+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szarvas Koppány Bendegúz
2018. június 17. vasárnap, 08:45
Semmi okunk nincs arra, hogy nagy változásokat várjunk a pártstruktúrában a jövő májusi EP-választásokig. Sajnos, vagy szerencsére – mindenki maga dönti el.

Nem tudom, melyik a nagyobb naivitás: a közbeszéd rácsodálkozása teljesen normális, már-már törvényszerű politikai folyamatokra és mintázatokra, vagy az én rácsodálkozásom arra, hogy még mindig ilyen naiv a közbeszéd. Régebb óta működő, bejáratódott demokráciákban természetesnek vesznek olyasmiket, amiért itt szétesésről, de legalábbis belső válságról kezdenek el pletykálni.

 

Ez valószínűleg a szocializmus, az egypártrendszer öröksége lehet. 1989 előtt pártegység volt, és bizonyos mértékig technokrácia, legalábbis kifelé. Az átlagember nem foglalkozott politikával, sok beleszólása úgysem volt, úgyhogy nem érdekelte, éppen ki jut be az MSZMP KB PB-be. És úgy néz ki, örököltük ezt a szemérmességet, legalábbis nagyon nehezen fut ki.

 

A Nyugatló Hanyaton eközben elterjedt és normális nyílt vitákat folytatni, vagy éppen nyilvános választásokkal kiválasztani a pártok vezetőit, jelöltjeit. Nálunk, ha kettőnél több ember indul elnöknek, már arról beszélnek sokan, hogy „ezek csak civakodnak, azt se tudják, mit akarnak”. Ha meg egyik visszalép a másik javára, hogy az nagyobb eséllyel induljon a harmadik ellen, akkor mutyiról ír az ellenzéki sajtó és a véleményvezérek – erről a gyakorlatról is szól Pintér Bence cikke.

 

Hozzáteszem, a mostani közegben valamelyest logikus, hogy egy zárt, fegyelmezett szervezetre van szükség. Ugyanis

 

akár tetszik, akár nem, a Fidesz háborút visel az ellenzék ellen, amely háborúnak, a második világháborúhoz hasonlóan, csakis akkor lesz vége, mikor az agresszort legyőzték.

 

Márpedig egy háborúhoz hadsereg kell, akár reguláris, akár partizán. Úgyhogy akármennyire is múlt századi a pártok felé irányuló elvárás, bizonyos szinten indokolt. Nagyjából úgy foglalhatnánk össze az ideális állapotot, hogy legyen némi belső pezsgés, élénk vitákkal, egy pontig, ami jellemzően a vezetőségválasztás. Utána viszont egységfrontra van szükség, hogy eredményesen lehessen szembeszállni a Fidesz gőzhengerével. Nehéz feladat, és nem egyértelmű, melyik párt felel meg neki.

 

Pedig teljesen természetes, hogy egy választás után a pártok megállnak, összeszedik magukat és elkezdik kielemezni az eredmény okait. Esetleg levonják a következtetéseket, esetleg ezeknek lesznek személyi következményei, esetleg valaki személyesen felelősséget vállal. Szokatlan dolgok a következmények nélküli országban, de talán majd idővel hozzászokunk. Pláne, hogy ezeket a kultúrsokkokat van időnk kiheverni aztán a nyári uborkaszezonban.

 

Sajnos megint felerősödtek az egész ellenzéket hülyéző és temetni készülő hangok (megint csak ajánlom elolvasásra Pintér Bence cikkét, bár gondolom, aki itt olvas, az már azon túl van), akiknek egy része még Márki-Zay Péterben látja az aktuális Bajnai-jellegű Megváltót, a másik része meg már őt is temeti, mivel a nyavalyás a rábízott város érdekében még Lázár Jánossal is képes kedves lenni (!).

 

Ezek a hangok teljesen tévesek, nem csak azért, mert messze nincs olyan mély gödörben az ellenzék (már magához képest), mint ahogy látni akarják, hanem mert egyáltalán nincs is olyan, hogy „az ellenzék”, számos párt van, mind más állapotban. De ha sorra vesszük őket, és reálisan nézzük a bennük lezajló folyamatokat, valósabb képeket kaphatunk, mintha az értelmiségi megmondók „mindenki hülye, miért nem csinálták még jobban azt, amit egyébként mi mondtunk nekik?!” tartalmú, utólagos magyarázatát hallgatjuk.

 

DK: az abszolút fegyelem pártja

 

Leggyorsabban a DK elemzésén lendülhetünk túl: itt bizony abszolút fegyelem van. Egy nyilvánosan bejelentett lemondás volt (Nagy-Huszein Tiboré), egyébként semmit sem tudunk a belső folyamatokról hivatalosan. Szépen tartják a pártfegyelmet a tagok, és ha van is szó személyes felelősségről vagy tisztújításról, az eddig a nyilvánosság elé nem jutott ki. Persze, a Fidesz után itt a legstabilabb az első számú vezető pozíciója, de a többi alelnöki (5 fő) és elnökségi tagi (10 fő) helyre viszonylag nyitott a verseny. De ez a verseny egyelőre nem nyílt ki.

 

No persze, ebben benne lehet, hogy a status quo támogatói érvelhetnek azzal, hogy végre lett frakciója a pártnak, ami hét éve fájó pont számukra. Hiszen 2011-ben direkt úgy és annyi képviselő vált ki az MSZP-ből, hogy lehessen egy különálló frakció, de végül Mesterházy Attila gondoskodott róla, hogy ez ne történjen meg. Azóta akar a DK képviselőcsoportot a parlamentben, talán majdnem annyira az elégtétel, mint az azzal járó többszörös anyagi forrás és felszólalási lehetőség miatt. Ez most végre megvan, ha másért nem is, ezért örülhetnek a DK-sok, és ha van is elégedetlenség, ez a tény hatástalanítani tudja azt.

 

Momentum: látványos mozgolódások

 

Ennél kicsit látványosabb mozgolódások voltak a Momentumban. Itt két kihívója is volt a párt elnökének, akikről bőséggel beszámolt az Azonnali. Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy a tény, hogy „csak” 55 százalékkal választották újra a pártelnököt, a belső egység hiányát jelenti. Arról nem is beszélve, hogy a 4 elnökségi tagi pozícióra 11-en indultak! Holott ez teljesen normális, sőt, üdvözlendő! Ha egy nyugati, polgári társadalmat akarunk felépíteni, annak szerves része a verseny. Vagyis az,

 

ha a döntéshozó pozíciókért élénk verseny folyik, az a belső vitalitás jele, nem a szétesésé.

 

A párt egysége nem attól függ, hogy hányan indulnak a vezetőségért, hanem attól, hogy azok, akik nem jutottak be a kívánt pozíciókba, képesek-e elfogadni az eredményt, és a felálló csapat tagjaként hozzájárulni a közös sikerhez. Mint amikor Hillary Clinton kikapott Obamától az előválasztáson, aztán az új Obama-kormány külügyminisztere lett. Ha megvan ez a konstruktivitás az ifjú pártban, már biztos a túlélés, és valószínű a további növekedés is. 

 

MSZP: szokatlan összeszedettség

 

Ha stabilitás szerinti sorrendben haladunk, akkor meglepő módon a győztes Fideszt leszámítva a sorban a következő az MSZP. Lehet, hogy etikai vizsgálat indult az előző elnök ellen, aki nem is indul újra, lehet, hogy teljes tisztújítás van a párton belül, még az sem kizárt, hogy ne adj’ isten megint megújulnak – de ezt tőlük szinte szokatlan összeszedettséggel teszik. No persze, folyamatosak a helyezkedések, és lehet, hogy a fegyelmezettség csak relatív az eddig megszokott szocialista tempóhoz képest, illetve a most bemutatott LMP-s műsor mellett, de mégis – egész normálisan kezelik.

 

Itt van az, amiről fentebb írtam: Kunhalmi Ágnes visszalépett, és nem támogatja egyik jelöltet sem, ami miatt már ismerőseim arról írnak, hogy micsoda egy kamarillapolitikai aréna ez a párt, de objektívan nézve azt kell mondjuk, hogy ez egyébként így működik. Amikor egy pozíció van, akkor teljesen logikus, hogy a hasonszőrű jelöltek visszalépegetnek, hogy maximalizálják az esélyét az egyik jelöltnek, aki aztán legalább részben képviseli az ő politikájukat is. Kompromisszum és szavazatoptimalizáció – megint csak nyugati innovációk, amiknek még meg kell vetniük a lábukat hazánkban.

 

LMP: bizonytalan a hogyan tovább

 

Ehhez képest nem az a meghökkentő az LMP-ben, hogy milyen folyamatok játszódnak le, hiszen

 

egy párt, ami elvi kérdést csinált a nemvisszalépésből, érthető, hogy nem akarja következmények nélkül hagyni azokat, akik ezt az irányelvet megszegték.

 

Igazából semmi extra nem lenne itt, ha nem lett volna az a kínos epizód a verekedéssel. A „Robi, Robi, ROBI!” mémalapanyagként szolgált, meg munícióként azoknak, akik a párt belső válságát akarják láttatni. Hiszen valami biztos bűzlik a pártban, ha az elitjének tagjai ilyen vehemensen egymásnak esnek!

 

Mindebben külön vicces, hogy erre látszólag nincs is okuk, hiszen az LMP történelmének legjobb eredményét érte el szavazók számában. Csak éppen a „hogyan tovább” teljesen bizonytalan, ami érthetően frusztrációt és feszültségeket szül. De őket sem kell temetni – van egy évük rendbe szedni magukat, és helló, épp most kezdett el az egyik erősemberük országos médiát építeni. Meglátjuk, ez az országos média mennyire tud segíteni levakarni az egyre makacsabban tapadó „Fidesz-bérenc” stigmát.

 

Jobbik: néppártosodás terhelt márkanévvel

 

Ironikus módon a legsúlyosabb helyzetbe a nemfideszes oldal (még az ellenzéki jelzőt is óvatosan használom) legerősebb pártja kormányozta magát. A Jobbiknál tényleg effektíve pártszakadás felé mennek az események, mint 2013-ban az LMP-ben. Csakhogy míg ott egy taktikai kérdés mentén hasadt a párt, a Jobbiknál legalább valódi értékvita folyik, jelesül a visszaradikalizálódás vagy néppártosodás folytatása kérdéskör.

 

Ugyanakkor a jobbszél életképességét tekintve messze nem biztos, hogy akár a Párbeszéd életképességét eléri Toroczkai László újonnan létrehozandó gittegylete.

 

A legtovább elvhűen széljobbos formáció a MIÉP volt, azóta annyi próbálkozás volt a magyarországi pszeudonácizmus felélesztésére, mind sikertelen. Emlékszik még valaki a Magyar Hajnalra? Tudja bárki, mi maradt az Orosz Mihály Zoltán, Tyirityán Zsolt és az Identitesz által fémjelzett elmeosztályból, ami tavaly a Pride-dal egyidőben bontott zászlót Vecsésen? Na, ugye. Végső soron még az is lehet, hogy a radikálisok távozásával a Jobbik felgyorsíthatja a néppártosodását és szalonképesedését, és betöltheti a régóta áhított jobbközép párt szerepét. Persze, ehhez még sok év jótanulóság kell, ha egyáltalán lehetséges egy ennyire terhelt márkanévvel, mint amilyen a Jobbik.

 

Realista szemmel végignézve az ellenzéki térfélen, korántsem olyan zord az összkép, mint amilyennek az általános apátia, sőt, pesszimizmus által sújtott közhangulat lefesti. Valójában semmi okunk nincs arra, hogy nagy változásokat várjunk a pártstruktúrában a jövő májusi EP-választásokig. Sajnos, vagy szerencsére – mindenki maga dönti el.

 

Most szépen feldolgozzák a kudarcot, a nyáron és kora ősszel rendezik soraikat, nyalogatják sebeiket, majd télen-tavasszal újra egymásnak esnek és megpróbálnak valami olyan politikai mondással előrukkolni, ami kellően markáns ahhoz, hogy feltűnést tudjon kelteni a Fidesz-féle „Mondjuk meg a magunkét Brüsszelnek!” és a DK-féle „Európai Föderációt!” szlogenek két véglete között.

 

De ez már egy másik elemzéshez tartozik.

 

A szerző a Momentum Mozgalom tagja. A cikkben kifejtettek a szerző, nem a Momentum véleménye.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Itt a To Dust, vagyis Porrá trailere Röhrig Gézával, Matthew Broderickkel és egy disznóval!

Nem tudni, mikor indul el a rendszeres vasúti közlekedés Budapest és Munkács között.

Ellenzéki kezdeményezésre vitanap lesz a parlamentben az éghajlatváltozás témájában.

Jönnek a fapadosok téli akciói, úgyhogy mindenki vegyen jó vastag kabátot! Pár óra kínszenvedés után már meg is léptünk az országból egy kicsit.

Robert Habeck gondoskodik arról, hogy a német nagykoalíció már csak nevében legyen nagy.

A hét kérdése

Gruevszki egy hatszázezer eurós Mercedes miatt volt kénytelen egy kétéves börtönbüntetés elől Magyarországra menekülni. Mit kérjünk a menedékjogért cserébe? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Nyolc új filmmel és egy Arany Medvével érkezik november 15. és 19. között a Román Filmhét!

Temesváron, november 16-18. között a vicces nevű Rovinhud fesztiválon! Az Azonnali ott lesz.

Ez már BP: kóstold végig a juniboros borászok friss, 2018-as borait november 21-én!

Vázlat egy új politikához, Írók boltja, november 27-e.

DrMáriás kiállítását Orbán, Soros, Putyin és Trump ihlette. Meg még sokan. Megnyitó november 27-én az A38-on.

Ezt is szerettétek

Te hogy rövidítenéd Toroczkai László szélsőjobbos mozgalmának nevét?

Majdnem teljesen kész a december elsejei centenáriumra épülő katedrális a bukaresti parlament mögött.

Visszaszerezték a demokraták az amerikai törvényhozás alsóházát, a képviselőházat

Twitter megosztás Google+ megosztás