+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Mendly Dorottya
2019. október 17. csütörtök, 14:27
A „reálpolitika” mind a bel- mind a külpolitika területén a válogatott ocsmányságok leánykori neve. De akkor miért fogadjuk el adottnak? Válasz Szalai Máténak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A jelen írás az autonóm szíriai kurd régió, Rozsava ellen indított török offenzíva körüli általános vitába kapcsolódik. A Szalai Máté tollából nemrégiben az Azonnalin megjelent cikkre reagálnék egy sajátos szempontból. A szerző az általam problémásnak tartott álláspontját az alábbi mondatokban foglalja össze:

 

„Mivel kollégámmal én is megjártam egy hónapja azokat a területeket, ahol most a bombázások zajlanak, emberileg engem is megráznak az események, a civil áldozatokért pedig mindannyian aggódhatunk. Ugyanakkor kutatóként nem mondhatom, hogy az események meglepőek vagy érthetetlenek lennének, sőt: az ezen való európai felháborodást a reálpolitikai gondolkodásunk kudarcának érzem.”

 

Szalai Máté – velem ellentétben – kutatóként kifejezetten a Közel-Kelettel foglalkozik, emellett pedig személyesen is ellátogatott mind a szélesebb, mind a közvetlen régióba. Kritikám így nem a szakértelmére vonatkozik, hanem azokra az általános elvekre, logikai alapokra, amelyekre a gondolatmenetét építette.

 

Jelen cikk így elsősorban a „reálpolitika” és az elemzők által gyakran hivatkozott „realizmus” kritikája. Ugyanis

 

amire gyakran „egyszerű reálpolitikaként” gondolunk, az közel sem a valóság gyakorlatias vagy értékmentes leírása, csupán annak akar látszani. Ha egy mélyen emberellenes offenzívára annyit tudunk mondani, hogy „ilyen a politika”,

 

vagy „világos, hogy ezt diktálják a nagyhatalmi érdekek”, az jóval több mint egy elméleti állásfoglalás arról, hogy hogyan képzeljük el a nemzetközi politikát: kissé drámaian megfogalmazva, élet és halál kérdéséről van szó, de legalábbis a politikai cselekvés puszta lehetőségéről vagy annak elvitatásáról.

 

Igenis meg kell kérdőjelezni a reálpolitikát!

 

Szeretném leszögezni, hogy abban, amit Szalai Máté meglepődő vagy értetlenkedő megnyilvánulásokként azonosított, szó sincs meglepődésről és értetlenségről. A meglepődés helyett a megrendülés szót használnám, a „hát akkor elkezdődött” érzését. Ez nem csak a rozsavai modell támogatói körében fogalmazódott meg, hanem rajtuk kívül is, hiszen a török hadsereg kíméletlen pusztítása az általános emberség, emberiesség szempontjából is elfogadhatatlan. Az értetlenség helyett pedig a tehetetlen dühöt használnám, a régi klasszikus „hogyan hagyhatja ezt a világ” érzését, ami persze inkább költői kérdés. Költői, mert nem csak a Szalai Máté által is hangoztatott „reálpolitikai” szemüvegen keresztül érthető meg a nemzetközi politika erőszakossága. Azzal, ha ezt állítjuk, az értelmezés – akár tudományos igényű, akár nem – puszta lehetőségét vitatjuk el azoktól, akik az „a politika mindig is ilyen volt és ilyen lesz” típusú állításokon túlra is merészkednének.

 

A hasonló „realista” állítások a nemzetközi politika természetére vonatkozóan gyakran igaznak, természetesnek, sőt: magától értetődőnek tűnnek, de ez közel sincs így. A fennálló gyakorlat, a „realitás” nem csak, hogy minden további nélkül megkérdőjelezhető, de ebben az esetben (sok más esethez hasonlóan) abszolút megkérdőjelezendő is.

 

Mielőtt szó érné a ház elejét, leszögezném, hogy ez közel sem egyenlő azzal a meggyőződéssel, hogy a világpolitikának valamilyen „értékelven” kéne működnie, vagy ha a nemzetközi jogot és hasonló intézményeket tiszteletben tartanák a szereplők, minden rendben lenne.

 

A török állam aljas és embertelen („reálpolitikailag” persze könnyedén igazolható) lépését kritizálni annyi, mint a létező politikai elveket és gyakorlatokat kritizálni, ami a gondolkodó (és nem utolsósorban: érző) ember egy elemi fontosságú tevékenysége.

 

A hasonló, „reálpolitikába” burkolózó érvek pedig nem csak a politikai cselekvés jogát, de az autonóm politikai gondolkodás lehetőségét is elvitatják az emberektől (mindegy, hogy szakértőkről vagy laikusokról van szó).

 

 „Ilyen a politika?”

 

Az, hogy a „reálpolitika” mind a bel- mind a külpolitika területén a válogatott ocsmányságok leánykori neve, persze nem újdonság egyik álláspont képviselőinek sem. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel a felismeréssel. Hiszen igenis van választásunk: elfogadjuk és együtt élünk vele, vagy nem fogadjuk el, és valamilyen formában tenni próbálunk a helyzet orvoslásáért.

 

A jelenség semlegesítése azzal, hogy „ilyen a politika”, vagy ez a „racionális cselekvés” sem ebben a helyzetben, sem hasonlókban nem tesz érdemben hozzá sem a közbeszédhez, sem a szakmai párbeszédhez.

 

Ilyen alapon bármilyen, rosszul működő rendszer könnyűszerrel legitimálható, csak elegendő érvet kell felhozni amellett, hogy például milyen régóta úgy működik, ahogy,

 

és hát tulajdonképpen valahogy működik, ami a nem működéshez képest nyilván egy jobb alternatíva.

 

Míg ez önmagában inkább egy elméleti szempontból érdekes kérdés, a hétköznapi ember hétköznapi cselekvése szempontjából is rendkívül fontos következményei vannak. Hiszen ha elfogadjuk, hogy „a politika márpedig ilyen, és ez a normális”, akkor az egyetlen helyes cselekvés, ha ezt racionálisan felismeri az ember, és minden ponton illeszkedik a felismert valósághoz.

 

Nagyon fontos belátni, hogy ez az egyéni stratégia egy köznapi helyzetben nem csak az egyéni boldogulást szolgálja, hanem áttételesen ahhoz is hozzájárul, hogy a nemzetközi politika ilyen maradhasson, lehetőleg az idők végezetéig. A „realisták” kedvenc eszköze így – amivel a fenti legitimációs funkciót is (akarva-akaratlanul) ellátják – hogy elvitatják a „reálpolitika” emberellenességével (és egyéb, itt nem tárgyalt hibáival) szembeni érdemi kritika értelmét és létjogosultságát is.

 

Jellemző, hogy a kritikát „irreális”, „irracionális”, vagy „idealista” gondolkodásként bélyegzik meg, ami nem érti a valóságot, és így nem is alkothat róla érdemi véleményt.

 

Ezzel szemben a realisták hatékony fegyvere a meggyőzésben az általuk vélt és képviselt, jól hangzó „objektivitás”: amikor azt állítják, hogy az elemzés nem más, mint a „realitások” szisztematikus és értékmentes, elfogulatlan vizsgálata.

 

Egy-egy politikai helyzet elemzése azonban nem áll meg itt, a „realitások” és „objektív tények” vizsgálatában. Meggyőződésem, hogy sok szempontból éppen ennek az ellenkezőjét jelenti: egy kritikai attitűdöt, ez esetben annak megértését, hogy miért az a realitás, ami annak tűnik, hogyan, kik, miért és milyen módszerekkel alakították, formálták realitássá, és ez milyen hatással van az emberi közösségekre és tágabb környezetükre.

 

De ez nem csak egyéni meggyőződés vagy világnézet kérdése, hanem alapvető logikai kérdés is, azaz annak kérdése, hogy miből mi következik. Ezen a téren ugyanis számos kívánnivalót hagy maga után a fenti álláspont: a helyzet elemzésébe ugyanis szisztematikusan nem építi bele azokat a tényezőket, amelyek ahhoz kellenének, hogy egy politikai kérdést a maga összetettségében tudjunk értékelni, hogy többet tudjunk mondani annál, mint hogy „hát ez egy ilyen dolog, nincs itt semmi látnivaló”. Az elmúlt évtizedek a nemzetközi politika elemzésében nagyrészt arról szóltak, hogy ezeket az eszközöket használva a szakértők rávilágítottak a realizmus logikai hiányosságaira a valóság, igazság, az emberi cselekvés szerepe, az emberi gondolkodás korlátai és hasonlók terén – csak hogy néhány releváns területet kiemeljek.

 

Azért dívik az Thuküdidész óta az erőpolitika, mert azóta elhisszük, hogy az dívik

 

Azon túlmenően tehát, hogy Szalai Máté érvelése a török-kurd konfliktus kapcsán módszertanilag megkérdőjelezhető, a hasonló fejtegetések egyenes (bizonyára szintén nem szándékolt) következménye, hogy az egyszeri honpolgár úgy érzi, az ő intuíciója arról, hogy bizony nem helyes dolog másként gondolkodókat mészárolni, semmit sem ér, és a problémája inkább ott kezdődik, hogy nincs tisztában a „realitásokkal”. Hiszen a „realitások” már csak ilyenek, és egyébként sem tehetünk semmit ezek ellen a szinte természetes politikai törvényszerűségek ellen, amelyek már a jó öreg Thuküdidész óta kőbe vannak vésve, hát csak jó lesz már így nekünk is ebben a kis időben, ami maradt. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy

 

ha Thuküdidész óta nem is tették, hát most mindenképpen itt van az ideje annak, hogy az emberek kritikus, gondolkodó és cselekvő lényként kezdjenek viselkedni

 

– ha már az antikvitásnál tartunk, pont úgy, ahogy azt Arisztotelész annak idején elképzelte.

 

Az értelmiség feladata – már ha létezik értelmiség és annak létezik feladata – nem az, hogy a fennálló erőszakos, hierarchikus, emberellenes rendszerek elfogadására buzdítson. Éppen ellenkezőleg: az értelmiség feladata, hogy a társadalmat támogassa abban, hogy érvényes és jogos kritikáját a fennálló rossz gyakorlatok kapcsán megfogalmazhassa, az ehhez szükséges eszközöket számára biztosítsa. A méloszi párbeszéd kimenetele – és a jelen eset is – ugyanis kevéssé az erő törvényének objektív igazságán áll vagy bukik; sokkal inkább azon, hogy az athéniak csatározásai óta sikerül az erő törvényét, a hierarchikus rendszerek szükségességét a dolgok természetes rendjeként a széles tömegekkel elhitetni, a közmegegyezés részévé tenni. Ebben pedig nem szerepe volt a hasonló érvelések hosszú sorának, Thuküdidész óta napjainkig.

 

A politika nem csak a hatalompolitikát jelentheti, és sok múlik azon, hogy hogyan tekintünk rá. A közjó érdekében való cselekvés épp annyira hozzá tartozhat, mint az államhatalom érvényesítése. Ennek a belátása, kimondása, és az ezt érvényre juttató politikai modell, amit az autonóm Rozsava is képvisel, persze azonnal szemben találja magát a hatalompolitikával, a „realitások” ugyanis nem mellette szólnak.

 

A változás azonban ott kezdődik és azáltal válik lehetségessé, hogy mi mindannyian hogyan képzeljük el a politikát. Ahhoz tehát mindenképpen ragaszkodnék, hogy hasonlókat gondolni, Rozsava sorsa felett sajnálkozni, cselekvésre felhívni és cselekedni – ezeknek éppen annyi létjogosultsága van, mint ismerni és megállapítani a „politikai realitásokat”. A „realitásokkal” (a Közel-Kelet instabilitása, az ebbe fonódó nagyhatalmi rivalizáció, Donald Trump patologikus gondolkodása és viselkedése, az egyes szereplők érdekei, stb.) kapcsolatban senkinek nem voltak kétségei. Azt viszont hangsúlyoznám, hogy

 

azokat elfogadni olyan alapon, hogy „mi mást is tehetnénk velük”, ugyanolyan politikai állásfoglalás és cselekvés, mint azok kritizálása

 

– akár belátja azt magáról az adott politikai realista, akár nem.

 

Zárásként annyit javasolnék megfontolásra, hogy soha nem volt még aktuálisabb a fennálló rendszer(ek) mibenlétét feszegetni, mint napjainkban. Ez a jelen vitát úgy gondolom, hogy még fontosabbá teszi. Bár a társadalmi szerződés (ha valaha egyáltalán volt ilyesmiről szó) alapjai évtizedek óta növekvő ütemben amortizálódnak, a különböző politikai formációk a leglátványosabban talán a klímakérdés szisztematikus (nem)kezelésének köszönhetően veszítették el alapvetően a legitimációjukat – a nemzetállamoktól az Európai Unióig.

 

A rozsavai modell a széles közönség számára mutatott és egyelőre még mutat is alternatívát, túl az államon, nemzeten, kapitalizmuson, és a fenntarthatatlan, környezettel nem számoló gondolkodáson. Kiállni mellette, felszólalni a cinizmus, a fasizmus, és a háborús téboly ellen, megkérdőjelezni azokat az intézményeket, elveket, gyakorlatokat, hagyományokat és igazságokat, amelyek ebbe a szürreális állapotba juttatták az emberiséget, minden gondolkodó ember kötelessége és alapvető politikai joga.

 

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

​A román miniszterelnök ennél egyértelműbben nem is távolodhatott volna el névrokonától, tapsot kapott ezért az EPP zágrábi kongresszusán.

A Néppárt új elnöke harcolna az illiberális tendenciák ellen, és szeretné, ha január végéig döntés lenne a Fideszről a pártcsaládban.

A Fidesszel ellentétben ők nincsenek felfüggesztve. De akkor hova tűntek?

Ellenjelölt híján nem is ez volt a nagy kérdés, hanem inkább az, hogy mit kezd majd Tusk a Fidesszel: elnökjelölti beszédéből ítélve
Orbán nem sok jóra számíthat.

A Báró Wenckheim hazatér című regény nyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat a más nyelvről fordított könyvek kategóriájában.

Vagy a kínaiak tesztelnek egy új technológiát, vagy a homokcsempészek fedik el a nyomaikat, de egy biztos: valaki szórakozik a GPS-jelekkel a sanghaji kikötőben.

A hét kérdése

Azt a sütit keressük, amihez reggelenként ugyanúgy tud lattét inni egy budai vállalkozó, mint odapörkölt feketét egy békéscsabai varrónő. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Kinek kell Paks2? Akadályozza-e az áttérést a megújulókra? Lehet-e gazdaságos? Létezik-e ellátásbiztonság atomenergia nélkül? November 22-én.

És mindegyiktől lehet kóstolni! Ráadásul Budapesten! És még finomak is a borok. Nov. 23.

Fantasztikusirodalmi találkozó november 30-án!

Jávor Benedekkel, Stumpf Andrással és Bajomi-Lázár Péterrel december 12-ig.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás