+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2018. június 20. szerda, 08:15
Böcskei Balázs politológus nem háborodik fel a kormánypropagandistákon, Márki-Zay Péteren viszont igen. Az IDEA intézet vezetője szerint nem csak a szavazók, de a sajtó is véleménybuborékokba kerülhet, a Fidesz pedig a trollkodás politikájához folyamodik. Mi köze a szuverenitásnak a magyar nőkhöz, és lehet-e fake newsra a politikát alapozni? Nagyinterjú.

Mit jelent a tények utáni politika?

 

Tekintsünk a tények utáni politika hirdetésére úgy, mint egy elitstratégiára. Azt célozza, hogy elhitessék velünk, hogy politikai helyzeteknek csak egyféle értelmezést lehet adni. A tények utániság a politikát, az értelmezést, a szakértőséget és a politikai tudást kisajátítani és uralni kívánók magyarázata. Figyelmen kívül hagyják azt, hogy a politika világa nem a tények és állandóságok szférája, hanem az igazság előttiség, az igazságkoncepciók ütközésének a terepe.

 

Azokról az elitekről beszélek, amelyek mindenekelőtt a brexittel és Donald Trump hatalomra kerülésével nem tudnak mit kezdeni. Annyi történt, hogy megtapasztalhattuk a politikának azt az alapvető természetét, hogy abban nincsen cáfolhatatlanul és csak egyféleképpen létező tény. A diszkurzív politikatudomány eleve ebből indul ki.

 

Meg tudná világítani ezt a brexiten keresztül?

 

A bennmaradást szorgalmazók a gazdasági racionalitás mentén érveltek: mi lesz például a külkereskedelmi mérleggel, a költségvetéssel, ha Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból? Ezeket a megfontolásokat tették meg tényeknek, amelyekből következett, hogy bent kell maradni. A kilépéspártiak egészen mást vettek alapul: a szuverenitást, az önrendelkezést, a történelmi hagyományt. És ebből vezették le a kilépést.

 

Azaz egy adott helyzetre különböző tényeket gyártottak a szereplők, és azokból eltérő értelmezéseket vezettek le.

 

A politikának mégiscsak az egyik legeredendőbb jellemzője, hogy az egyes helyzeteket másképp értelmezzük. A tények utáni politikát emlegető elitek a politikát éppen ettől az eredendő tulajdonságától kívánják megfosztani,

 

ami persze nem fog menni. De nem csak ők kezdtek el így eljárni. A népszavazás után a bennmaradás hívei is úgy kezdték el használni a kifejezést, mintha a brexitnek csak az általuk favorizált értelmezése lenne lehetséges, holott ez sem igaz.

 

Arra viszont korábban aligha láttunk példát, hogy a politikusok a kommunikációjukat tudatosan, kimutathatóan hazugságokra alapozzák. Gondolok itt például Trumpra.

 

Így van. A tények utániság problémaköre nem fedi az álhírek, a fake news dolgát. Ez nem azt jelenti, hogy szavazók figyelmen kívül hagynak bizonyos, ugyanarra a helyzetre vonatkozó más interpretációkat, hanem, hogy eleve meghamisított állításokat kapnak. Ennek példájaként szokták említeni a jelenlegi amerikai elnököt, akinek kampányában és Twitter-bejegyzéseiben – jelenleg is – vannak értelmezhető politikai és szakpolitikai tartalmak, de vannak bennük egyértelműen álhírek is. Viszont ez utóbbiakra is rápörög a New York Timestól a CNN-ig valamennyi újságíró, aki lát benne kattintás-értéket.

 

A kampányban még a demokrata médiumok is a kampányon túlmutató mennyiségben és sávokban foglalkoztak Trump állításainak abszurditásaival ahelyett, hogy Hillary Clinton programjáról vagy kampányáról beszéltek volna. Ezzel Trump olyan helyekre is eljuttatta az üzeneteit, ahova amúgy ingyen nem tudta volna. Ez az úgynevezett szerzett média-stratégia a demokrata médiumoknak is megérte, mert emelkedő nézettséget és kattintásszámot hozott, továbbá a Trumpról szóló híradások az adott oldalak hirdetési felületként történő felértékelődését is eredményezték. Tehát egy olyan (ál)hírekre alapozott médiastratégiával állunk szemben, ami még a demokrata médiumoknak is pénzt hozott.

 

Azt viszont nem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy az álhíreknek valójában milyen hatása van a választókra. Számos felmérés és azok egybefésülése kellene ahhoz, hogy az evidenciaként való leírás – mármint az álhírek befolyásolnak, sokakat és ráadásul egyirányba – helyett ténylegesen tudjuk, hogy a fogyasztók hány százaléka hiszi el ezeket, vagy azt, hogy befolyásolja-e politikai részvételüket.

 

Az újságíróknak mi a szerepük a fake news terjedésében?

 

Eddig az újságírók nyilván, ha nem is monopolisztikusan, de jelentősen tudták befolyásolni a politikai napirendet, ezzel részben a választói gondolkodást is. Egyfajta kapuőri szerepet töltöttek be, amelyen most osztoznak a Facebook algoritmusaival A korábbi tartalomkijelölő szerep és funkció gyengült tehát a közösségi média térhódításával, ami a korábbiaknál még sokrétűbb, fragmentálódott vélemény- és hírnyilvánosságot hozott létre. És ebben a töredezett térben sokkal könnyebben megjelennek álhírek vagy a jelentőségüket tekintve nehezen meghatározható hírek, amelyek további terjedését a médiumok közötti hírverseny is elősegíti.

 

A másik – ami már nem kapcsolódik az álhírekhez –, hogy

 

az újságírók is buborékokba szorulhatnak.

 

Kirak például egy újságíró egy hírhez fűződő kommentet magán- vagy újságírói Facebook-oldalára. Érkezik rá, mondjuk 350 lájk, 50 megosztás. Látva a poszt sikerét, egy másik szerkesztő-riporter az esti beszélgetős műsorban ennek alapján határozza meg a témára vonatkozó beszélgetés keretét. Azt viszont nem tudja senki, hogy ezek a kattintások, lájkok, megosztások honnan jönnek – lehetne tudni, de ilyen fokú adatbányászat napi szinten nem várható el egy szerkesztőségtől Magyarországon.

 

 

Vajon olyanoktól, akik ugyanazt gondolják, mint a szerző? Vagy a vele szemben kritikusoktól is, akiket ugyanakkor a bejegyzés ennek ellenére megindított?  Vagy eleve nem is sok ez a lájkszám, és csak egy szűk digitális médiagettó visszaigazolását látjuk? Ez a tudáshiány az oka annak, hogy még a médiamunkások is sokszor olyan témákat emelnek ki, amelyek valójában a nyilvánosság egy szűk szeletét érdeklik.

 

Hasonlóról beszél Pintér Bence kollégájuk is. A vélemények mentén egymástól független szigetek képződnek, amelyeken teljesen másról és máshogyan társalognak. Ennek megfelelően már nem tudunk beszélni közvéleményről sem.

 

Bayer Zsolt viszont ma is nagy hatással van a szavazók gondolkodására, ahogy mondjuk a Magyar Nemzet is tudta befolyásolni a kampány napirendjét a feltárt korrupciós esetekkel. Csak éppen az a mező, amin belül hatást tud a sajtó elérni, beszűkült. Bayer Zsoltnak a fideszesek körében van nagy hatása, a megboldogult Nemzetnek az ellenzéki nyilvánosságban. 

 

Ez így van. Abban a véleményfelhőben, ami a mai hálózati nyilvánosságra jellemző, sokkal hatékonyabban tudja elmondani a véleményét az, aki be van kötve a hálózatba. De amíg Bayer Zsolt előállít egy értelmezést, addig a Magyar Nemzet a kampányban ezt nem tudta a már ismert keretekhez képest újszerűen megtenni. Elismerendő feltáró munkával közölt addig nem tudott tényeket, ügyeket, amelyek aztán nem bizonyultak politikailag katalizálónak. Hiszen Kósa Lajos-ügye inkább Kósa értelmi képességeiről szólt a végére, mintsem, hogy „komoly ügy” lett volna, az olyan ügy pedig, mint az FBI-os tanúvédelmi programba bekerült magyar esete, sem érthető, sem igazolt nem volt.

 

A 888, a Magyar Idők vagy a Pesti Srácok vállaltan politikai propagandát folytatnak, így is írnak. Ők egy létező tényből további tényeket, így valóságot konstruálnak. Ezért – a Magyar Nemzettel ellentétben –

 

a kormányzati médiára az újságírás mércéit nem lehet alkalmazni, hiszen tényeket konstruálnak, ami politikai tevékenység. Mivel ennél többre maguk sem vállalkoztak, felesleges és unalmas újra felháborodni azon, hogy nem újságírói normák szerint dolgoznak.

 

A buborékok viszont nem csupán az újságírókat, hanem a szavazókat is körbeveszik. Az első, a Mi vagyunk a többség által szervezett tüntetés előtt szólt úgy a fáma jobboldalon, hogy Gulyás Márton provokátorokat fog külföldről importálni, hogy szétverjék Budapest utcáit. Ezt Gulyás Márton és Lukácsi Katalin is cáfolták. És amikor ennek kapcsán belekeveredtem egy kommentcsatába, nem tudtam olyan megszólalót találni, akit a mást gondolók el tudtak volna fogadni, hogy neki elhiszik, hogy nem lesz itt felfordulás. Mintha a más véleményen lévő választók között is elveszett volna az érdemi vita lehetősége.

 

Ezt a gyakorlatot hívja Szűcs Zoltán Gábor egy készülő tanulmányában a „trollkodás politikájának”, amelynek egyik jellemzője a közös jelentésadás ellehetetlenítése. Ez a gyakorlat megnehezíti a nyilvános vitát, fellazítja a képviselők és képviseltek közötti kapcsolatot és minimálizálja a nyilvános politikai viták esélyét. Akiket ön próbált meggyőzni, azok egy ilyen trollkodó politikai hátországból értekeznek.

 

A jobboldali nyilvánosságban az előbbieket – a politika természetes velejárójaként – előzetesen már megnevezték ellenfélnek, meghatározták, címkézték őket. Hozzájuk képest különbözteti meg magát a jobboldali politikai közösség egy része, és nem engedi, hogy Lukácsi Katalin magát definiálhassa. Neki abban a közegben egy arca van: ő az áruló, aki liberális lett. Onnan nézve Lukácsi töredezett önéletrajza pedig ad is okot egy ilyesfajta értelmezésre.

 

Mostanra viszont már nem egyszerűen arról van szó, hogy nem értünk egyet politikai kérdésekben, ahogy az mondjuk a rendszerváltás időszakáról még elmondható volt. Hanem arról, hogy ha te bármit mondasz, amivel én nem értek egyet, akkor hülye vagy.

 

Nem hiszem, hogy ez az ideáltipikus állapot valaha létezett volna: nézzük például az alkotmányozás folyamatát a rendszerváltáskor. Elfogadtak egy alkotmányt, ami formailag az 1949. évi kommunista időszak alkotmányának jelentősebb módosítása volt. Ezzel az eljárással a magyar jobboldali politikai gondolkodók és politikusok egy része eleve nem értett egyet, volt, aki a kezdetektől új alkotmányt szorgalmazott.

 

A rendszerváltás deficites jellege ennek megfelelően a különböző jobboldali írásokban rendszeresen visszaköszönt. Körösényi András, Kukorelli István, Molnár Attila Károly, Horkay Hörcher Ferenc, Pokol Béla, Lánczi András, csak hogy pár szerzőt említsek azok közül, akik mindezzel foglalkoztak. Már akkor sem volt konszenzus.

 

Ehhez képest 2010 után a Fidesz teljesen megváltoztatta az államszervezetet, a politikai közösségről való gondolkodást, lásd az Alaptörvény Nemzeti Hitvallását. Értem a célzást, hogy kellene lennie valamilyen normatív alapnak, de Magyarországon én ezt nem láttam korábban sem.

 

Abban valóban van különbség 2010 után, hogy a politika kifejezetten konfliktusorientálttá vált, ahol a politika a „mi” és az „ők” relációjában értelmeződik. Az intézményrendszert, a jogot is ahhoz igazítják, hogy a „mi” kategóriája politikailag stabil legyen.

 

Ez a konfliktusorientált politika egyúttal a stílus, a politikai kommunikáció durvulását is eredményezi.

 

Kétségkívül. Magam is állandó vendége vagyok egy beszélgetés műsornak, amelyben jobb- és baloldaliak próbálnak egymással értelmesen és érdemben vitatkozni.

 

Az Echo TV-n futó Angardról beszélünk.

 

Igen. És ott is előfordul, hogy nem azért nem reflektálok a másik oldalon szólóra, mert legyőzöttnek érzem magam, hanem mert amire reagálnom kellene, az vagy stílusában, vagy állításában olyan fikciós politikai valóságot képvisel, ahova nem érdemes követni a másikat. És ha a parlamenti felszólalásokra gondolunk, a Soros-plakátokra vagy arra, hogy az ellenzék néha egyenesen aljasnak minősít szakpolitikai javaslatokat, akkor azt kell mondanom, hogy most már nem csupán a szokásos értelmiségi diskurzus az, hogy a politikai beszédmód stílusa eldurvult, hanem az már tényleg kölcsönösen indulatba hajszoló is.

 

Ebben a politikai térben azon keveseknek, akik értelmes viták, az érvek és ellenérvek összehasonlítása mentén akarnak pártot választani, van lehetőségük ilyetén döntést hozni? Vagy nekik sem marad más választásuk, minthogy érzésre eldöntsék, hogy kinek hisznek?

 

Szerintem van erre lehetőség. A tájékozódásnak számos módja van. Nagyon sokfajta véleményt lehet fogyasztani, ezeket össze is lehet olvasni.  Mindenestre a mérlegelő döntés feltétele nyilván az lenne, hogy értékekhez, és ne pártokhoz kössük azt, hogy milyen tartalmat fogyasztunk. Nálunk viszont a kutatások is azt mutatják, hogy „vajh a középen állókkal mi lesz” média gerjesztette diskurzussal szemben éppen egyre pártosabban gondolkodunk, és pártpreferenciáink határozzák meg értékpreferenciáinkat.

 

A választás megmutatta, hogy a Fidesz nagyon hatékonyan alkotta meg a maga valóságát migránsostul, Sorosostul, mindenestül. De mi a helyzet az ellenzékkel? Lát valamelyik pártban potenciált?

 

Ha a hatékonyság alatt azt értjük, mi kell ahhoz, hogy valaki kormányra kerüljön vagy maradjon, akkor a válasz nagyon egyszerű: nincs olyan ellenzéki szereplő, aki erre ma képes lenne. Evidencia, de a kormányra kerüléshez többség kell, amelyhez sokféle narratíva és valóságértelmezés alkalmas lehet, akár olyan is, ami a múlt, a jelen és a jövő folytonosságára helyezi a hangsúlyt. Ennek lehet része, hogy olyan történetet kell kínálni a választónak, amelyben magára ismerhet, és amiben megtalálhatja a neki tetsző értelmezést a múltról, a jelenről és a jövőről is. Benne saját magáról. Az így kialakuló narratív többség képes valakit kormányra juttatni.

 

 

Ezzel semmi újdonságot nem mondtam a politika természetéről, ahogyan azzal sem, hogy a mostani ellenzéknek nincs ma többséget maga mögött tudó története, sőt pártszervezeti szinteken lehet, hogy az eddigi NER-időszakuk legnagyobb válságát élik meg.

 

Eddig a Fidesz-KDNP-nek folyamatosan kellett játszania a jogi környezet módosításával, hogy a centrális erőtér amennyire lehet, álljon, legalábbis a vázai ne gyengüljenek meg nagyon. Most az ellenzék pártokon belüli kríziseivel magától stabilizálja, illetve erősíti meg a NER szerkezetét.

 

Mi van a Momentummal? Ők próbálkoztak víziót kialakítani a bal-jobb tengely meghaladásával.

 

Egy három százalék feletti, de négyen innen lévő párt ezt illető relevanciáját nem fogom túlbecsülni. A pártrendszerben betöltött szerepe egyelőre nem indokolja, hogy erre hosszabban tudjak válaszolni.

 

És mi a Fidesz titka? Mi az, ami miatt annyira hatékonyan tudja a maga politikai valóságát megalkotni, hogy harmadszorra is kétharmados többséget szavaztak neki?

