+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++

 

Pontosan egy éve, 2016. október 2-án tartották meg a köznyelvben kvótanépszavazásként elhíresült, a kormány által kezdeményezett országos népszavazást. A referendum – és a körülötte zajló politikai tűzijáték – sok mindenről szólt, de legkevésbé az Európai Bizottság által javasolt, az unió területére érkező menekültek tagállamok közti elosztását célzó eljárásról.

 

A történtekre nemcsak az ilyenkor már-már kötelező évfordulózás okán érdemes visszatekinteni, hanem azért is, mert talán nem túlzás azt állítani: a referendum és a hozzá kapcsolódó eseménysor fordulópontot jelentett a magyar politikában. Hogy ez valóban így van-e, az persze csak több év távlatából igazolható, de azt már most kijelenthetjük, hogy

 

2016-tól a Fideszre jellemző erőpolitika szintet lépett, és ez teljes pompájában az általa kiírt, érvénytelenül végződött népszavazásban mutatkozott meg.

 

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes leszögezni, hogy az alábbi írás nem kíván állást foglalni abban a kérdésben, jó ötlet-e a menekültek kvóták szerinti elosztása, van-e az Európai Uniónak értékelhető migrációs politikája, és képes-e az unió több millió – legális és illegális – bevándorló befogadására. (Egyébként nem jó, sajnos nincs, és nem képes.)

 

A népszavazásnak ugyanis vajmi kevés köze volt magához a migráció problémájához. Annál több volt viszont a Fidesz azon politikai problémájához, hogyan tartsa játékban egyetlen aduját a választásokig, miután a 2015-ben tetőző, kelet felől érkező menekülthullámot a magyar határkerítés (na jó, valójában az uniós-török paktum) az év végére megállította.

 

Másképpen fogalmazva: míg korábban is nyilvánvaló volt, hogy a kormány politikai terméket gyárt egy általa – egyébként több szempontból helyesen – felismert problémából kiindulva, addig

 

2016-ra a probléma természete megváltozott, csak a termék maradt a régi.

 

Ezt azért sem árt hangsúlyozni, mert sokan vannak, akik állításuk szerint nem szimpatizálnak ugyan a Fidesz hatalomgyakorlásával, de egyetértenek az általa képviselt migrációs politikával. Csakhogy a kettő nem elválasztható egymástól: éppen a 2016-os népszavazás mutatott rá, hogy a migráció kérdésének napirenden tartása a kormányzati hatalomgyakorlás eszközévé vált.

 

 

Következmények nélküli népszavazás

 

 

Ami a 2016-os népszavazást igazán különlegessé tette, hogy egyetlen percig sem volt világos, mi a várható közjogi következménye. Ez elsőre puszta jogászkodásnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Ezt a kérdést a józan ész diktálja: mégis mire kötelezi a kormányt egy érvényes és eredményes népszavazás?

 

A NATO-népszavazásról tudni lehetett, hogy érvényessége esetén csatlakozni fogunk egy katonai szövetséghez (vagy nem); a vizitdíjról és a kórházi napidíjról tartott népszavazásról tudni lehetett, hogy érvényessége esetén a kormány kénytelen lesz eltörölni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat (vagy nem). Egy népszavazás politikai következményei persze jóval túlmutatnak a közjogi következményein: a vizitdíj és a kórházi napidíj 2008-as eltörlésének politikai következménye az MSZP–SZDSZ-koalíció felbomlása lett.

 

A kvótareferendum esetében viszont senki sem kötötte a választók orrára, mi következik abból, ha nemmel szavaznak a feltett kérdésre:

 

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulás nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

 

A fideszes kommunikáció a közjogi következmények helyett a politikai következményekre helyezte a hangsúlyt: azt érzékeltette, hogy a népszavazás „történelmi”, illetve „sorsfordító”, mivel csak ezáltal állítható meg a „Brüsszel” által tervezett „kényszerbetelepítés”. Az azonban mindvégig homályban maradt, milyen lépéseket tenne a kormány a népszavazáson nyert felhatalmazás birtokában, és egyáltalán mire adott volna felhatalmazást a népszavazás, ha érvényes lett volna.

 

A kampány egyik legbizarrabb mozzanata az volt, amikor a miniszterelnök másfél héttel a referendum előtt a következőket mondta az Origónak: „Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam.” Ezt erősítette a fideszes médiagépezet is, amikor azt sulykolta, hogy a jó csapatkapitány sem árulja el a nyerő stratégiát, mielőtt felmenne a pályára. Annak eldöntését, hogy

 

a kormányzat valami olyasmire készült, amit el kellett hallgatnia a nyilvánosság elől, vagy épp ellenkezőleg: csupán egy hatalmas blöff volt az egész,

 

az olvasóra bízzuk.

 

Erre a kérdésre már csak azért sem kaphatunk egyértelmű választ, mert a kampány utolsó hetében – amikor a Fidesz valószínűleg már pontosan érzékelte, hogy nem lesz meg a kellő részvétel az érvényes népszavazáshoz – éles fordulat állt be a kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor ekkor már arról beszélt, hogy az érvényességnek puszta „érzelmi jelentősége” van, és hirtelen az is kiderült, hogy a népszavazásnak mégis lesz valamiféle közjogi következménye (érvénytelenség esetén is!), méghozzá egy alkotmánymódosítás.

 

Ez a fejlemény két okból is pikánsnak mondható. Egyfelől a Jobbik korábban jelezte, hogy támogatna egy ezirányú alkotmánymódosítást, így felmerül a kérdés, hogy ha valóban ez volt a cél, mégis mi szükség volt a népszavazásra. Másfelől maga az alaptörvény egyértelműen kimondja, hogy az alaptörvény módosítására irányuló kérdésről nem lehet népszavazást tartani. Vagyis,

 

ha valóban az alkotmánymódosítás volt a cél, akkor a Fidesz semmibe vette és egy egyszerű trükkel megkerülte a saját alaptörvényét.

 

Más kérdés, hogy végül ez a terv is kútba esett, ironikus módon éppen az azt korábban támogató Jobbik miatt.

 

 

Bűnben fogant, bűnnel végződött

 

 

A népszavazás érvénytelensége és következmény nélkül maradása persze egy cseppet sem zavarta a Fideszt. Ugyanis többé-kevésbé mindvégig nyilvánvaló volt – visszatekintve pedig különösen az –, hogy a referendumot nem valamiféle konkrét cél elérésére írták ki, hanem elsősorban a vele járó több hónapos kampány és tematizációs lehetőség miatt. Maga a kampány pedig új minőséget hozott a korábban sem mindig magasröptű magyar politikába.

 

Itt elsősorban nem is a Fidesz nem hivatalos vagy „kiszervezett” kampányára gondolunk, amellyel bárki találkozhatott a közösségi médiában: a „hogy nézel majd a gyerekeid/unokáid szemébe, ha nem mész el szavazni” típusú üzenetekre és mémekre, a migránsokkal kapcsolatos valódi és álhírek tömegére, valamint a legváltozatosabb konteókra. (Pedig ez is megérne egyszer egy komolyabb elemzést.) És nem is a fideszes képviselők lakossági fórumaira, amelyeken rendre kiderült, hogy senki sem szeretné, ha terroristákat költöztetnének a szomszédjába. Hanem arra, hogy

 

a konteó-kampány a politika legfelsőbb szintjeit is elérte,

 

például amikor Orbán Viktor arról beszélt: „Brüsszelnek” az a terve, hogy baloldali vezetésű városokba telepíti a migránsokat, ezért az ott élőknek nagyon oda kell figyelniük, nehogy véletlenül „rosszul szavazzanak” október 2-án.

 

A kormányzati kommunikációnak ez az apokaliptikus irányvonala, amelyet akkor még – jóhiszemű olvasatban – a túl magasra emelt érvényességi küszöb miatti mozgósítási kényszernek lehetett betudni, mára a politika mindennapi beszédmódjává vált. Fontos azonban hozzátenni, hogy nem csak a retorika változott. Ennek szimbóluma a népszavazás „előjátéka”, amelyről kevés szó esett ugyan a referendum vonatkozásában, de mégis kétségtelenül összetartoznak.

 

2016. február 23-án történt, hogy a Nemzeti Választási Irodánál kopasz verőlegények megakadályozták, hogy a szocialista Nyakó István népszavazási kérdést nyújtson be a vasárnapi boltzárról. Hogy miért volt szükség ilyen drasztikus lépésre, az nem volt igazán érthető, amíg másnap, február 24-én Orbán Viktor be nem jelentette, hogy a kormány is referendumot kezdeményez, méghozzá a menekültkvótáról. Mindezt nehéz másként értelmezni, mint hogy a stratégák szeme előtt egyetlen cél lebegett: nehogy egy másik népszavazási kezdeményezés ellopja a show-t a Fideszé elől. Ezt kellett mindenáron megakadályozni, amit egy alsóbb döntéshozói szinten kigyúrt kopaszokkal oldottak meg.

 

Ha spekulációnak tűnik is, hogy a Fidesz népszavazása elve „bűnben fogant”, annál nehezebb vitatni, hogy egy mára sajnos egyre szokványosabb bűnnel végződött. Közismert, hogy a Jobbik az érvénytelen referendum után feltételhez kötötte a fideszes alkotmánymódosítás támogatását: a letelepedési kötvények kivezetéséhez. S bár a Fidesz addig arról beszélt, hogy semmi sem fontosabb az alkotmánymódosításnál, ezt az árat nem volt hajlandó megfizetni érte. Kissé szarkasztikusan akár úgy is fogalmazhatunk:

 

semmi sem volt fontosabb az alkotmánymódosításnál, csak az, hogy senki ne diktáljon Orbán Viktornak.

 

2016. november elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az alaptörvény hetedik módosítása nem fog átmenni az Országgyűlésen, az addigra már összehangoltan működő kormányzati médiagépezet – Terry Blackkel és Zuschlag Jánossal felturbózva – bedobta Vona Gábor ellen a homoszexualitás vádját. Ahogy a szürrealitásban ragadt kormányzati kommunikáció esetében, úgy itt is elmondhatjuk: ami akkor egyszeri bosszúnak tűnt, az mára napi rutinná vált. Ehhez elég a nyugdíjasfaló Vona-kép kialakítására utalni, vagy arra – hogy ne csak Jobbik-közeli példát hozzunk –, hogyan nyilvánít civil aktivistákat nemzetbiztonsági kockázattá a Fidesz.

 

 

Tényeken túliak társasága

 

 

Ha így tekintünk vissza a 2016-os referendumra, és nem csak a közpénzmilliárdokból finanszírozott kampányt idézzük fel, akkor elmondhatjuk, hogy a népszavazási startpisztoly eldördülése új korszakot nyitott a kormányzati politikában. Nem mintha a 2010–2014 közötti ciklusra ne lett volna igaz, hogy a Fideszt elsősorban saját hatalmának megtartása és megszilárdítása vezérelte, amikor a maga képére formálta a teljes közjogi rendszert.

 

S a kormánypártok már ekkor megtalálták a maguk újabb és újabb ellenségképét – a bankokat, a multikat, az Európai Uniót –, de az ellenük folytatott küzdelem még nem vált teljesen virtuálissá. Ahogy a 2015-ben jelentkező migrációs nyomás sem volt virtuális, sőt ma is olyan kihívást jelent Európa számára, amely alapvetően meghatározhatja az unió jövőjét.

 

2016-ban viszont valami megváltozott.

 

Gyakorlatilag egy évet szántunk egy olyan népszavazásra, amelynek a várható következményeiről senkinek sem volt fogalma, ezért a következmények elmaradása nem is zavart senkit.

 

Nem az Európai Unió migrációs politikájának egy hibás eleme ellen harcoltunk – vagy akár az unió migrációs politikájának egésze ellen –, hanem egy olyan „brüsszeli” terv ellen, amely sohasem létezett. S ebben a harcban kiemelt szerep jutott a valóság tudatos torzításának, a féligazságokra épülő teljes hazugságoknak, a tények szelektív hangsúlyozásának, illetve elhallgatásának.

 

Ennek szimbolikus példája, amikor a népszavazást követően a kormánypárti politikusoknak és újságíróknak ki sem volt szabad ejteniük a szájukon az „érvénytelen” kifejezést. Csak a 98 százalékról lehetett beszélni, s máig visszatérő érv, hogy 3,3 millió ember szavazott egyformán. Arról kevesebb szó esik, hogy egyáltalán miért kellett szavazniuk, ha Magyarországon a kvóta kérdéséről soha nem volt vita, és menekültügyben viszonylag széles körű – egyértelműen elutasító – társadalmi konszenzus uralkodott.

 

Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy 2017-et a Soros György elleni harcra szánjuk.

 

Sorosnál keresve sem találni megfelelőbb alanyt egy újabb konteó-kampányhoz: lehet küzdeni a Soros-terv, a Soros pénzelte civilek vagy akár a Soros-egyetem ellen (Németh Szilárd szerint – nehogy itt említés nélkül maradjon – ma már az ellenzék is csupa kis Sorosból áll). Mindez logikus folytatása annak, ami 2016-ban elkezdődött, s egyelőre nem látszik, mikor fog újra kopogtatni a valóság a virtuális politika ajtaján.

 

Már csak azért sem, mert a 2016. októberi érvénytelen referendum másik nagy tanulsága az volt, hogy erre a fajta politikára a közöny az adekvát válasz. Ami működhet ugyan egy népszavazás esetében, de egy országgyűlési választáson sajnos már édeskevés. Ott ugyanis – tetszik vagy sem – mind a virtuális politika közvetlen címzettjei, mind az előle a közönybe menekülők egyaránt a Fideszt fogják erősíteni.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Megcsináljuk, drágám? Vágatlan, kordokumentum-értékű felvétel a Móricz Zsigmond körtérről!

A német óriáscég cseh érdekeltségeitől is megszabadulna az Európai Bizottság kedvéért.

Tényleg léteznek emberek, akiket az kapcsol ki, ha mindenféle gyilkosságról, halálról és egyéb istentelen dolgokról kárognak nekik.

Az eddigi adatok alapján úgy tűnik, simán meglesz a célként kitűzött ötvenezer szavazat. Kattints, és elmondjuk, hogy áll most az előválasztás!

A kínai külügy szerint az, ahogy Hongkongban bánnak a tüntetőkkel az ország belügye, nem a G20-ra való.

A hét kérdése

Kálmán Olga? Karácsony Gergely? Kerpel-Fronius Gábor? Ez a hét kérdése, szavazz!

Azért ide elnéznénk

Etűdök rókafűrészre és fröccsöntött szarkára címen fut a projekt a PIM-ben. Június 25.

Filmvetítés, majd beszélgetés a román rendszerváltás kérdéseiről június 26-án.

Pécsen amúgy is van pár elég menő épület, most pedig még fényfestéssel is felturbózzák őket. Június 27-30.

JazzTM, július 5-7. között Európa 2021-es kulturális fővárosában. Elég erős lineuppal, a közelben!

Tanúság? Cinkosság? Kortárs művészek fejtik meg a pannonhalmi főapátság galériájában. Egész nyáron!

Ezt is szerettétek

A Fidesz-árvák után az EP-választások eredményeit elnézve létrejött a baloldal árváinak tömege is. Ez ma az egyetlen politikai tér, ahol vákuum lett.

Jó-e, ha politizálnak a zenészek akár a számaikban, akár azokon kívül, vagy inkább idegesíti ez a hallgatóságot? Orfűi videó!

Ahogy bajor politikusból német kancellár se tudott még soha lenni, európai bizottsági elnök se lesz talán. De ez nem is lenne baj. Techet Péter véleménye!

Talán rájöttél, hogy csak akkor leszel valaha államtitkár, ha belépsz a Fideszbe vagy a KDNP-be? Az Azonnali kisokosa sokat segít, hogyan csináld!

Twitter megosztás Google+ megosztás