, a Judith Sargentinit is a sorai között tudó Zöld Baloldal 7, a maoistaként indult, globkritikus-euroszkeptikus Szocialista Párt 6-7, az állatvédőpárt PvdD pedig 4 százalék körül csúszhat be a parlamentbe. Más baloldali mikropártok is bejuttathatnak még pár képviselőt, de a lényegen ez sem változtat: a klasszikus értelemben vett baloldal mára a választók alig harmadát tudja csak megszólítani. Cas Mudde a London School of Economics blogján viszont arra világít rá, hogy a holland baloldali pártok dicső múltja valójában egy sosemvolt aranykor.

Hollandiának ugyanis tisztán baloldali kormánya nem volt a II. világháború vége óta, balos többséghez is 2006-ban jutott a legközelebb az ország, amikor is a Munkáspártnak, a szocialistáknak és a zöldbalosoknak együtt volt 42 százalékuk, de a közös kormányzáshoz még ez is édeskevés volt: ekkor a Munkáspárt a hatalomért nem is a baloldallal, hanem két kereszténydemokrata jobbközép párttal fogott össze.

Ráadásul még csak arról sincs szó, hogy a három nagy klasszikus baloldali párt harmonikusan tudna együttműködni: a 90-es évek Munkáspártjának ikonikus vezetője, Wim Kok miniszterelnökként – szociálliberális kormányt vezetve – szabadpiaci reformokkal pörgette be (sikeresen) a holland gazdaságot, csak éppen a maoista gyökerekkel rendelkező szocialistáknál, valamint a kommunistákból és katolikus és protestáns keresztényszocialista pártokból összeverbuvált Zöld Baloldalnál sosem volt divatos a neoliberalizmus.

Pim Fortuyn kísértete

Egy másik értelmezés szerint nem a baloldali megosztottság, hanem Hollandia 19 éve történt, legdurvább politikai gyilkossága billentette jobbra a politika tengelyét. A marxistaként indult, de később iszlámellenessé vált, Rotterdamban pártjával győzelmet arató Pim Fortuyn saját listával készült a 2002-es holland választásokra – megosztó, de népszerű is lett, hiszen kibeszélt a csendes kompromisszumokon és társadalmi konszenzuson alapuló holland politikai modellből. Fortuynt azonban alig két héttel a választás előtt egy radikális állatvédő aktivista gyilkolta meg, mert új Hitlert látott a parlamentbe készülő politikusban.

Fortuyn listája a vezető lelövése ellenére is bejutott a parlamentbe, de az ideológiailag szedett-vedett párt hamar felőrölte magát. Az iszlámellenes politikus öröksége azonban tovább élt, leginkább Geert Wilders szélsőjobbos holland Szabadságpártjában, amely 2010-es csúcspontján lényegében egybites iszlamofóbiával szerzett 15 százalékot, és még Rutte első kormányát is támogatta a parlamentből. Vagyis paradox módon a holland szélsőjobbot pont „ősatyjának” meggyilkolása legitimálta a közbeszédben:

Wilders előretörésétől persze négyévente minden valamirevaló, Hollandiáról szóló Guardian-vezércikkben illik rettegni egy sort – sőt, Wilders jelentőségét még Orbán Viktor is alaposan túlbecsülte, emlékszünk még a „lázadás évére”? Valójában mikor még a legnépszerűbbnek is hitték, akkor is egy jó 15 százalékos plafon volt a Szabadságpárt feje fölött. Ennek ellenére a szélsőjobb mindig pont annyira erős, hogy nélküle nagyon nehéz, vele pedig politikailag lehetetlen kormányt alakítani. Ha Wilderséknek így már 20 székük is lesz az alsóházban a 150-ből, az nagyon fog hiányozni Mark Ruttének a koalíciós tárgyalásokon.

Felőrölték magukat az értelmiségi szélsőjobbosok

Szóval ne becsüljük túl Wilderst, de alábecsülni sem szabad. 2019-ben még tűnt ugyanis, hogy Wilders végképp elveszti a Fortuyn örökségéért vívott harcot. Ekkor a holland szélsőjobb vezetésére a szabadságpárti vezetőnél egy jóval kifinomultabb karakter jelentkezett be: a jogelméletből doktoráló, filozófus végzettségű, kitűnően zongorázó, első parlamenti beszédét pedig az érthetetlenségig latin szavakkal teletűzdelő Thierry Baudet.

A Fórum a Demokráciáért nevű pártját egy hágai értelmiségi szalonból megszervező,

És egyáltalán: Baudet amellett, hogy át tudta venni a Szabadságpárt hagyományos (többségében nem filozófiadoktorokból álló) szavazótáborát, olyanokat is meg tudott szólítani, akik soha életükben nem szavaztak volna Wildersre. A tavaly előtti EP-választásokon Baudet pártja úgy elverte Wilderséket, hogy azok már be sem kerültek az EP-be, egyenes volt hát az út Baudet előtt a holland szélsőjobb átvételére.

Csakhogy – mint azzal az Azonnali cikkében már részletesen is foglalkoztunk – hamar kiderült, hogy Baudet „vitaklubja” korántsem csak értelmiségi hümmögésből állt. Tavaly kiszivárogtak a párt ifitagozatának WhatsApp-beszélgetései, amelyek nem kis részben ízes zsidózásból álltak – több se kellett az iszlamofóbiát filoszemitizmusával kompenzáló Wildersnek –, amikor pedig a formálisan vezető nélküli vitaklubként működő pártot Baudet teljesen megszerezte magának, amögül kihátrált a párt addigi értelmiségi magja. Mára Baudet pártja örülhet, ha kap 3 százalékot – a nagy túlélő, Geert Wilders pedig 13-15 százalékkal ugyanott van, mint négy éve.

Koalíciós matek

Ilyen körülmények között Mark Rutte könnyedén folytathatja a kormányzást, gondolhatnánk. Csakhogy a parlamenti többséget összegereblyéznie már négy éve sem volt egyszerű, a kormányalakítás pedig 225 napig tartott. Idén a képlet ennél is bonyolultabb lesz: hiába nyeri a választást minden bizonnyal Rutte, koalíciós partnerei, a szociálliberális D66, és két másik kereszténydemokrata jobbközép párt gyengültek annyit, hogy teljesen kiszámíthatatlan, meglesz-e a kormányzáshoz szükséges 76 székük a parlamentben.

Az Europe Elects szerint ezért a valószínűbb forgatókönyv, hogy Rutte az eddig – három kivételével – az összes eddigi kormányban részt vállaló kereszténydemokratákkal, valamint a balközép Munkáspárttal és a Zöld Baloldallal foghat össze.

Már ha ennek a formációnak egyáltalán lesz többsége. És ha a többi párt is így akarja. Merthogy Rutte részvénytársaságában hosszú kompromisszumok alapján dől el, kik lesznek az új menedzserek.

BORÍTÓKÉP: Mark Rutte az Európai Tanács ülésére igyekszik / Európai Tanács (2020)