 

Ez az a kérdés, amire a válaszok talán ismertek, mégis érdemes azokat rendszerezni. Ezt a tervek szerint idén megjelenő, az Orbán-rezsim politikai gondolkodásáról, demokrácia- és politikaelméleti rekonstrukciójáról szóló monográfiában bővebben is meg fogom tenni. Ahhoz, hogy a Fidesz a többséget maga mellé állítsa, szűkítenie, vagy állandó változásban kell tartania például az intézményi környezetet. Lásd az ügyészséget, amely nem végzi a munkáját, vagy a közmédiát, amely a kormánypártot szolgálja. De önmagában a hatalomtechnika nem elegendő, mert azt az emberek felismerik.

 

A többség megszerzéséhez annak a modernizációs diskurzus bukásának a megértése is kell, ami leginkább 2004-2006-tól jelent meg a magyar közbeszédben. Ebben az időszakban csatlakoztunk az EU-hoz, betagozódtunk a transzatlanti szövetségbe, slágertéma lett a globalizáció, a nemzetköziesedés, a nyitottság. Mostanra viszont ennek a diskurzusnak a hegemón jellege globális értelemben is ütéseket kap, amire ráérzett Orbán Viktor.

 

Mondjuk ezt felismernie annak nem volt nehéz, aki szerint a történelem nem ér véget a „történelem vége” diskurzusával, és minimálisan is ismeri a politika törvényeit. A nemzeti érdekek elsőbbsége, a szuverenitás kérdése, az Európai Unió mint az instabilitás metaforája – ezek azok a gondolati sarokkövek, amelyekre ma már szintén felhúzható gyakorlati cselekvés. A rezsicsökkentéstől kezdve a szakpolitikai intézkedésekig. A rezsicsökkentés nem egyszerűen egy jóléti intézkedés. Beágyazódik abba a fideszes politikai valóságba, ami az ország szuverenitásának és az azzal járó eredményeknek a megvédéséről beszél.

 

A Stop Soros törvénycsomagot, ami a civil szféra egyes szereplőinek mozgásterét szűkíti, szintén a szuverenitásból vezeti le a kormánypárt. Így születik meg a cselekvés és a narratíva szimbiózisa, amelyben

 

az a szó, hogy szuverenitás, kap egy teljesen egyértelmű tartalmat: mondjuk a határaink, a családpolitikánk megvédését. Lehet, hogy hamarosan azzal a szlogennel fogunk találkozni, hogy a „magyar nő az első”.

 

A magyar szélsőjobboldalról készült kutatások szerint a szélsőjobbos szubkultúra amolyan önálló univerzumként működik. Az univerzum alkotóelemei, a szervezetek (Hatvannégy Vármegye, Kárpátia zenekar), az események (Magyar Sziget, Kurultáj), az intézmények (Gyepű Nemzeti Könyvesbolt, Vikingbolt) nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz, viszont egy komplex hálózatot alkotva képesek elszigetelni az univerzumon kívüli valóságtól az erre fogékony választót. Ugyanez elmondható a fideszes valóságról is?

 

Abszolút. A Fidesz esetében is megvannak ezek a szubkulturális terek. Tusnádfürdő erre kiváló példa. De beszélhetnénk a Váci utcáról nem látható helyi, magyarországi Tusnádfürdőkről is. Egy vidéki fideszes polgármester elképesztő energiát fektet abba, hogy működtesse helyben a politikai közösségét. Pontosan ugyanúgy működik e tekintetben a jobboldal, mint működött a Jobbikot megelőzően is, már a polgári körök idejében. A mai magyar jobboldal centralizált, de mégis mozgalmi valóság.

 

A választási eredményt követő civil megmozdulások egyik fő követelése volt a független, pártatlan közmédia visszaállítása. Van ennek realitása?

 

Nincs. Persze, levezethetjük, hogy a közmédiára helyezett nyomás az emberek jelentős részét fogja kritikusabbá tenni a közmédiával kapcsolatban, de ez egy közéletieskedő buborékgondolat. Mind az olimpia, mind a legutóbbi labdarúgó-Európa-bajnokság alatt – amelyeket Magyarországon többen követtek figyelemmel, mint ahányan mostanság szavaztak az MSZP-re – mindenki végignézte az egyperces migránshíradókat. Ennél egyértelműbb jele nincs a közmédia bajainak. Gulyás Balázs e téren gondolhat bármit, ehhez a válságtudáshoz ő nem tud már mit hozzátenni. A kormányt váltani akarók tudják, hogy a közmédiával semmi nincs rendben, de a közmédia nem az állampolgárokat katalizáló ügy.

 

A civilek másik fő célja, hogy a polarizálódó politikai klímát megszüntessék, hogy legyen híd a jobb- és baloldali, a kormánypárti és ellenzéki állampolgárok között. Márki-Zay Péter például arra hívott fel a Mi vagyunk a többség tüntetésén, hogy mindenki öleljen meg egy fideszest.

 

Márki-Zay Péter mostanság éppenséggel megöleli a fideszest. Pont nem olyan rég adta ki a közleményt, hogy ne tiltakozzanak a helyiek a Lázár Jánossal való találkozójuk napján. Nyilván a lázári mondat után szabadon, időközben neki is „Hódmezővásárhely lett az első”, de eközben a Kossuth téren elnyomó rezsimről szónokolt, a diktatúrázás különböző szóvirágaival élt, és azonnali változásokat követelt. Aztán amikor a napi pragmatizmus előjön, pont olyan inkonzisztensen cselekszik, mint az általa élesen bírált ellenzéki politikusok, akiknek szerinte nem kellene részt venniük a parlamenti munkában.

 

Ez is mutatja, hogy a politika sokkal bonyolultabb tevékenység, mint azt elsőre gondolnánk: az antipolitikai „három kívánság” politizálása könnyen felülíródhat például egy hódmezővásárhelyi, 2017. évre vonatkozó zárszámadási rendelet elfogadásán – amelyet többek között – például Márki-Zay is megszavazott a májusi testületi ülésen. A Kossuth téren elnyomó rezsimezni és helyben megbékélni Lázárral lehetséges, hogy idővel nem taktikai sikert, hanem stratégiai következetlenséget eredményez.

 

Majd a városvezetési gyakorlata megmutatja, hogy a múló „mi vagyunk a többség” Márki-Zay jelensége a médiabuborék mellett médiamítosz is volt-e.

 

Márki-Zay Péter egy médiamítosz?

 

Meglepődnék, ha ő lenne az ellenzék vezére 2022-ben.

 

FOTÓK: Pintér Bence / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Itt a To Dust, vagyis Porrá trailere Röhrig Gézával, Matthew Broderickkel és egy disznóval!

Nem tudni, mikor indul el a rendszeres vasúti közlekedés Budapest és Munkács között.

Ellenzéki kezdeményezésre vitanap lesz a parlamentben az éghajlatváltozás témájában.

Jönnek a fapadosok téli akciói, úgyhogy mindenki vegyen jó vastag kabátot! Pár óra kínszenvedés után már meg is léptünk az országból egy kicsit.

Robert Habeck gondoskodik arról, hogy a német nagykoalíció már csak nevében legyen nagy.

A hét kérdése

Gruevszki egy hatszázezer eurós Mercedes miatt volt kénytelen egy kétéves börtönbüntetés elől Magyarországra menekülni. Mit kérjünk a menedékjogért cserébe? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Nyolc új filmmel és egy Arany Medvével érkezik november 15. és 19. között a Román Filmhét!

Temesváron, november 16-18. között a vicces nevű Rovinhud fesztiválon! Az Azonnali ott lesz.

Ez már BP: kóstold végig a juniboros borászok friss, 2018-as borait november 21-én!

Vázlat egy új politikához, Írók boltja, november 27-e.

DrMáriás kiállítását Orbán, Soros, Putyin és Trump ihlette. Meg még sokan. Megnyitó november 27-én az A38-on.

Ezt is szerettétek

Te hogy rövidítenéd Toroczkai László szélsőjobbos mozgalmának nevét?

Majdnem teljesen kész a december elsejei centenáriumra épülő katedrális a bukaresti parlament mögött.

Visszaszerezték a demokraták az amerikai törvényhozás alsóházát, a képviselőházat

Twitter megosztás Google+ megosztás