+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Győri Boldizsár
2020. január 8. szerda, 18:10
Miért a tampon az egyik legértékesebb adomány az ukrán hadseregnek? Mit keres a Donbaszban egy huszonkét éves cseh pszichológushallgató mesterlövészként? Ez is kiderül Eperjesi Ildikó és Olekszandr Kacsura interjúkötetéből, ami alulnézetből mutatja be a kelet-ukrajnai háborút civilek és katonák szemével.

Novemberben jött ki a nyomdákból Eperjesi Ildikó és Olekszandr Kacsura interjúkötete, a „Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok”, melyben 38 fejezeten keresztül, a donyecki harcok egy-egy szereplőjével és szemtanújával készítettek interjúkat.

 

Nekünk a kelet-ukrajnai háború már generációs élmény

 

Még bőven középiskolás voltam, amikor Janukovics oroszbarát ukrán exelnök az utolsó pillanatban nem írta alá a társulási megállapodást az Európai Unióval – annak az országnak az elnökeként, amelyik első tagállamként lépett ki a Szovjetunióból, majd később végigvitte a narancsos forradalmat. 2013-ban pedig az Euromajdan-tüntetések söpörték el Janukovicsot, előtte viszont még a hetekig tüntető tömegbe éles lőszerrel tüzelt az ukrán speciális rendőrség, a Berkut, az égbe küldve az úgynevezett Mennyei Százakat (Nyebesznaja Szotka).

 

Ezt követően a bukott elnök egy helikopterrel szökött meg az országból (holott, mint a könyvből kiderül, Ukrajna-szerte önkéntesek állítottak fel ellenőrzőpontokat a határátkelésre alkalmas pontokon, hogy elcsípjék a menekülő Janukovicsot). A kis zöld emberkék megjelenésekor a Krím-félszigeten mindenkinek világossá vált Ukrajnában: lerohanta őket Oroszország, a konfliktus pedig átterjedt a kelet-ukrajnai területekre is. 

 

Sajnos izgalmas időket élünk – így visszatekintve az elmúlt évtizedre, és a könyvbéli történeteket elolvasva,

 

bár ne tévedett volna ekkorát Fukuyama, aki a történelem végét jövendölte a hidegháború lezárultakor.

 

Időközben leérettségiztem, sőt, még diplomát is szereztem, de a konfliktus kelet-Ukrajnában lényegében változatlanul folyik, minszki megállapodások ide, fogolycserék oda. A konfliktus megmarad most már a kollektív emlékezetben, nemsoká bekerül a történelemkönyvekbe is – a post-truth korszakhoz méltó módon egészen másképp keleten és nyugaton – nekem pedig generációs élménnyé vált, hogy kárpátaljai fiúismerőseim (mert nem voltak ők még felnőtt férfiak, hiába hiszi azt az ukrán állam, amikor behívót küld nekik) azért nem látogatnak haza évekig, mert ahogy átlépik a határt, viszik őket a hadseregbe, ahonnan a stressztől pikkelysömörösen, vagy épp poszttraumás stresszel jönnek haza. 

 

Már aki hazajön – a konfliktus egyik első áldozata éppen egy beregszászi főiskoláshallgató volt.

 

 

Olyan a civileknek a háború, mint egy bizarr társasjáték

 

Eperjesi Ildikónak és Olekszandr Kacsurának a szenvedés és humor változatos módjait harmincnyolc fejezetben felvonultató interjúit olvasva kiderül, mit gondolt az operatőr, aki 47 évesen állt be katonának, hogy végül „kiborg” legyen belőle – a donyecki repülőteret víz és élelem nélkül, emberi robotként hetekig védő nemzeti hős – arcot és történetet kapnak azok a nyugdíjas nénik és bácsik, akiknek se pénzük, se fizikai állóképességük nem volt a frontvonal megérkezésekor elmenekülni – azóta GRAD rakéták hullanak a kertjükbe, de mindenben megtalálják a jót, bombatalálatnál például legalább a temetésre nem kell költeni.

 

Végül előlép az árnyékból a sokat szidott és félt ellenség – egy mérges orosz kiskatona képében, akit minden hülyeséggel beetettek, csak jelentkezzen „önkéntes” oroszajkú donyecki bányásznak, aki a náci ukránok ellen védi a családját.

 

A civilek belakták a háborút, és úgy nyilatkoznak róla, mintha egy hatalmas, életveszélyes társasjáték résztvevői lennének,

 

ahol olyan dilemmákkal szembesülnek a résztvevők, mint hogy bombázásnál egyből lefutnak a pincébe, esetleg gyorsan bedeszkázzák az ablakokat, kockáztatva ezzel az életüket? Elindulnak élelemért a téli hidegben a szomszéd megyébe, vagy kockáztatják a legyengülést ami betegségekhez, éhhalálhoz vezet?

 

Képzeljétek el, hogy újságírók ragadtak a Liszt Ferenc repülőtéren, amit lassan körbezár az ellenség – ha bent maradnak, életük cikkeit, fényképeit lőhetik ott, de nincs garancia az életükre. Ezzel a dilemmával szembesült Szergej Lojko, aki végül élve került ki a 2012-es foci eb-re épített donyecki repülőtér birtoklásáért vívott kataklizmából, ahonnan végül a Los Angeles Times-t tudósította, és végül regényt is írt a legendás csatáról.

 

Ennek a kelet-ukrajnai konfliktusnak hívott társasjátéknak a különböző résztvevőivel készültek az interjúk, amikből azért az is kiderül, hogy miért a tampon az egyik legértékesebb adomány az ukrán hadseregnek (mert prímán felszárítja a csizmát, ha beázik), vagy mit keres a Donbaszban egy huszonkét éves cseh pszichológushallgató mesterlövészként a Grúz Légióban – merthogy ők is harcolnak Kelet-Ukrajnában, és a könyvben ők is megszólalnak, nem rejtve véka alá a véleményüket az ukrán hadvezetésről.

 

A könyv nem több interjúk sorozatánál – nem próbálja meg megmondani, kinek van igaza,

 

vagy mit gondoljunk arról a valóban létező ukrán nacionalizmusról, ami ellen a „donyecki bányászok” küzdenek, és egyébként a könyv lapjain is visszaköszön. Ez maga az „oral history”, a szájhagyomány útján lejegyzett történelem, amire hatalmas szükség lesz, amikor megpróbáljuk majd leírni, mi a csuda történt Ukrajnában a Berkut első puskalövésétől a konfliktus – reméljük, nem túl távoli – lezárultáig.

 

Ha elmélyednél a témában, az Azonnali a közelmúltban Kárpátalján járt, és megírta, amit látott, köztük egy magyar veterán visszaemlékezéseit is a frontszolgálatról.

 

BORÍTÓKÉP: Életképek az Ukrajna által visszaszerzett Szlovjanszkból 2018 májusában. Fotók: Bukovics Martin / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Várj ki, amíg meg nem találod az igazit: ezzel kampányol hamarosan a brazil kormány, a cél a nem kívánt tiniterhességek számának csökkentése.

Egy jótékony célú árverésen ennyiért vette meg az elődje arcára formált tésztaszaggatót a főpolgármester. Ott voltunk.

A salgótarjáni Turcsány László lemondott, majd ezt visszavonta, de közölte: frakcióvezető semmiképp sem marad.

75 százalékkal csökkentené ennek mértékét az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, és ami marad, annak a nagy része is a demokráciára és a jogállamiságra menne.

Olyasvalakit keresünk, aki tud szerkeszteni és újságot is írni, és ami legalább ennyire fontos: hogy az Azonnalit is jól ismeri.

Azt viszont még nem tudják, hogy milyen gyakran lesz meghallgatás, és elviszik-e szavazásig a dolgot, de szerintük nem a szankcionálás a lényeg.

Az igazi baj az a főpolgármester szerint, hogy a kormány nem tárgyal Budapesttel a fővárost érintő uniós források elosztásával kapcsolatban.

A hét kérdése

Még mindig nem tudja túltenni magát az ország Győr egykori polgármesterének horvátországi nyaralásán, úgyhogy biztos nem csak a mi fantáziánkat mozgatja Borkai sorsa. Itt a hét kérdése!

Azért ide elnéznénk

Január 20-án, hétfőn este a belvárosi Rába hotelben. Regisztráljatok!

Szakértők beszélik ki a helyzetet január 21-én Budapesten.

Az év legjobb bulija január 22-én szerdán. Reggeltől hajnalig!

Kiállítás Jankovics Marcell ismert és kevésbé ismert műveiből: animációktól Trianon-rajzokig. Február 2-ig a Műcsarnokban.

Politikai aspektusok a cseh és a szlovák művészetben 1989 után. Izgi kiállítás Pozsonyban egészen február 23-ig.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás