+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. november 12. csütörtök, 18:10
Miközben a katolicizmus jelentősége lecsökkent – bár szigorúan csak Franciaországban van elválasztva az államtól –, az iszlám erősödése jelent új kihívást a szekuláris állam hívei számára. Az iszlámot is vissza kell szorítani? Vagy ezen antiiszlamista laicizmus mögött csak a szélsőjobboldal fogalmazza magát újra?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Aki ismeri a francia eszmetörténetet, könnyen rájöhet, miről beszél Macron elnök, amikor „szeparatizmust” emleget a francia iszlám kapcsán. Pontosan ugyanez volt a francia baloldal vádja a 19. század végétől a katolikus egyházzal szemben: hogy kivonja magát a köztársaság alól. Az akkori küzdelem az állam és az egyház szigorú szétválasztásához vezetett. Macron szintén egyrészről republikánussá tenné az iszlámot (azaz „franciásítaná”), másrészről száműzné azt a politikából, a közterekről.

 

A hasonlóság a 150-120 éves vitákkal azonban akár megtévesztő is lehet. Kérdéses ugyanis, hogy

 

az iszlám ma ugyanolyan hatalmat jelent-e, mint az egykoron számos európai országban államegyházként működő katolilicizmus? Nem inkább csak egy laicista köntösbe bújtatott rasszizmus jelenik most meg?

 

Másrészről viszont: az iszlám politikai teológiája a mai napig nem konform a modern államisággal. És ne felejtsük el: a 19. századi antiklerikalizmusba is – amint Manuel Borutta kiváló könyvében kimutatta – ugyanannyi (kultúr)rasszizmus keveredett. „Róma” ugyanis a 19. századi liberális, antiklerikális röpiratokban, karikatúrákban nemcsak a katolikus egyházat jelentette, de a délolaszokhoz társított valamennyi klisét („piszkosság”, „lustaság”, „elmaradottság”, „állatiasság”) hirtelen a katolicizmus egészére ragasztották rá, amit ezzel a „nyugatiasságból” is kirekesztettek. Borutta egyenesen „Róma orientalizációjáról” ír.

 

Tény persze, hogy – amint Erőss Gábor nyilatkozza az Azonnalinak – az egykori antiklerikális harcban mások voltak az erőviszonyok, mert a trónnal szövetséges, erős katolikus egyházzal szemben lépett fel. Ezzel szemben a mai iszlám kisebbségi és formális politikai hatalommal alig rendelkező vallás – részben az agresszivitása is ebből az asszimetrikus hatalmi helyzetből magyarázható. Nem véletlen, hogy

 

az iszlamizmus mint politikai ideológia ellenállási mozgalomként jelent meg

 

– akár a gyarmattartók, akár arab országok korrupt, szekuláris elitje, akár megszállás, akár (mint Nyugat-Európában) vélt vagy valós társadalmi kirekesztettség ellen.

 

Ennyiben az a baloldal, amely 120-150 éve a „hatalmas” katolikus egyházzal harcolt, most pedig a fanoni hagyomány értelmében „a föld elátkozottaival” szimpatizál (Frantz Fanon könyvét magyarul helytelenül a „föld rabjainak” fordítják, helyesen „a föld elátkozottai” lenne), önazonosnak hiheti magát. Ezen „elátkozottak” közé tartoznának ugyanis azon második, harmadik, negyedik bevándorlógenerációs, külvárosi, sokszor muzulmánok is, akiket – szól a baloldali kritika – a laicizmus csak tovább stigmatizálna egy olyan társadalomban, amelyben a strukturális rasszizmus okán eleve hátrányosan indulnak. Mindez pedig további frusztrációt, radikalizációt, az iszlamizmus terjedését jelentené.

 

Miközben valóban nem lehet a katolikus egyház erejét a mai iszlamizmussal összehasonlítani, a baloldali kiállásban egyfajta identitáspolitikai behódolás is megjelenik.

 

A posztmarxista baloldal – szakítva a marxista dialektikus materializmussal – az identitásokat és nem a materiális érdekeket tematizálja.

 

A strukturális rasszimus vádja, vagy az interszekcionalitás koncepciója mögött (ez utóbbinak az a lényege, hogy a diszkriminált identitások összeadódhatnak, például egy fekete leszbikus nőt a feketék és a leszbikusok között is érhet diszkrimináció) az identitások felértékelése jelenik meg.

 

Ez pedig gyakorlatilag az identitásokat olyan esszencialista módon kezeli, amit a konzervatívoktól szoktunk meg.

 

Ami a mai jobboldali identitáspolitikában „a magyar”, „a keresztény”, az a posztmarxistában „a fekete”, „a nő”, „a meleg”.

 

Egyik sem a materiális valóságról, érdekekről és konflikusokról – mint a marxizmus – szól, hanem ezek helyett identitásdiskurzusokat termel ki, akolmeleget és közösségi érzést kínál. Ez azonban azon kommunitarizmushoz vezet, ami a francia republikanizmusnak baloldalon is a legélesebb ellentéte: a társadalom aprócska „communitykre” szakad, amelyben mindenki kialakítja a saját „safe space”-ét, hogy ott megélhesse és megvédhesse legújabban felfedezett, nagyon fontos identitását.

 

A jobboldal ezt az identitáspolitikát régóta űzi, az egész etnonacionalizmus erről szól. A posztmarxista baloldal azonban – ahelyett, hogy ezen identitáspolitikák ideológiai mivoltára mutatna rá, amint Marx még tette – maga is elkezd ellenideológiákat gyártani.

 

Az identitárius baloldal logikája tehát nem tér el az identitárius jobboldalétól. A jobboldal esetében az identitáspolitika érthető is: a hatalmi helyzeteket a „nemzet”, „haza, „vallás” (stb.) fogalmaival egészen jól el lehet fedni, elvégre a „nemzet” fiktív közösségi élményével el lehet takarni a ténylegesen létező osztályérdekeket és osztályellentéteket. Ezzel szemben az identitárius baloldal legfeljebb csak lábon lövi magát és hülyét csinál magából, amikor maga is identitásokról beszél – ezek ugyanis éppen

 

azon materiális érdekellentétek elfedésére alkalmasak csak, amelyeket ezen baloldalnak kéne tematizálnia a jobboldallal szemben.

 

Ennyiben az iszlám kapcsán is a baloldal „hasznos idiótává” válik – azon iszlamisták számára, akiknek egész életszemlélete fényévekre van a baloldaliétól, illetve azon jobboldal számára, amely eleve jól érzi magát, ha a közéleti viták „identitásokról” és nem materiális problémákról szólnak.

 

Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a baloldalt a mai napig meghatározza egy erős Nyugat-ellenesség, ami miatt a nem nyugati nacionalizmusokat és egyéb szélsőségességeket mindig megengedőbben kezelte, sőt, ezeket mintegy „a gyarmatosítás” számlájára írta. Ezért fordulhat az is elő, hogy miközben a nyugati baloldal – nagyon helyesen – végtelenül érzékeny a nyugat-európai etnonacionalizmusra, ugyanez már „a harmadik világban” nem zavarja. Ott a törzsi politika is megfelel, ha az „a nyugati gyarmatosítás” ellen irányul – nem észrevéve, hogy ezen „törzsi politika” egyrészről minden más „törzzsel” szemben elnyomó, másrészről azt a felvilágosodottságot is lebontja, amit a „gyarmatosítók” teremtettek.

 

Igen, én is tudom, hogy Emmanuel Macron éppen nagyívben fordul jobbra, azaz nem csak a tiszta elméleti érdeklődés vezeti, amikor hirtelen elővette a laicizmus témáját. De azt is látni kell a másik oldalról, hogy eközben a baloldal viszont feladja a felvilágosodás és az univerzalizmus eszméit, amikor mindent, ami „a világ átkozottai” csinálnak, csak azért elfogad, mert az egy kisebbségi identitás.

 

Caroline Fourest baloldali francia feminista filozófusnő írja le idén megjelent könyvében, hogy

 

a nyugati rasszizmust kritizáló baloldal egyes körei mára „a harmadik világ” rasszizmusát, szexizmusát, vallási bigottériáját is elfogadják

 

– mintha eleve „rasszizmus", „gyarmatosítás” lenne a nem nyugati világ problémáira is rámutatni.

 

Amit a postcolonial studies diskurzusa leművelt „a harmadik világ” elemzése kapcsán – minden alól felmentve az ottani társadalmakat, és mindenért „a gyarmatosítást” téve felelőssé –, azt most már „az első világban” akarja alkalmazni. Minden, ami nem nyugati a nyugati társadalomban – a klitorisz kivágásától a Mohamed-karikatúrák ellenzéséig –, azt a nyugatiaknak el kell tűrniük, különben jön a „strukturális rasszizmus” és a „gyarmatosítás” vádjának bunkósbotja.

 

Ezzel pedig a baloldal – azért, hogy Nyugat-ellenességéhez hű maradhasson – maga adja fel a felvilágosodás legtöbb eszméjét.

 

Az iszlamisták és a széljobbosok meg köszönik szépen a tereprendező munkát.

 

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

1991. január 17-én vette kezdetét a hidegháborút követő évek egyik legnagyobb nemzetközi konfliktusa, az Öböl-háború, ami megágyazott a 21. századi baljós folyamatoknak is.

A vörösterror és a fehérterror során a hazai zsidóság egyenlően szenvedett, azonban a fehérterror hivatalos emlékezetkultúrájából mint áldozatok valamiért kimaradtak.

Egy bukaresti napilap szerint az RMDSZ a törékeny parlamenti többségért cserébe székelyföldi autonómiát kér, a PNL szerint ez ott már most is megvan.

Von der Leyen két alelnöke és a kohéziós biztos azután határozták erre magukat, hogy találkoztak a koronavírus-pozitív portugál pénzügyminiszterrel.

A helyiek szerint a kormány az 1200 főre rugó teniszezőket és a stábjukat választotta a saját állampolgárai helyett.

Nem csak elbukta a CDU elnökségéért folyó versenyt szombaton, de még a miniszteri terveire is nemet mondtak.

Sok vendéglátós nyitott ki péntek este Olaszországban, tiltakozva a római kormány lockdown-politikája ellen. Helyszíni riport fotókkal Firenzéből!

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás