+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Mendly Dorottya
2020. június 10. szerda, 09:15
A Kína mozgását és lehetőségeit leíró fogalmaink és modelljeink újraértelmezésre szorulnak. Van értelme egy egyre végesebb növekedést ígérő Földön új hegemónról beszélni?

A koronavírus-járvány miatt ismét rászegeződött a tekintet Kínára. Függetlenül attól, hogy mennyiben felelős a járvány kirobbanásáért, felmerült számos kérdés: Mennyiben kezdődik most Kína évszázada? Mennyiben bízhatunk Pekingben? Vagy mennyire ismerjük félre, becsüljük alá a kínai veszélyt? Az Azonnali Kínáról szóló vitasorozatának harmadik részében Mendly Dorottya nemzetközikapcsolatok-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója írja le meglátásait.

 

+++

 

A cikk apropója az az egyre gyakrabban felmerülő kérdés, hogy a válság elhozza-e azt a fordulatot, amit már évtizedek óta sokan és sokféleképpen hangoztatnak. Az amerikai hegemónia végéről és arról, hogy Kína veszi át a helyét, a ‘90-es évek óta különösen sokat beszélnek azok, akik a nemzetközi politikát figyelemmel kísérik. Jelen cikkben néhány apróságnak tűnő, de annál fontosabb megjegyzést szeretnék tenni e kérdés kapcsán. Látható lesz, hogy kevésbé magára Kínára, inkább a kérdés értelmezési kereteire szeretném helyezni a hangsúlyt.

 

Első és egyszerűségénél fogva a legfontosabb megjegyzésem az lenne, hogy hiába várunk egy olyan eseményre, ami majd mindenki számára nyilvánvalóvá teszi: a fent leírt váltás megtörtént. Hasonló, történelmi léptékű, hosszú és bonyolult folyamatokban nincs „egyik napról a másikra” jellegű változás, arról nem is beszélve, hogy végső soron mi magunk – a kollektív „mi”, a társadalom – döntjük el mindenről, hogyan értékeljük:

 

Kína geostratégiai lépésein nincs „ezzel most éppen hegemóniára török” címke,

 

ezt az értelmezést az eseményeket figyelemmel kísérő, őket kommentáló szakértők és egyéb érdeklődők alakítják ki, egy önmagában is rendkívül hosszadalmas és bonyolult társadalmi folyamatban.

 

Ebből az következik, hogy nem érdemes arra várni, hogy Kína egyszer csak „berobban”, hanem körül kell nézni a világban és meglátni, hogy ha van ilyen folyamat, már réges-rég térdig járunk benne. Tehát, ha röviden szeretnék válaszolni a kérdésre, miszerint a járvány elhozza-e Kína évszázadát, a válaszom az lenne, hogy

 

nem a „járvány hozza el” Kína évszázadát. Ha szeretünk kerek számokat kijelölni ilyesmihez, az ezredfordulóval például már bizton számolhatunk.

 

Jogos a kérdés, hogy honnan lehet ilyesmit egyáltalán tudni? Természetesen számos válasz adható erre a kérdésre, amelyek közül most csak egyet ismertetnék röviden.

 

Kína nem tud már hova növekedni

 

A világgazdaság rendszerszintű folyamatait hosszú időtávon tanulmányozva meglepően biztos támpontokra bukkanhatunk. A „világrendszer-elméletnek” nevezett elemzési keretben dolgozó kutatók számtalanszor kimutatták: az amerikai hegemónia rövid tündöklés után már a ‘70-es évek válságai nyomán a hanyatlási ciklusába fordult. Ez pedig nem egy interpretációra nyitottabb politikai kérdés, hanem számos gazdasági adattal alátámasztható megfigyelés. A legfontosabbak ezek közül a profitráták kitartó csökkenése, a financializáció rohamos növekedése, a tényezőárak és különösen a munkaerő árának régióspecifikus változásai, vagy akár a világkereskedelemben, illetve a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozíciók eltolódásai.

 

Ezek olyan jól nyomon követhető változások, amelyeket gazdaság- és társadalomkutatók egymást követő generációi vizsgáltak olyan mélységgel, aminek még a felvillantására sincs most mód, így inkább a tanulságokra szorítkoznék: amióta kapitalista világrendszerről beszélhetünk, viszonylagos szabályossággal váltották egymást az ún. felhalmozási rendszerek, amely rendszerekben röviden a javakból leginkább részesülő, a rendszer szabályait leginkább alakítani képes szereplőt nevezzük hegemónnak.

 

Kínát így talán még ki is kiálthatnánk új hegemónnak, ha nem állt volna elő mára az a roppant kínos helyzet, hogy egész egyszerűen elértük a növekedés határait.

 

Ez azt jelenti, hogy sem társadalmi, sem környezeti erőforrások nem állnak már rendelkezésre olyan mennyiségben (már ha szeretünk a társadalomra és a természetre erőforrásként tekinteni, ami egyébként nem egy különösebben adekvát, sőt, kifejezetten káros olvasat), hogy a kapitalista felhalmozás új, Kína által uralt rendszerét fel lehessen rájuk építeni.

 

A „kommunista” Kínáról

 

Ezzel el is érkeztünk a következő apró megjegyzésemhez:

 

Kína, bár gyakran halljuk ennek az ellenkezőjét, egy kapitalista állam.

 

Hasonlóan az előző gondolatmenethez, ezt is lehetne természetesen még bőven cizellálni, jelen keretek között azonban csak néhány megjegyzést tennék ezzel összefüggésben. Bár leggyakrabban mint „kommunista” vagy „szocialista” állam jelenik meg a közbeszédben, fontos látni egyrészt, hogy Kínában a munkások mellé álló egyetemistákat, marxistákat ugyanúgy üldözi az államhatalom, mint az ujgurokat vagy más, valamilyen szempontból ellenségnek tekintett társadalmi csoportokat.

 

Másrészt azt is fontos megjegyezni, hogy pusztán a megvalósult (állam)szocializmusok elhelyezése, a kapitalista világrendszerhez való viszonyának értelmezése is meglehetősen problematikus a köztudatban. Előszeretettel tekintünk a Szovjetunióra, a volt kelet-európai rendszerekre, vagy akár a kínai rendszerre is a kapitalizmus szöges ellentéteként. Holott látni kell, hogy az a sok szempontból valóban alternatív fejlődési pálya, amit ezek az államok bejártak, egyértelműen a kapitalista világrendszer logikája mentén bontakozott ki.

 

Másképp fogalmazva, még a létezett szocializmusok is a kapitalista világgazdaság szabályai mentén, az e szabályok által formált versenyhelyzetben, az iparosításra épülő modernizációs elvekkel összhangban, azokba ágyazódva működtek. Ez a „Kína mint kommunista állam” nézet egyébként is problémás képét csak tovább árnyalja.

 

Végül, fontosnak tartom megemlékezni ezzel összefüggésben a kínai állam által gyakorolt, sok szempontból tökélyre fejlesztett politikai elnyomásról és szigorú kontrollról is. Ezek kapcsán Kína hegemónná avanzsálása miatt különösen sok aggodalom fogalmazódik meg, és talán nem is alaptalanul.

 

Az a szempont, amit ehhez most hozzátennék, az lenne, hogy akár a megfigyelő állam, akár a népesség mint kollektív test menedzselésére, optimalizálására irányuló (leánykori nevén biopolitikai) törekvések nem kínai, de még csak nem is államszocialista sajátosságok. A hatalom gyakorlásának ezek a szép hagyományai az európai államfejlődés édes gyermekei, ahogy arra Michel Foucault annak idején a maga zseniális módján rámutatott. A nyugaton tökéletesített (és egyébként napjainkban is előszeretettel gyakorolt) hatalomtechnika vegyülete az erős állammal, a politikai központosítással, és a különböző autoriter formákkal valóban rémisztő kilátás.

 

Érdemes lenne azonban a rémüldözést a saját társadalmainkon kezdeni, hiszen itt is van bőven látnivaló, akár csak a koronavírus kapcsán is.

 

Stratégiai térfoglalás

 

A „Kína hegemóniára tör” című történet visszatérő eleme a valóban döbbenetes léptékekben tervező, jelenleg is megvalósítás alatt lévő infrastrukturális projekt, az „Egy Övezet Egy Út” a kulcsfontosságú erőforrások terén tapasztalható térfoglalás (energia, mezőgazdaság), a nyugati fejlesztési modellektől látványosan különböző fejlesztési-beruházási politika, valamint az USA világpolitikai napirendjéről lehulló olyan témák látszólagos felkarolása, mint a zöld átállás ügye. Valóban hosszú lista ez és a hatalmi terjeszkedés szempontjából nagyon fontos elemeket tartalmaz, mégis óvatosságra intenék a keretezésüket illetően.

 

A kínai döntéshozók fejébe nem látunk, nem is láthatunk bele, és az, ha a fentieket a saját eszközeinkkel próbáljuk megragadni, nem biztos, hogy a legjobb stratégia. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy a kínálkozó analógiák nem csábítóak. Lassanként elérve a 21. század derekára azonban megkockáztathatnánk, hogy beépítsük a helyzetértékeléseinkbe a múlt század legfontosabb módszertani vívmányait, még akkor is, ha ezek látszólag csak elbizonytalanítanak bennünket. E vívmányok egyike mindenképpen annak a felismerése, hogy az esetek többségében képtelenek vagyunk sajátságos helyzeteket, mintákat a saját jogukon vizsgálni. Ehelyett, amit látunk, azt hajlamosak vagyunk a jól ismert modellekkel összehasonlítgatni.

 

Az összehasonlítás ráadásul általában úgy néz ki, hogy fogjuk a nyugati modelleket, fogalmakat, jellegzetességeket, és zsinórmértékként használva megállapítjuk dolgokról, hogy ennek bizony nem felelnek meg, esetleg „hiányosan” felelnek meg, vagy ehhez képest tévúton járnak, és egyáltalán: különböző defektusok miatt tökéletlenül valósítják meg azt, amit mi látni szeretnénk (többes elsőben beszélek ugyan, de a dolog a kelet-európai sajátosságok, fejlődési utak értelmezéséről ugyanígy elmondható). Megkockáztatnám tehát, hogy akár az ezekből a keretekből való kilépés is lehetne „Kína felemelkedése” megértésének a kulcsa.

 

Mi kétségkívül láthatjuk Kínát emelkedni, vagy éppen hegemónná válni, de érdemes tudatában lenni értékelésünk korlátainak is.

 

Ezután a módszertani kitekintés után természetesen érdemes beszélni a fenti példákról is. Jelentőségteljes folyamat, ahogy a haldokló, fénykorában is felfoghatatlan károkat okozó nyugati fejlesztés hagyományaira fittyet hányva

 

Kína nem „felzárkóztat”, hanem nemes egyszerűséggel befektet.

 

Műveletei nincsenek feltupírozva mindenféle jóságos szólamokkal, legalábbis semmiképp sem olyan mértékben vagy formában, mint ahogy azt a fejlesztés ‘60-as évekbeli globális fáklyásmenetében megszokhattuk.

 

Tétlenül nézi a világ a „zöldenergiába” ömlő mérhetetlen befektetéseket, az afrikai kontinens termőföldjeinek felvásárlását is. Az, hogy az Egyesült Államok élén évek óta egy közveszélyes szociopata áll, csak könnyíti a világ „környezetvédelmi felelőseként” való, meglehetősen álságos kínai tündöklést.

 

A sort hosszasan lehetne folytatni az oktatás-kutatás, a technológia, és még ki tudja hány terület felemlegetésével. Mindezt amellett, hogy míg a „nyugati” világban a társadalom egyre szélesebb rétegei csúsznak látszólag feltartóztathatatlanul a globális viszonylatokban hagyományosan „normálisnak” tekintett nyomor irányába,

 

Kína a középosztály bővülésének sikersztorijával domborít.

 

Mi a helyzet tehát Kína felemelkedésével?

 

A fentieknek több tanulsága is van. A számokra (gazdasági adatokra) például hagyatkozhatunk, ha az amerikai hegemónia hanyatlásáról értekeznénk, és azt is megmutatják, hogy jogos lehet a „Kína felemelkedése” narratíva. A jó öreg számok azonban azt is világosan megmutatják, hogy

 

a felhalmozás nem folytatható, az évszázad új hegemónjaként tehát a régi fogalmak szerint Kína valószínűleg nem lesz értelmezhető.

 

Nyomasztó súllyal nehezedik ránk a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán számunka új évszázad? Számolhat-e egyáltalán az emberiség még ilyen távlatokban a saját jövőjével? A kínai hegemónia ügyéhez képest távolinak tűnhet ez a téma, ahogy az általam felvetett főbb pontok némelyike is. Mégis azt gondolom, hogy a kérdés körültekintő tárgyalásához látnunk kell az összefüggést. Amit biztosan kijelenthetünk tehát az az, hogy a felelős válaszhoz mindenképpen rendszerszemléleten keresztül vezethet az út.

 

Olvasd el a többi cikket is az Azonnali Kína-vitájában!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Az új címkézési szabályokat – amelyeket először az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjainál vezetnek be – a nagyobb átláthatóssággal indokolja a Twitter.

Az ötcsillagos római főpolgármester állította le a projektet: az Örök Város „örökké antifasiszta marad“. De tényleg ez a valós indok?

Hetvenöt éve dobták le az amerikaiak Hirosimára az atombombát, ami azonnal megölt 78 000 embert. Máig több, mint tízezer nukleáris töltet van a világban.

A demokrata elnökjelölt kampánycsapata szerint a kérdés eleve abszurd volt, amire abszurd választ kellett adni.

Huszonnyolcadik napja zajlanak a kormányellenes tüntetések Bulgáriában.

De lát-e abban problémát a polgármester Balogh Csaba, hogy a Momentum is egy megvágott felvétellel cáfolta a DK állításait? Megkérdeztük.

A hét kérdése

Megjött a RegioJet a magyar piacra. De ki jöjjön még versenyezni a MÁV-val? A késős németek? A villámgyors franciák? Az időutazós románok? Mondd meg te!

Azért ide elnéznénk

Láttál már hullócsillagot? És mikroszkópon át? Vagy fogtad már kézbe az anyagát? Most kipróbálhatod mindezt a Svábhegyi Csillagvizsgálóban augusztus 11-e és 13-a között.

Végre minden kiderül,
amit csak Budapest legelegánsabb sugárútjáról tudni lehet, avagy séta az Andrássy úton az Oktogontól a Ligetig augusztus 15-én.

Ingyenes fesztivál
borokkal és ételekkel
Egerben az Érsekkertnél augusztus 20-23. között.

Hogyan telnek egy állatkert lakóinak éjszakái? Kiderül Pécsett augusztus 28-29. között!

Nézd meg az esti fényeket a libegőről! Budapesttől kezdve Eplényen át egészen Sástóig összesen hat helyszínen
várnak augusztus 29-én.

Ezt is szerettétek

Mi lesz a jogállamisághoz kötött kifizetésekkel? Jó-e nekünk az EU által közösen vállalt hitel? Akkor most győzött Orbán Brüsszelben az EU-csúcson, vagy lebőgött?

Kulturáltabb szórakozónegyeddé válik-e a Belső-Erzsébetváros, vagy valóban keresztet lehet vetni az ottani éjszakai életre? Riport és interjúk a bulinegyedből. Podcast!

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Twitter megosztás Google+ megosztás