Hogy lehet színpadon megmutatni egy haldoklás folyamatát?

Szerző: Kulcsár Árpád

2019.03.10. 18:20

Leginkább nehezen, de Pass Andreának az Eltűnő ingerekben mégis összejött. Miért jó nekünk, ha azt nézzük, ahogyan egy színházi alkotó elmeséli, hogyan veszítette el tinédzserként az apját? Például azért, mert sokat megtanulunk az idő működéséről. Na és megtanulunk jobban gyászolni. Kritika.

Mit kezdjünk apánk halálával? Nyilván gyászoljunk, ha tudunk, ha meg gyászolunk, és ezzel együtt alkotó is az ember, akkor jó eséllyel itt-ott feltűnik a műveiben a gyász maga különböző formákban. De nagyon

ritka az, hogy az alkotó családjában megesett haláleset töltsön ki egy színházi előadást, legalábbis a magyar színházi hagyományban ez nincs erőteljesen benne

– aztán amikor a szemünk elé kerül, akkor meglepődünk tőle.

Pass Andrea ugyanis pontosan ezt csinálja Trafóban látható Eltűnő ingerekben:

fogja a tinédzserként megélt traumát, és kiteszi elénk a színpadra,

a kérdés már csak az marad, hogy sikerül-e az alkotás gesztusában és a közönség elé tárásában ebből valami olyasmit teremtenie, ami mindannyiunk kollektív tapasztalatává, megbirkózási technikájává, ráismerésévé tud válni.

Egy ilyen történet – azaz: a veszteség – lekommunikálásához szükség van némi bensőséges viszonyra a közlő és a befogadó között, kell az, hogy aki beszél, az érdekeljen más minőségében is, törődjek vele. Régen elég sokat gondolkodtam, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki a vonaton nagyon beszélni akar az életéről, és nem különösen érdekel, de ha a Humans of New York fotóit nézem, akkor bensőségesnek érzem a portrék mellé leírtakat. Azt hiszem a szerkesztettség és a médiumok kölcsönös interakciójának ereje és aránya adja meg a választ, és

ugyanezekre van szüksége nagyjából az alkotónak a színházban is: hogy a dramaturgia, a díszlet, a zene és a jelmezek együttesen megágyazzanak az empátiának.

Pass tulajdonképpen lehetetlen feladatra vállalkozott: egy több éven átívelő folyamatot akar színpadi eszközökkel bemutatni, amire általában nem a színházat tartjuk ideális terepnek, hanem mondjuk a filmet, regényt stb., és az előadás filmes fílingjére rásegít némiképp az is, hogy Hajdu Szabolcs játsza a főszerepet.

Némiképp olyan az egész, mintha megint az ő előszobájukba esne be a néző, mint mondjuk az Ernelláék Farkaséknálban, vagy a Kálmán-napban: a válságban levő értelmiségi (jelen esetben újságíró) középkorú férfit látjuk, akinek mind magánéleti, mind szakmai élete hullámvölgyben van: a főszerkesztője idióta, öncélú zsarnok, a tinédzser kislánya meg nem elsősorban az apa figyelmét részesíti előnyben, hanem a kerületben lakó gandzsás rapper gyerekét, és az első szexuális aktus hiányán parázik, miközben az apa nem nagyon egyezik ki azzal, hogy már nem foghatja a kezét.

Az apa, a középkor teljében levő Endre világa egyre inkább behelyettesítődik egy másik világgal: erre utal a cím is, az eltűnő ingerek azonban nem a test tárgyiasulását hozzák magukkal, hanem minél inkább diszfunkcionálissá válik Endre teste, annál jobban szabadul el egy fantáziában létező valóság, amely ugyan Endre külső élettapasztalatain alapszik, de az alkotói emlékezet teszi koherenssé.

Mint ilyen, Pass Andrea tulajdonképpen a haldoklás trivialitását, a test magatehetetlenségét esztétizálja át,

amihez remekül segédkezik Pető Kata jelmeztára, legyen szó a kilencvenes évek színes bugyosságáról, vagy a pszeudotranszcendes tér fikciós figuráinak harsányságáról. De még többet segít a zene, a Freakin’ Disco (Keresztes Gábor, Csizmás András, Szabó Sipos Ágoston) biztosít élőben a háttérben, és a rendező remekül adagolja. A Freakin’ Disco nagyon alkalmas arra, hogy egyszerre idézze meg Endre hetvenes évekbeli Glóbusz nevű beatzenekarát, és valami pszichedelikus, elektróval megkavart zajzene-féleséget.

Az egyetlen, amit hiányosnak érzek, az maga a dramaturgiai munka, ámde könnyű beleesni ebbe a csapdába, ha valaki rendez is, és maga méri a szöveget ki, és pláne, ha a hozott anyag ennyire szubjektív. Két okból is oszcillál helyenként a szövegtest: egyrészt mert Pass – bár összességében nagyon ügyesen alkot karaktereket, néhány mondat alapján komplex személyiségek rajzolódnak ki –, amikor saját tinédzser énjéhez kell nyúlnia, akkor azt visszafogottan teszi.

Elég sablonos fiatal lány (Nóri) és megszokott apa-lánya konfliktus, majd konfliktusfeloldás ábrázolódik, hiába vagánykodik egyszerre panelek közt és folytat párbeszédet az apjával Csehov Sirályáról az a lány – mintha önmaga kiadásától visszakozna ezzel az író-rendező. A másik pedig a realista és a haldokló szürreális jelenetek összefűzése, adagolásának ritmusa kissé nehézkessé teszi a folyamatos újrahangolódást a néző számára.

A színészek egyébként remekül teljesítenek, a fent már említett a Hajdu Szabolcsot külön ki kell emelni, ugyanis tőle tényleg maximum az értelmiségi önmarcangolós, mimetikára és dialektikára alapuló játékát szoktuk meg, de azt nem, hogy olyan dans macabre-ot lejt néha, amihez nagyon komoly mozgásműveltség is szükségeltetik. De Kárpáti Pál is rutinosan adja elő Endre végtelenül antipatikus, tenyérbemászó stílusú, a hatalmával önkényesen visszaélő, de szakmailag beosztottjánál dilettánsabb főnököt. Réti Andrea is remekül átadja Nóri kotnyeles, folyton párkapcsolati tanácsokat adó, de a szükségben csöndes támaszként jelen levő barátnőjét, és Pető Kata is az egyre terebélyesedő tragédia közben is erős anyát. Egyedül Nőri figurájában tutyimutyi kissé Petrik Andrea.

Az Eltűnő ingerek amellett, hogy segíteni akar mindenkinek a traumát esztétizálni, és az emlékezet reflektorát a közösen eltöltött idő szépségére fókuszálni, másként is szól az időről:

ahogyan Endre sokkal inkább magába, saját múltjába és transzcendenciájába fordul, úgy válnak el az idősíkok. Ezt ügyesen oldják meg mind a fényhasználattal, mind a zenével, de leginkább Devich Botond díszlettervező néha megbolonduló terének bal oldalára kirakott hatalmas, fénymánusú órájával. (Devich díszletei egyébként amúgy is jól működnek, a tér egyszerre tudja ugyanazzal a néhány eszközzel, székel, asztallal a komor és barátságtalan kórházi várótermet és a bensőséges otthont is érzékeltetni).

Pass Andrea előadása erőteljes bemutatása annak egyébként, amit a huszadik század megtanított: az idő át-meg átszövi a napjainkat, a múlt a legváratlanabb pillanatokban bugyog fel a ma lefolyóján, és válik jelenné. De az előadás mást is megértet: a haldoklónak saját, kitágult ideje van, minden pillanata az utolsó intervallumban erőteljesen kommunikál az élete összességével. Minden mondata mögött hirtelen kontextus teremtődik, ha nem alakítja ezt ki, akkor az fogja, aki mellette van, és elszenvedi az agóniáját.

És mint ilyen, a haldokló mellett szenvedőnek is megváltozik az idő ritmusa, de nem tud eléggé lelassulni, hogy magunk mellett tudjuk tartani az eltávozót. Hiába végtelen az idő. Kissé olyan, mint Akhilleusz és a teknős esete.

Amit az ember tenni tud a meghülyült óra ellen, az az emlékezés, és annak történetben, és egyéb nemnarratív eszközökben való rögzítése. Pass egy stratégiát ad a nézőnek, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy még a humor is beleférjen. Hiszen minden, amit tehetünk, az egy „jótörténet” megfogalmazása magunkban. És lám, a színház ezek szerint ebben is tud segíteni.

Eltűnő ingerek (Trafó, Budapest)

Író, rendező: Pass Andrea
Szereplők: Hajdu Szabolcs, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Pető Kata, Petrik Andrea, Réti Adrienn
Zenészek: Keresztes Gábor, Csizmás András, Szabó Sipos Ágoston
Zene: Freakin’ Disco
Díszlettervező: Devich Botond
Jelmeztervező: Pető Kata
Jelmeztervező asszisztens: Vincze Dorottya
Fénytechnikus: Hlinka Móni
Hangtechnikus: Kovacsovics Dávid
Rendezőasszisztens: Rezek Bori