Nem másoktól kell védenünk a kultúránkat, hanem a saját közönyünktől

Hogy mi Európa? Regionalizmus, viszonylagos béke és jólét a provinciális magyar toporgás mellett is, a jólét ígérete és az ebből fakadó multikulti. Szóval mi magunk. Szabó Zoltán hosszúhetényi borász írása az Azonnali Európa-vitájában!

Az Azonnali – amelynek az európai belpolitika, a közép- és kelet-európai ügyek mindig is fontosak voltak és maradnak – az EP-választás előtt vitasorozatot indít „Mi Európa?“ címmel, ahova több neves magyarországi és magyar anyanyelvű közép-európai szerzőt hívunk meg. Most Szabó Zoltán hosszúhetényi borász írását közöljük.

Miután számomra a nagypolitika egy elég távoli és nehezen megfogható valami, inkább indirekt módon foglalnék állást és vázolnám a saját Európa-felfogásomat. Ami mindenki számára könnyebben befogadható és átlátható, az a közvetlen környezete. A mindenségre is a kisebb egység felől tekintek, kiindulva a saját mikrokozmoszomból és a benne ért impulzusokból.

Előbb baranyai, mint kelet-közép-européer

Esetemben ez így néz ki: pécsi belvárosi gyerekként születtem és nőttem fel, majd tizenöt éve választott második hazám Hosszúhetény lett, egy nagyon jó közösséggel bíró, valóban élhető falu (ami Baranyában márpedig elég ritka), szintén a Mecsek lábánál. Mindkét település határában van szőlőm, utóbbiban készítek bort, ami főállású tevékenységem, szó szerint és képletesen is gyökeresen kötődöm az itteni földhöz. Az eddig vázoltak alapjaiban határozzák meg a világnézetemet.

Elsőbbséget tehát számomra az ismeretségi körömön túl a már említett két település jelenti, utána vagyok baranyai, magyar, közép-kelet-européer és így tovább.

Miután a közelgő európai parlamenti választás képezi az írás apropóját, illendő nem megkerülnöm a témát, holott a világnézetem klasszikus értelemben véve apolitikus. Nyilván kocsmában én is szoktam osztani az észt, de vajmi kevés elképzelésem és tárgyi ismeretem van a különböző európai pártcsoportokról, kik képezik, milyen érdekek mentén tömörülnek.

Jellemzően maszlagnak, szemfényvesztésnek tartom a legtöbb politikai elvrendszert, a fennhangon hirdetett klasszikus jobb- és baloldali értékeket. Alapvetően minden ember természetéből fakadóan opportunista: ha az általános jólét és béke adott, leszarja, ki és milyen elvek mentén van hatalmon. Minden eszköz nyilván nem megengedett, de a lényeg mégiscsak ez.

Húslevesezés EP-választás helyett

Gondoljunk csak vissza a rendszerváltás utáni Magyarországra. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, mentesen mindennemű pártpreferenciától, amennyiben nem lennénk tudatában annak, ki mikor volt éppen hatalmon, nagyságrendileg semmi lényeges változást nem észleltünk volna az elmúlt szűk harminc évben.

fel nem dolgozott, megörökölt történelmi sérelmek vezetnek minket az urnákig, ahol inkább valami ellen, mintsem valami mellett szavazunk.

Hajlandóságot csak akkor érzek arra, hogy ne csupán húslevesevéssel töltsem azt a május végi vasárnapot, ha úgy vélném, bármi megbontaná vagy veszélyeztetné a megszerzett vagy ölünkbe hullott szabadságot és alapjogokat. A már említett viszonylagos jólétet és békét, a mi Európánkat. Ahonnan egyszerre származik a legtöbb jó és rossz dolog a világtörténelemben. Hiába gondolják oly' sokan végtelenül dekadensnek az itt és a mostot, valójában igencsak szerencsés a mi generációnk – nem is értem az általánosan túlfűtött elégedetlenség miértjét.

A nemzeti sokszínűség nem fenyegetés

Van itt még egy agyontematizált kérdéskör, ami mellett ha akarnék, se lehet elmenni, vélhetően erre hegyezik majd ki az itthoni kampányt: bevándorláspolitika, integráció, kultúránk védelme. Aki viszont a néhai Schwäbische Türkei lakójaként nőtt fel, Mohácson sokac tamburazenére aljasodik le Vince-napokon, identitásképző elemeként tekint a stifolderre vagy a kulenre, köcsögös babbal álmodik, hébérnek nevezi a lopót, cirill betűkkel megírt fenekű hordóból is itta a kadarka sillert, annak nem jelenthet fenyegető rémképet a nemzeti sokszínűség, a multikulti.

A kultúrát én amúgy se egy konzerválandó, hanem egy képlékeny valamiként értelmezem. Furcsa számomra a kijelentés, hogy azt védeni kellene. A hagyományt meg őrizni, mint a jószágot, amelyik elbitangol.

Szülőutcámban épp most nyílik egy perzsa étterem, nem messze tőle nigériai fodrász igazítja a fazont, egy sarokkal odébb meg arab sisázós működik. Némi túlzással élve a mai Pécs gazdaságának motorját jelenti az a közel ötezer külföldi diák, aki nálunk tapsolja el ropogós euróit. Többnyire bevándorló családok ifjabb generációi ők, szemléletben mégis nyugatosabbak nálunk, furcsa, kettős érzést keltve az itt lakókban. Ebből is fakadhat, hogy ezt az egészet nem tartom valid napirendi pontnak abban az értelemben, ahogy azt tálalják.

Nincsenek veszélyben az európai alapértékek, amíg a jólét ígérete realitás a messzi földről érkezők számára. Szigorral, szankcionálással, gátakkal nem lehet végtelenségig medrében tartani a folyót, előbb-utóbb kiönt. Aki a kulimunkát végzi, annak reményében teszi, hogy legalább az utódai teljes értékű uniós állampolgárnak számítsanak, hellyel-közzel azonos elbírálásban legyen részük. Amennyiben ezen kritériumok megvalósulnak, okafogyottá válik az egész kérdéskör.

Kicsit leegyszerűsítve: vallás, kultúra ide vagy oda, ha adott a választás lehetősége, nincs még egy fiatal, aki önként nem a szabad szexet favorizálná a burka vagy a kényszerházasság ellenében. Minél inkább távol tartjuk a bevándorlókat az alapvető jogoktól, földi javainktól, annál inkább konzerváljuk őket eredeti mivoltukban. Azaz

A vitasorozat többi cikkét itt olvashatod el!