Így kell jó magyar krimit írni

A szórakoztató irodalomként számontartott művek sem spórolhatják meg, hogy felfessék a tágabb társadalmi kontextust – pláne, ha Magyarországon, napjainkban játszódó krimiről beszélünk. Mészöly Ágnes ezt remekül csinálja könyvében, amelyben egy régi gimnáziumi baráti társaság megy el hétvégézni, aztán valaki gyanús körülmények között meghal.

„A magyar krimivel nem az a baj, hogy nincs, hanem hogy mindenáron lenni akar” – írta nagyon találóan Svébis Bence a Magyar Narancsban hét évvel ezelőtt, amikor három, szerinte kevésbé jól sikerült krimiről írt kritikát.

A magyar kriminek ugyanaz a kínja, mint minden más zsánernek itthon. Ezeknek a műfajoknak a fejlődése itthon nem organikus, úgy „importáltuk” őket nyugatról 1945 előtt egy kicsit és 1989 után nagyon, ezért gyakran előfordul, hogy ugyan egy adott könyv jól-rosszul imitálja vagy használja egy külföldi szerzők művein és filmeken keresztül ismert műfaj eszközeit és kliséit, de nincsen benne ezen műfajok eredeti kontextusa és mögöttes tartalma.

Ahogy a jól megírt sci-fi sem csak random űrcsatákről, a jól megírt fantasy nem csak kardozó erősemberekről és sárkányokról szól, úgy

Agatha Christie-t az okos csarvarjai mellett azért is szeretjük, mert képet fest Britanniáról a két világháború között és azután, Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történetei elénk tárják a viktoriánus Britannia viszonyait, Raymond Chandler felrajzolja Los Angelest a harmincas-negyvenes években, Lawrence Block pedig a század utolsó évtizedeinek New Yorkját rajzolja meg Matthew Scudder-regényeiben (is).

Ahogy a régebbi korok kutatói számára a törvénykönyvek, úgy a mai olvasók számára a krimik fedhetik fel, hogy egy adott közegben mi számított bűnnek – ezen keresztül pedig feltárulhat egy egész korszak fiktív, de a valósághoz közelítő életérzése.

Van-e magyar krimi?

A szocializmust építő Magyarországon nem nagyon volt helye ilyen őszinte műfajnak. A rendszerváltáskor persze ez is ugyanúgy elszabadult, mint minden más, ehhez elég csak rápillantani a Fekete füzetek nevű filléres sorozat borítóira, amelybe nagyapám is jegyzett két kötetet.

Nem tudok a teljes sorozatról nyilatkozni, de a szenzációhajhász látszat egyébként csal. Idő előtt nyugalmazott nyomozó nagyapám köteteiben például korábbi eseteit feldolgozó dokumentumkrimik vannak, amelyeken ugyan nem izgulja magát halálra az embere, de elég sok minden feltárul belőlük a nyolcvanas évek magyar társadalmáról. A szerzők között pedig rajta kívül is egy csomó rendvédelmist, vagy például bírót találunk.

Visszatérve: az igazán profi magyar krimi feléledése a Kondor Vilmos álnéven alkotó szerző nevéhez fűződik, aki a 2008-ban megjelent Budapest Noirral induló Bűnös Budapest-ciklusával új életet lehelt a műfajba itthon. Kondor regényei hard-boiled krimik, az első könyv 1936-ban játszódik, az utolsó 1956-ban: közben átélünk egy háborút, egy ostromot, egy kommunista hatalomátvételt és egy forradalmat a városban.

Kondor tehát első sorozatában nem a kortárs valóság, hanem a modern magyar történelem egyik legérdekesebb szakaszában előkerülő dilemmák feldolgozására vállalkozott – sikeresen – ezekben a könyvekben, miután azért írt kortárs környezetben játszódó krimit is, ami szintén jól működött. (A folytatásáról most ne beszéljünk, megtettük már.) Kondor mögött szorosan érkezett Baráth Katalin, aki szintén a történelmi vonalon indult el a Dávid Veron-sorozattal; csak úgy, mint Csabai László a Szindbád, a detektívvel és folytatásaival; vagy mint a közelebbi múltban például Böszörményi Gyula az Ambrózy báró eseteivel.

Volt persze kortárs környezetben játszódó magyar krimi az elmúlt években Kondor említett kötetén kívül, de Baráth Katalin Arkangyal éjjel című thrillerén és Gulyás Péter A végtelen térségek örök hallgatása című regényén kívül nem sok minden ütötte át az ingerküszöbömet, vagy meggyőztek róla mások, hogy nem érdemes velük foglalkozni, persze én is, ismerőseim is tévedhetnek. Mégis:

Mostanában azonban egyre több ilyen szöveg kerül a látóterembe, Orosdy Dániel Wakondjának elolvasásával már jó ideje lógok, de az eleje biztató, Mészöly Ágnes 2018-as regényének, a Rókabérc, haláltúrának azonban hirtelen nem tudtam ellenállni – és ezt nem is bántam meg.

Ezért ne találkozz inkább egykori osztálytársaiddal

Mészöly Ágnes könyvének alaphelyzete nagyon egyszerű: egy rendszerváltás környékén Kaposváron érettségizett középiskolai baráti társaság tagjai évente elmennek valami természetközeli helyre bulizni egy hétvégére. A hétvégék koreográfiája évek óta ugyanaz, a barátságok pedig megfakultak ugyan, de egyben tartja őket a megszokás és az emlékek.

Idén egy tényleg mindentől elzárt vadászházba mennek, ahol nincs térerő, és ahová nehéz terepjáró eljutni, ráadásul zuhog az eső, mindent sár borít. Megvan tehát a klasszikus krimi alaphelyzete: mikor megtörténik a gyilkosság, az elkövetők köre lehatárolt, és még egy nyomozónk is akad az ügyészként dolgozó Gota személyében, és persze mindenki – még ő maga is – gyanús.

Az egykori osztálytársak közössége szép keresztmetszetét adja a rendszerváltás körül érettségizett, mára negyvenes-ötvenes generáció főleg középosztálybeli részének. Van közöttük sikeres vállalkozó, orvos, és félalvilági üzletemberfeleség, lecsúszott fickó, művész, külföldön dolgozó pénzügyes, irodalmi babérokra törő vénkisasszony tanárnő, családanya, családapa, miegyéb.

– ez a szöveg szintjén hol kiválóan, hol átlagosan, néhol pedig kevésbé jól működik, de alapvetően izgalmas megoldás.

Mégis ki akarhatta megölni a társaság lecsúszott tagját, Zozót, akinek élete egyetlen értelme volt, hogy ezeken a túrákon mindig újra összejöhetett egy kicsit gimis szerelmével? Bár Gota azt gondolja, mindenki segíteni fogja a nyomozást, a homály csak egyre sűrűbb, és nem is Zozó az utolsó, aki nem hagyja el élve a völgyet.

Ez kell ahhoz, hogy működjön egy krimi

A szerző egyrészről ügyes formai megoldást választott, másrészről jól kitalálta a bűntényeket, amelyeket aztán szépen adagolva fejt fel egészen a regény végéig. Én megvezethető olvasó vagyok, ha elkap egy krimi, akkor direkt nem szeretek nagyon gondolkozni, szóval kétes dicséret tőlem talán, hogy meglepett a végkifejlet.

Ugyanis miközben halad a gyilkos utáni nyomozás, előkerülnek az ügyhoz jobban, vagy látszólag csak távolról kapcsolódó sötét, múltbéli dolgok, Mészöly nemcsak egy baráti társaság történetét tárja elénk, hanem jól felismerhető módon és hitelesen rajzolja fel a rókabérci vadászház köré az elmúlt harminc év Magyarországát is. Ha ezt nem tenné meg finoman, de alaposan, akkor feleolyan jól sem működne a megoldás.

Ha valaki ma igazán jó kortárs krimit akar írni, akkor ez a 2018-ban megjelent szöveg egyértelműen jó útmutatást adhat arra nézve, hogy milyen irányban érdemes elindulni, hogyan érdemes úgy használni a műfaj klasszikus toposzait és megoldásait, hogy az alkotás egy egyedi, a magyar olvasók számára természetesen megérthető mű legyen, amibe a gyilkos személye miatti izgulás mellett igazán bele is tudjuk élni magunkat.

Összességében pedig jelzésértékű az, hogy ha egy-egy, irodalmi értékét tekintve gyakran lesajnált műfaj körül felbukkannak igazán tehetséges írók, akkor egy idő után óhatatlanul is megjelennek a magyar valóság problémái ezekben az importált eszközkészletekben. A fantasztikum ilyen irányú elmozdulásáról már értekeztem párszor, és jó tudni, hogy a krimiben is egyre több példa van erre.

NYITÓMONTÁZS: A könyv borítójából