Miért tekint Németország még mindig optimistán Kínára?

Németország pragmatikusan áll hozzá Kínához, és piacot akar benne látni továbbra is. A politikai problémákat udvariasan nem emlegeti, a járványkezelést pedig példásnak tartja. Ezzel azonban Európa még inkább Kínától fog függni.

A koronavírus-járvány miatt ismét rászegeződött a tekintet Kínára. Függetlenül attól, hogy mennyiben felelős a járvány kirobbanásáért, felmerült számos kérdés: Mennyiben kezdődik most Kína évszazada? Mennyiben bízhatunk Pekingben? Vagy mennyire ismerjük félre, becsüljük alá a kínai veszélyt? Az Azonnali Kínáról szóló vitasorozatában ezúttal Balogh F. András, germanista, az ELTE docense írja le meglátásait.

+ + +

A koronavírus okozta válsághelyzet nagyon sok kérdést és tényállást felszínre hozott, szinte azt is lehetne mondani, hogy egyszeri nagy kísérletként is értelmezhető a fegyelmezettség, a szervezettség, a gazdasági teljesítőképesség és még ki tudja, hány más dolog ellenőrzésére.

A német sajtó rengeteg részletről beszámolt és természetesen szó esett Kínáról is mint a baj okozójáról – ám eléggé visszafogott módon. És ezen a ponton már benne is vagyunk a német történelem által meghatározott beszédmódban, amely nem kíván senkit sem hibáztatni kézzelfogható bizonyítékok híján: a nemzetiszocialista időkben hibáztatták a zsidó népet, a kommunistákat, a kapitalistákat és ebből lett a holokauszt meg a világégés több tízmilliónyi ember halálával. Ez a múlt mind a mai napig meghatározza a német közbeszéd stílusát, az emberek gondolkodását és a politika irányvonalait is.

Ebből a hozzáállásból kiérezhetjük a német ipar és egyben a német állam nagyon is pragmatikus érdekét, miszerint egyre több árut kívánnak teríteni a nagy keleti országban, ami nyilván csak akkor működik jól, ha nincsen politikai feszültség a két ország között. Beszédes tény, hogy 2019-ben 95,97 milliárd eurót tett ki a német export volumene, ami a 2007-es volumen megháromszorozását jelenti. De még így is csak szalad a német gazdaság a pénze után, mert Kína többet, 109,96 milliárd eurónyi árut adott el 2019-ben Németországban (statista.com értékei).

Ezzel az utilitarista, merkantilista érdekkel magyarázható, hogy 2007. május 10-én a német parlament még elítélte a négymillió embert fogva tartó „Laogai munkatábor gyakorlatát”, ám azóta ilyen típusú hivatalos állásfoglalás már nem született, miközben az átnevelő- és kényszermunka-tábor nem lett jobb. Egy-egy emberjogi társaság, NGO és néha a zöldpárt tiltakozik például Tibet vagy a Xinjiang tartományban élő elnyomott ujgurok ügyében, de ezek a hangok alig hallatszanak, mert elnyomják őket például olyan hírek, miszerint a DAAD, a Német Akadémiai Csereszolgálat már több mint 24 ezer kínait fogadott ösztöndíjasként.

Úgy tűnik, a kínaiak képezik a legnagyobb kontigenst a Németországban tanuló egyetemisták és postdocok között, miközben az összes ösztöndíj-kiírásban az szerepel, hogy az ösztöndíj odaítélésénél csak a jelölt szakmai teljesítménye számít, és nincsenek országkvóták.

Ezen rengeteg hallgató és kutató mellett eltörpül annak az 1-2 embernek a személyisége és mondanivalója, akik az emberi jogokról beszélnek: Szinte senki sem tud ma Németországban arról a Jiang Tianyongról, aki egy Merkel-interjú miatt került őrizetbe, és Ai Weiwei is egyre inkább egy unalmas politművésznek tűnik, aki nem tud újat mondani és innovatív formákat kitalálni.

A kilencvenes években Németország bizonyos lekezeléssel fordult Kína felé: az olcsó munkaerő és az igénytelen felvevőpiac országát látta a keleti sárkány hazájában, amit a nyugati technológia és a demokrácia által nyújtott legitimitás könnyen uralni tud. Ez a naiv álom a könnyű terepről hamar szertefoszlott, ugyanis Kínai hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül és kitört ebből az alárendelt keretből. A Kínába vitt technológiát sajátjukként továbbfejlesztették, így ma már a keleti óriás nemcsak egyszerű tömegárukat, hanem fejlett technológiával gyártott termékeket, például 5G-s internethálózatot is exportál. Az évtizedek óta évi 5-6 százalékos bővülést mutató

így a legnagyobb német vállalatok, elsősorban az autóipar vegyes vállalatokat alapítottak, hogy ne maradjanak ki ennek a piacnak a fejlődéséből.

A koronavírus-válság felszínre hozta azt, ami eddig is sejthető volt: Kína kézben tartja a lakosságát, ezért a katonás módszerekkel hamar le tud győzni egy-egy nehézséget, míg Németország anyagi tartalékaival és jó szervezettségével lesz úrrá a helyzeten. Ám a nagy számok törvénye alapján Kína sokkal több embert tud bevonni a gazdaságba, a problémák megoldásába és a fejlesztésbe, és ezáltal szinte végtelenül fejlődhet. A német közvélemény mégsem tekint nagy aggodalommal erre a fejlődésre, ugyanis az az álláspont alakult ki, miszerint Kínában is meg fogják ismerni a jólétet és a kellemes életvitelt, így egy idő után a minőségi életre fognak törekedni a kínaiak is, ami majd bekorlátozza a mostani extenzív fejlődést.

ami azt jelenti, hogy Németország és vele Európa állni fogja majd a sarat a két globális nagyhatalom, az USA és Kína által generált versenyben. Ez a kincstári optimizmus mintha elfeledné Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellár politikai programját, amely épp az idei esztendőre Europát vizionálta a világ legdinamikusabban fejlődő régiójának. Ezt ma már senki sem állítja, és Schrödert is igyekszik mindenki elfeledni, hogy ne kelljen az orosz energiakonszern felügyelőbizottságába beülő, államférfiúra nem valló kancellár tetteit, valamint túlságosan ambiciózus nézeteit magyarázni.

Most Németország lassan éled fel a koronavírus által okozott tétlenségből. Az ipari termelést a járvány alatt is sikerült fenntartani, ám Kína mindezt még gyorsabban megoldotta, legalábbis a (különben lehangoló) légszennyezettségi adatok az mutatják, hogy az ipar működik. Kérdés, hogy a megtermelt árukat majd mennyire lehet eladni a munkanélküliséggel terhelt társadalomban.

ezért zárógondolatként azt lehet megfogalmazni, hogy a világjárvány, annak kezelése és most zajló, de még be nem következett lezárása inkább Kína további felemelkedését vetíti elő.

Az azonnalis Kína-vita többi cikke itt olvasható.