+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Pintér Bence
2018. június 12. kedd, 15:27
A fideszesek gonosz hülyék, az ellenzékiek inkompetens hülyék, de azért csak verjék meg a Fideszt! Ja, és az újságírók, azok okosak. Csodálkozunk a harmadik kétharmadon, ha ez megy az ellenzéki médiában?

Emlékszem, milyen jót kacagtam 2009-ben, amikor két általam kedvelt újságíró, Bede Márton és Szily László elment a Magyar Demokratikus Charta találkozójára, ahol a „hivatásos bérrettegők” arról bérrettegtek, hogy mi lesz, ha a Fidesz nyer 2010-ben. Bauer Tamás, Debreczeni József és Vásárhelyi Mária jól ki lettek figurázva, mert hát képtelen dolgokat mondtak. Olyanokat például, legalábbis a szerzőpáros szerint, hogy a Fidesz kétharmaddal nyer majd (pipa, háromszor), aztán felszámolja a rendszerváltással kialakult parlamentarizmus írmagját is (felszámolás helyett kiüresítés, de gyakorlatilag pipa), és hogy beláthatatlan időre bebetonozzák a Fidesz Horthy-rendszerre hajazó hegemonisztikus hatalmát (pipa).

 

Ha 2018-ban olvassuk ezt a cikket, nem kacagunk, vagy legalábbis nem olyan jó szívvel. Arra viszont kiválóan alkalmas ez a szövegként egyébként tényleg szórakoztató alkotás, hogy egyben bemutassa azt a stílust és hozzáállást, ami mellékvágányra terelte a független sajtót. Mert ott van: mellékvágányon, szereptévesztésben.

 

Voltak cikkek a választás után a független sajtó szerepéről és felelősségéről, de sajnos csak résztémák megvitatásáig jutottunk, miközben én úgy látom, hogy a kormánytól független sajtó nem sokat tanult az eredményből. A „hivatalos” ellenzéki politika, az „utcai” vagy „civil” politizálás, a civil szervezetek és a kormánypártoktól független sajtó területeinek összefonódása ugyanis egy rendkívül komplex problémahalmaz, aminek csak egy apró szelete az, hogy mikor, mennyit, és hogyan foglalkozunk fővároson kívüli problémákkal – főleg erről szólt ugyanis a beszélgetés, amit én kezdtem el.

 

Ennél sokkal nagyobb gond az, hogy az elmúlt években

 

a kormánytól független sajtó közvetlen politikai aktorrá lépett elő úgy, hogy ő maga felelősséget nem vállal, cserébe viszont folyamatosan nevetség tárgyává teszi a politikai felelősséget vállaló csoportokat,

 

akiket instruálni vagy befolyásolni próbál.

 

Bátorfy Attila posztjában arról ír, hogy téves újságírói szerepfelfogás, ha a sajtó kormányt akar buktatni, B. Simon Krisztián pedig a következőt írja: „(...) az ellenzéki pártok sikertelenségén nem lehet lemérni a független sajtó teljesítményét. A választók ugyanis nem a 444-re, nem az Átlátszóra, nem a Magyar Narancsra, de nem is a Mérce.hu-ra húzzák be az x-et, hanem politikai pártokra”.

 

Formálisan mind a két állítás igaz: az újságíró feladata az, hogy közölje a tényeket, az ellenzéki (és kormánypárti) pártoké pedig az, hogy politizáljanak – a szférák között lehet, és lesz is összefonódás, hiszen jó esetben ugyanazokból a tényekből indulnak ki.

 

Lássuk, mi történt valójában

 

2018 Magyarországán azonban közel sem olyan egyszerű és ideális a helyzet, ahogy azt a médiaszakok tankönyvei megírják. A következő bekezdésekben nem fogok sem lapokat, sem újságírókat nevesíteni, mivel a probléma általános, és nem célom az ujjal mutogatás.

 

G. Fodor Gábor mára már nagyjából mindenhol elmondta, hogy független újságírás nincs, mindenki vagy tudatosan, vagy hasznos hülyeként, de a hatalomért folyó harc bábja vagy ügynöke – annyi a különbség, hogy a 888 mindezt büszkén elismeri. Az állítás alapjában véve elnagyolt, önlegitimáló csúsztatás persze, de nem teljesen alaptalan. Annyit legalábbis érdemes elismerni, hogy a 2018-as kampányban pőrén megmutatkozott a kormánytól független sajtó és az ellenzék furcsa, talán nem egészen tudatos és egyáltalán nem egészséges szimbiózisa.

 

Ennek az egyik fele az, amiről Pető Péter pontosan írt, miszerint

 

az ellenzéki politikusok egy jelentős része szerint a politizálás úgy működik, hogy este felmondják – persze kellően felháborodottan – Kálmán Olgánál az éppen aktuális korrupciós vagy egyéb ügyet,

 

amit a Magyar Nemzet, a 24.hu, az Index vagy bárki más reggel lehozott. Követelnek is mellé valamit, meg ragasztanak valami jelzőt a Fideszre meg Orbánra. Persze emellett sok olyan ügy volt, ami ellenzéki politikusok (illetve pártok helyi szervezetei) segítségével látott napvilágot, ezt sem szabad elhallgatni.

 

De van ennek egy másik fele is, amiről talán kevés szó esett eddig. A választás előtti pár hétben ugyanis egyetlen igazi témája volt a kormánytól független sajtónak: az ellenzéki koordináció. Hódmezővásárhely után a sajtó gyakorlatilag vérszemet kapott, szegény politikusok még ha akartak volna, sem tudtak volna másról beszélni, mint arról, hogy hol lépnek vissza, vagy hol nem lépnek vissza, ha pedig ez utóbbi volt a helyzet, akkor arról, hogy ugyan már, miért nem lépnek vissza?! Most azonnal, hogy éppen az Iránytű, Gulyás Márton vagy Márki-Zay Péter által megjósolt „esélyes ellenzéki” javára, azt persze senki sem tudta megmondani.

 

Bátorfy Attila helyesen írja: „Az ilyen írások (mint pl. az enyém – PB) kimondatlanul is abból indulnak ki, hogy a média önmagában is mindenható. Jelen esetben azt sugallják, hogy ha a liberális média minden áldott nap minden áldott órájában minden kistelepülésről tudósított volna, akkor nem lett volna harmadszor is Fidesz-kétharmad (vagy Trump, vagy Brexit), sőt, kormányváltás lett volna. Ezt ugyan lehetetlenség leteszteni, de valószínűsége inkább nulla.”

 

De vajon mi lett volna, ha az úgynevezett liberális média nem minden áldott nap, minden áldott órában a koordinációs lufit fújja?

 

Amíg az ellenzéki összefogás 2014-ben egy a független médiumok által alaposan megtámogatott politikai termék próbált lenni (sikertelenül), addig a koordináció már nem egy vagy két ellenzéki párt, vagy pártcsoportosulás, hanem pár civil és az általuk feltüzelt média lufija volt, amibe aztán mindenki sikeresen beleőrült egy kicsit.

 

Tulajdonképpen ott tartunk, hogy a teljes ellenzéki politikai paletta úgy próbált ugrálni a kampányfinisben, ahogy a kormánytól független sajtó (ismétlem: nem mindenki, nem minden lap egyenlő mértékben) fütyült.

 

#visszhangkamra, #filterbuborék

 

Az újságíró feltár ügyeket, amelyek fontosak. A politikus ugyanezekben a médiumokban felmondja a leckét, elmondja ezeket az ügyeket, ezért aztán az újságíró megerősítést kap, hogy ezek az ügyek fontosak, és áttételesen ő maga fontos, olvasott.

 

Ezeken az ügyeken aztán egy bizonyos réteg, okos, tehetséges emberek, akik ezeket a lapokat olvassák, felháborodnak, posztolnak a Facebookra, vicces dalt írnak YouTube-ra, mémet gyártanak a Tumblr-ön. Hirtelen minden újságíró és politikus arra jut, hogy hát tessék, MINDENKI fel van háborodva, tehát fontosak vagyunk. És így tovább.

 

Odáig jutottunk, hogy komplett pártok hitték el, hogy léteznek, csak azért, mert esténként szerepelhettek Kálmán Olga műsorában.

 

Ebben a közepes méretű buborékban politizálnak az ellenzéki pártok, írnak újságot az újságírók, facebookoznak az ellenzéki okosemberek és tüntetnek a tüntetők a Kossuth téren. Ezt a teret április 8-a előtt teljesen eluralta a koordinációs narratíva, hogy aztán április 8-án este kiderüljön, hogy mennyit ért: Budapesten hozott néhány körzetet, és ennyi.

 

Ezzel le lehet mérni, hogy meddig terjed a kormánytól független sajtó befolyása: az ötödiktől nagyjából a tizenötödik kerületig.

 

Ehhez képest a választás utáni bűnbakkeresésben is élen járt aztán az ellenzéki sajtó: mi sem bizonyítja ezt szebben, mint amikor a választás után egy mókás kisszínes hírben (nem publicisztikában, hírben) elcsattan például egy ilyen mondat: „másrészt viszont az LMP is vastagon benne volt abban, hogy harmadszorra is kétharmaddal tudott nyerni a Fidesz, tehát talán mégsincs olyan sok okuk örülni”.

 

Nincs kifejtés, nincs magyarázat: tényállítás van, minden egyéb körítés nélkül, úgy, mintha az ellenzéki sajtó az összefogós majd koordinációs mantrával és a Balliberálisok című szappanopera gondos megrendezésével és műsorra tűzésével nem lett volna benne vastagon abban, hogy a Fidesznek kétharmada lett.

 

Ezek hülyék, szavazzatok rájuk!

 

A helyzet azonban még bonyolultabb, mind gondolnánk. A kormánytól független sajtó ugyanis egészen pontosan azt próbálja meg most már évről évre eladni, hogy

 

1. A Fidesz politikusai gonoszok, hülyék, vagy hülye gonoszok.

2. Az ellenzék politikusai inkompetens hülyék.

3. Az ellenzék ettől függetlenül valamilyen felállásban, amit politikai macherek, éceszgéberek és lelkes aktivisták éppen kitalálnak, meg tudja verni a Fideszt.

4. Az újságírók viszont okosak.

 

Ez így nem fog menni.

 

Igen, a Fidesz kifejezetten direkt szopatja a tőle nem függő médiumokat; de ne hallgassuk el, hogy ezek a médiumok sem tesznek meg mindent azért manapság, hogy komolyan lehessen őket venni.

 

Amikor kijött a kormánynévsor, akkor az egyik lapnak az jutott eszébe az új földművelésügyi miniszterről, hogy egyszer a fejére ragadt egy telefon a parlamentben, ami nyilván humoros (?), és hát nyilván csak egy hülye fideszesnek ragadhat a fejére a telefon (?), de Nagy István azért csinált az elmúlt években pár dolgot, lehetne róla írni két összetett mondatot. 

 

Kásler Miklós miniszteri minőségében még egy mondatot sem mondott, mikor a média már szétszedte, mintha egyébként meglepő lenne, hogy egy leendő fideszes miniszter a Tízparancsolatra hivatkozik. Hasonlóan méltatlanul bántak el több helyen Fekete Péter cirkuszgazgatóval, az újdonsült kulturális államtitkárral, akiről így szóltak a szalagcímek: „Egy cirkuszi bűvész lehet az új kulturális államtitkár”. 

 

Ugyanígy jár az ellenzék:

 

ha minden nap két cikkben kacagunk azon, hogy milyen inkompetens és hülye mindenki, akkor miért várjuk el, hogy bárki elhiggye azt a választások előtt két nappal, hogy mégis érdemes valamiért rájuk szavazni?

 

Jól látszik ez például azon, hogy micsoda szórakoztató dologként sikerült feltüntetni, hogy az ellenzéki pártok beállnak egy helyben régóta aktív politikus mögé, akit történetesen Rokker Zsoltiként ismer az ország.

 

Át kell gondolni ezt az egészet

 

Ha innen nézem a dolgot, úgy látom, hogy károsabb, ami itt történik, mint ami a kormánypárti oldalon. Hiszen ott, ahogy G. Fodor Gábor mondja, minden világos: felülről jönnek a parancsok, az elvárások, azok végigfutnak a gépezeten, mindenki tisztában van a szerepével (fogaskerék) és a dolgával (hazudni). Eközben

 

az ellenzéki térfélen a szerepek teljes mértékben összekuszálódtak: a politikusok nem létező választói elvárásoknak próbálnak megfelelni, amelyeket a kormánytól független sajtó visszhangkamrája éppen felhangosít.

 

Ezt a hozzáállásban és stílusban megjelenő problémát pedig egyáltalán nem menti fel az, hogy a független sajtó milyen felháborító ügyeket tár fel alaposan, igazat ír-e vagy sem, hogy ezt politikai nyomásra vagy megrendelésre teszi-e, vagy sem.

 

Nyolc év után nem érdekes, hogy hányszor pattan le a kitartó riporter az Orbán körüli védősorfalról; ugyanígy nehéz nyolc év alatt a huszonkettedik alkalommal lelkesedni egy kormányellenes tüntetés iránt, hiába hiperventillál a tömeg méretén percről percre tudósításban a szerkesztőség. (Jönnek! Még mindig jönnek! Sokan vannak! Jövő héten újra tüntetnek!)

 

Nem kell minden, a magyar politika palettáján felbukkanó jószándékú idiótát, teljesen őrült arcot, fogalmatlan senkiházit, de még az ígéretes kezdeményezéseket sem az első pillanatban messiásként üdvözölni, írni róluk negyven portrécikket két hét alatt, behívni őket állandó vendégnek Kálmán Olgához, hogy aztán a választás előtt majd csak azt kérdezzék tőlük, hogy miért nem lépnek vissza Bauer Tamás vagy Fodor Gábor javára.

 

Ahogy tehát az ellenzéki politikusoknak fel kéne ismernie, hogy a különböző összefogósdik helyett érdemesebb lenne politikát csinálni, úgy kéne felismernie a sajtónak azt, hogy elsősorban újságot kell írni,

 

a véleményt pedig legfeljebb a publirovatban (ha van még ilyen, sok helyen nincs) érdemes kifejteni.

 

Vitáznál Pintér Bence írásával? Írd meg nekünk a válaszcikkedet!

 

Hírszolgáltatás

A Metróért Egyesület elnöke az Azonnalinak azt mondta, 100 százalék, hogy ez az, ami.

Az ország lakóinak 86 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok. De: 9 szerint jóba!

Az élet meg minden podcastban mesélt magáról Molnár B.

A Momentum elnöke az Azonnalinak elmondta, minden válogatott focistát szívesen látna pártjában. A pénzük miatt.

Az előadásokból azért törölhettek valamennyit, mert eleve túl sok volt belőlük, ráadásul hülye időpontokban.

A hét kérdése

A Montgomery buszbojkott után következzen a budapesti metróbojkott? Vagy inkább a macis hírek idegesítenek?

Azért ide elnéznénk

Bor, impró, koncertek, vlog, food truck, kiállítások június 22-24. között. Hosszú hétvége!

Az ország első számú pékjeinek kenyerei vs. a világ első számú olívaolaja június 23-án.

A hír igaz: a Wichmann kocsma június végén bezár. Június 27-én búcsúznak törzsvendégei.

Kiváló koncert június 28-án a Lumenben.

Kibékülés-történetek a pannonhalmi apátság múltjából. Ősz végéig a főmonostorban.

Ezt is szerettétek

A főszereplő ezúttal Németország és az Európai Unió. Merkelék berágtak.

Az új római kormány esély arra, hogy az európai egység több legyen, mint Hitler álma: az Európa feletti német hegemónia.

Mi köze a nyelvtörvénynek az ukrán-orosz konfliktushoz? Az Azonnali Kijevből jelentkezik.

A magyar társadalomra a politikától elforduló, rezignált passzivitás a jellemző.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás