+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Vági Márton
2020. november 15. vasárnap, 09:30
Ilyenkor nem gond, hogy tíz esztendő alatt cirka 400 milliárd forintot költöttünk el stadionokra, a magyar cégek és emberek adóforintjaiból? Ez a fajta irdatlan pénzköltés csak addig zavaró, amíg nincs eredmény, ha van, akkor már rendben van?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A magyar válogatott legyőzte Izlandot, ezzel 2016 után másodjára is kijutott a soron következő Európa-bajnokságra. Eközben a Ferencváros a Bajnokok Ligájában vitézkedik, mondhatni a magyar futball rég nem látott sikereiről szól az ősz. Vitathatatlan: az, amit a válogatott vagy a Fradi a pályán művel, sportszakmailag vitathatatlan, sok esetben magasabban jegyzett ellenfelek ellen is remekül teljesítenek, a játékosok és a szakvezetések előtt is le a kalappal.

 

De ettől még a kérdés jogos: legitimálja-e a siker az esztelen állami költekezést a magyar futballban?

 

Mert könnyű kritikusnak lenni akkor, és felhozni a stadionokat, a TAO-t, a sport közelébe mesterségesen vezényelt államhoz közeli szponzorokat, amikor épp égünk Andorra ellen, amikor oda-vissza kapunk ki a szlovákoktól. Ilyenkor – leszámítva a menthetetlenül elfogult kormányközeli szavazókat és a fanatikus szurkolókat – nagyjából mindenki derekasan kritizálja az állami sportfinanszírozási rendszert és az elmúlt évtized sportpolitikáját. Tegyük hozzá, teljesen jogosan.

 

De mi a helyzet akkor, amikor a Fradi BL-be, a válogatott meg EB-re kvalifikálja magát?

 

Ilyenkor nem gond, hogy tíz esztendő alatt cirka 400 milliárd forintot költöttünk el stadionokra, a magyar cégek és emberek adóforintjaiból? Ez a fajta irdatlan pénzköltés csak addig zavaró, amíg nincs eredmény, ha van, akkor már rendben van?

 

Mert ha ez az elv, akkor felkészülhetünk arra, hogy a következő évtizedben is sorra fognak épülni a stadionok, a pénzek sorra veszítik majd el közpénzjellegüket a sportban, soha meg nem térülő világversenyeket fogunk egymás után rendezni, ömleni fog a TAO. Mindenek gazdasági haszna egészen biztosan nincs, a stadionok amíg állnak, csak vinni fogják a pénzt és nem hozni. Ugyanis elhibázott koncepcióként épültek, leszámítva a debrecenit, az üzemeltetése egy ilyen létesítménynek évente több száz millió forint, sokuknál pedig az egyetlen bevétel a két hetente megrendezésre kerülő bajnoki forduló, nem épültek a stadionok aljába üzletek, e-sportközpontok, éttermek, konditermek.

 

A végén (mert egyszer ennek a rendszernek is vége lesz) a magyar professzionális sport pedig ott fog állni a szakadék szélén, ahol állna az állami dotáció hiányában is. És ahonnan mindannyiunk érdekében el kéne mozdulnia.

 

Hiszen hiába a végtelen állami forrás, a kluboknak láthatóan nincs tartalékuk, nem fenntartható a működésük, állami pénzek hiányában önálló bevételekkel alig rendelkeznek.

 

Ugyanis nincs az a siker, ami miatt érdemes száz és százmilliárdokat fektetni egy olyan szegmensbe, aminek a piacról kellene megélnie, és ami nálunk szerencsésebb országokban onnan is él meg. A focit és a többi látványsportot nem az adófizetőknek kellene eltartaniuk, stadionokat nem az államnak, hanem a sportvállalkozást üzemeltető kft-nek kellene építenie, és az NB I-ben szereplő 130 légiós bérét sem közpénzekből kellene állni. Ha minden más flottul működne az országban, ha miénk lenne a világ legjobb egészségügyi, oktatási, gazdasági rendszere, akkor is felesleges luxusnak gondolnám, a magyar adófizetők pénzét professzionális sportra és az azt kiszolgáló pazarló infrastruktúrára költeni, de nyilvánvalóan nem a miénk a világ legjobb egészségügyi, oktatási és gazdasági rendszere, nem működik minden flottul, sőt az élet több területén is óriási a baj az országban.

 

Pedig lehetne ezt máshogy is, nem csak nyugaton – tehát teljesen más gazdasági és kulturális környezetben – lehet találni követendő példákat, hanem a mi régiónkban is. A délszláv minta egyértelműen ilyen: tőlünk délebbre a klubok óriási hangsúlyt fektetnek az utánpótlásnevelésre, a tehetségeiket pedig óriási haszonnal értékesítik külföldre. A legjobb cseh klubok rendszeres szereplői a Bajnokok Ligájának és az Európa Ligának, amiből szintén komoly bevételeik származnak, illetve ők is jeleskednek játékoseladásokban. A cseh klubok az elmúlt öt esztendőben 88,23 millió eurós pluszba kerültek a játékoseladás-bevétel kérdéskörben, például a Slavia Prága közel 27 millió eurót keresett a piacon.

 

A fent említett délszláv példa pedig még elképesztőbb: a horvát bajnokság csapatai az elmúlt öt esztendőben kishíján 240 millió eurót kerestek játékoseladásból, és bár a torta legnagyobb szelete a Dinamo Zágrábé, de az olyan kisebb klubok, mint például a Gorica (4,86 millió eurónyi tiszta bevétel), Koprivnica (5,73 millió eurónyi bevétel), vagy a Mészáros Lőrinchez köthető Osijek (14 millió eurónyi bevétel) is komoly tőkéhez jutott a játékospiacról.

 

Amíg a cseh, vagy a horvát csapatok rengeteg pénzt kerestek játékosok értékesítéséből, addig a magyar bajnokság klubjai az elmúlt öt évben a játékospiacon 6,23 millió eurós mínuszt termeltek.

 

A Fradi 4,29, a MOL Fehérvár 6,30, a Puskás Akadémia pedig 1,61 millió euróval költött többet játékosokra, mint amennyiért eladott.

 

De hogy megértsük a magyar sportfinanszírozási rendszer anomáliáit, érdemes pár dolgot tisztázni.

 

A sportot több kategóriára kell választani: professzionális sportra, elitsportra, tömegsportra és utánpótlássportra. A négyből három helyen hellyel-közzel elfogadható az állam jelenlétje. Ez a három hely pedig az elitsport, a tömegsport és az utánpótlás sport, melyek nem tudják magukat eltartani, tömeg és utánpótlássportra már csak egészségügyi, gazdasági érdekek miatt is szükség van, az elitsportolók pedig például az olimpikonjaink, úszóink, kenusaink, vívóink, ami – legyünk őszinték – a magyar népléleknek fontos.

 

De az egyikben nem elfogadható, és pont az a szegmens, ahol az a leginkább jelen van: a professzionális részlegben, vagy más néven látványsportokban. Ezek azok a sportágak, amelyeknek ideális körülmények között a piacról kellene élniük, hiszen ehhez alapvetően minden adott: médiaérdeklődés, nézők, játékospiac, merchandising. Ennek ellenére a látványsportok soha nem látott állami támogatásban részesülnek, s a jóhoz könnyű hozzászokni.

 

Ma már ott tartunk, hogy állami pénzek nélkül ezek a csapatok és szövetségek működni se nagyon tudnának. Ugyanis nagyon alacsonyak a nem államtól származó bevételek: mint láthattuk alig van játékoseladás (pontosabban az egy egyértelműen mínuszos történe), alig vannak piaci szponzorok, nincsenek külföldi befektetők a média érdeklődés is főleg a köztévé részéről jelentkezik, alacsonyak a jegy és bérletbevételek, cserébe a jelenlegi rendszerben magas a klubok költségvetése). Pedig előbb vagy utóbb, de az állami pénzek el fognak fogyni. S akkor a látványsportok ott maradnak legatyásodva, szakértelem, fenntarthatóság, valós víziók nélkül.

 

Ebbe a szektorba ugyanis most gyakorlatilag korlátlanul ömlik az állami támogatás, melyhez semmilyen reális elvárást nem támasztottunk. Nincs is igazán minőségi utánpótlásnevelés a legtöbb látványsportban (cserébe van egy rakás légiós mindenhol), a klubok alig foglalkoznak a szurkolóikkal, hiszen a jegy- és bérletbevételek elhalványulnak a MOL- és Strabag-pénzek mellett, játékoseladásokról alig-alig beszélhetünk, hiszen nincs normális utánpótlás. Minek is lenne, ha lassan a legjobb ukrán, szerb, román légiósokat tudja leigazolni bármelyik NB I-es csapat.

 

Holott az elmúlt tíz év lehetőség lett volna a professzionális magyar sportéletnek arra, hogy némi támogatással ugyan, de valóban a saját lábára állhasson. Lett volna pénz arra, hogy minőségi munkát végezzenek az utánpótlásban, és sikerüljön magyar játékosokkal sikert elérni a nemzetközi kupákban, nem hét, nyolc légióssal a kezdőben (a’la Fradi). Lehetőség lett volna ezeket a játékosokat később értékesíteni külföldre, az értük kapott pénzt pedig befektetni, még jobb utánpótlásedzőket alkalmazni, és idővel még jobb játékosokat kinevelni, akiket még több pénzért lehetett volna eladni. A csapatok alkalmazhattak volna magastudású marketingeseket is, akik nézőket vonzottak volna a stadionokba, csarnokokba. Ekkora állami hátszéllel be lehetett volna indítani a merchandisingpiacot.

 

Ehelyett ebből alig valósult meg valami, így hiába ömlik tíz esztendeje a pénz a látványsportok háza tájára, most éppen annyira labilis ez a szektor, mint volt 2010 előtt. Mivel a költségek nőttek, de a piaci bevételek alig, ha az államot kihúzzuk a történetből, a klubok többsége a TAO/állami/önkormányzati pénzek nélkül a csődszélén állna, pont ahogy sok csapat állt 2010 előtt). A különbség, hogy ezernél is több milliárdot költöttünk el rá. Akár akartuk, akár nem.

 

Most, hogy a válogatott újfent kijutott a 24 csapatosra emelt Európa-bajnokságra, miközben a Fradi a Bajnokok Ligájában játszik, a megszokott kritikus hangok el fognak halkulni. Pedig nem szabadna, hiszen nincs az a siker, nincs az a sportszakmai eredmény, ami felülírná a racionalitást: a professzionális sportban az államnak nem lehet helye, és szerepe, a professzionális sportba nem kerülhet közpénz, ennek a piacról kell megélnie, vagy ha nem megy, le kell húzni a rolót.

 

Hozzáteszem: menne állami pénz nélkül is.

 

Talán nem ennyiből, talán nem ennyi légióssal, talán nem ilyen szép stadionokban, de jóval szerethetőbb, mindenki számára jóval elfogadhatóbb és nem utolsósorban jóval inkább pénztárcabarát módon. De menne.

 

A cikk szerzője diplomás spormenedzser, jelenleg a PTE-BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola Politikatudományi Programjának doktorandusza, kutatási területe a sportpolitika, a sportgazdaság, illetve a sport hatása a politikára és a társadalomra.

 

Olvasnál még véleményeket az Azonnalin a válogatott Eb-kijutásáról? Ide és ide kattints! Ha hozzászólnál, vitatkoznál, írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ez a’ Tsúfos Tükör, mely a’ jó-kedvnek istápja, ’s kímélet nélkül való ostora mind a’ kevély hatalmasságoknak, ’s meg-általkodott rosszaknak, mellyek e’ Hazát ’s a’ Világot fenyegetik.

Hogyam gyógyíthat meg egy pszichológus egy sárkányt? Mit lépjünk, ha az erdei boszorkány fura dologra kér minket? Minden kiderül Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2020 című válogatásból.

Ingyen netet most nem adnak, inkább a digitális oktatáshoz és a gazdaság újraindításához kapcsolódó oldalakat teszik szabadon elérhetővé.

A Vaslady tizenöt évig vezette a brit Konzervatív Pártot, és tizenegy évig a szigetország első női miniszterelnöke volt.
De miért is mondott le
1990. november 22-én?

Hétvégén mérsékelt érdeklődés mellett zajlott Szlovákiában a tömeges tesztelés harmadik fordulója. A kormánykoalíción belüli feszültségekből két újabb válságkezelési terv is született.

Ma több hír esik arról a magyar médiában, hogy mi folyik innen 5000 kilométerre, mint a magyar határtól 200 kilométerre. Ezt szerettük volna megváltoztatni egy kicsit erre a pár napra.

Van-e helye Boszniának az Európai Unióban? És miért lógott sokáig Orbán Viktor irodájának falán az ország térképe? Politikusok válaszolnak. Videó!

A hét kérdése

Tud-e jönni a Jézuska, ha marad az este nyolcas kijárási tilalom? Hogyan korlátozzuk a szilveszteri bulikat? Dönts te, mielőtt a kormány döntene!

Azért ide elnéznénk

A Külügyi és Külgazdasági Intézet november 26-i online kerekasztal-beszélgetése.

Ezt is szerettétek

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

Magyarország első szociális söréhez hírességek sora adja a nevét. Hogyan lehetsz szuperhős a sörivással? Miért áll bele a csapatuk megosztó témák támogatásába is? Podcast!

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás