Bolívia, ahol a legszebb az Andok

Bolívia Latin-Amerika legtitokzatosabb országa. A Titicaca-tótól az Atacama-sivatagig csavarogtam benne, teljesen elvarázsolt az Andok, pedig a hideg éjszakák miatt rengeteget átkoztam. Inka szigetek, egy kaotikus, de izgalmas nagyváros három- és négyezer méter között, koloniális hangulatok, legendás ezüstbánya és a mindent verő sósivatag, majd a világ legszebb altiplanoja. Ha valaki a magashegyek szerelmese, Bolíviában a helye.

2020 januárjában jártam az „Amerikák Tibetében.” Evo Morales bukása után átmenetileg konzervatív kormány irányította az országot, de az andoki lakosság várta vissza idolját. Csak a magashegyi részen voltam, a trópusi északot (az „amazóniai” vidéket) és a meleg, Paraguayhoz közeli délkeleti Santa Cruz környékét kihagytam.

Nélkülük is bőven akadt néznivalóm, egyedül a hideg éjszakák és a peruinál klasszisokkal gyengébb gasztronómia zavartak.

Ez a Copacabana nem az a Copacabana, a Titicaca-tó bolíviai oldala viszont ráver a peruira

Január nyolcadikán, szerda reggel a világ legmagasabban fekvő, egyben Dél-Amerika legnagyobb hajózható tava, a Titicaca nyugati – perui – csücskéből, Punóból a víztömegbe beékelődő délkeleti Copacabanába, bolíviai területre buszoztam. Igen, Copacabana, mert Bolíviában is van ilyen nevű, szintén festői fekvésű, de morózusabb éghajlatú település, 3800 méter magasban, ahol

a nap annyira tűzött, hogy a koradélutáni tizenöt foknál lényegesen többet, kb. harmincat éreztem,

pont úgy, mintha Rio de Janeiro legfelkapottabb strandján sétáltam volna. A partot itt is ellepték a bámészkodók, de a párhuzamoknak ezzel vége, mert hacsak nem vagyunk mazochisták, épeszű ember be nem teszi a lábát a jéghideg vízbe. Ennek ellenére mindig akad egy-egy skandináv, kanadai, aki megkísérli, vagy ha pont nem most, akkor (állítólag) előző nap próbálkozott.

A hegyoldal tövébe épült Copacabana lenyűgöző.

Architekturálisan a szokatlan formák, egy-egy meghökkentő nyaraló ellenére semmi különös nincs benne, csak az egy szem Copacabanai Miasszonyunk bazilika, a gyarmati időkben a Perui Alkirályság részét képező Bolívia védőszentjének állított templom-komplexum, tizenhatodik századi hófehér kegyhely a kivétel. A sok kaktusz emeli a hangulatot, mintha tényleg a trópusokon, és nem a zord és kopár Andokban múlatnánk az időt.

Két napot töltöttem ott, végig százszámra sütött a nap, felhő csak bárány, és ezúttal elég volt, hogy este tíz körül félórára betoltak egy kicsi villany-tűzhelyt, átmelegedett tőle a szoba, hurrá, végre nem fagyoskodtam. Megbecsülendők az ilyen magashegyi éjszakák – Lima után közel két hetet töltöttem Cuzcóban, majd Punóban, és Copacabanában nem fáztam először hajnalban. A nyolc fok mégsem három (Puno) vagy öt (Cuzco).

Már a határátkelőnél – fél óra, gyorsan ment –, majd a városkába érve, azonnal érződik, látszik, hogy

Bolívia szegényebb Perunál: alacsonyabbak az árak, több a kéregető, valamivel rosszabbul, de színesebben öltözöttek az emberek, zömük itt is őslakos, rengeteg a kézművestermék.

Van persze ceviche is, csak kicsit más, mint odaát, valamivel gyengébb a minősége, több benne a rák, és értelemszerűen a hely gasztronómiai nevezetességéből, lazacpisztrángból készült változat is bőven akad (nem mintha a perui Andokban, különösen Punóban nem lenne belőle), de összességében a  copacabanaiknál soha ne egyek rosszabbat az életben! A szushi viszont meg sem közelíti a limait, ez már nagyon nem nikkei, és egyre jobban távolodva a perui határtól, gyengébb a gasztró, több a hús, sok a krumpli, értsd: krumpli és hús, s mivel Bolíviának a Chilével vívott tizenkilencedik századi háború – és Antofagasta megye – elvesztése óta nincs tengere, az étlapról általában hiányoznak a herkentyűs fogások, vagy ha mégsem akkor mirelit-ízűek.

Csak két és fél hetet töltöttem az országban, ezért valahogy kibírtam nélkülük. Ez lett volna a kisebbik baj, de sajnos a bolíviai konyha tényleg nem jó, jellemző módon, egy-két empanadán kívül nem maradt meg semmi az emlékezetemben. Potosiban viszont olyan pocsék pizzát ettem, hogy ha lenne ilyen verseny, az étterem (a nevét rég elfelejtettem) simán indulhatna a világ legrosszabb pizzája kategóriában.

Az alig tízezres Copacabanában nagy a nyüzsgés, kedvesek az emberek, gyönyörű a naplemente.

Pezsgőbb, élénkebb és színesebb hely, mint a jóval nagyobb Puno. Miután eltűnt a tűzgolyó, brutál sebesen csökkent a hőmérséklet, a kényelmes szállásra siettem, és vártam a másnapi hajókázást a tavon. Érkezés után azonnal befizettem rá, gondoltam, nyilván más lesz, mint a perui oldalon.

Tényleg más lett, és szerencsére megint szikrázott a nap. A szokásos szálloda-reggeli (tojás) után kiballagtam a tópartra, vártam a hajócskát, majd végig álltam a beszálló-sort. Egyik sem tartott sokáig, és elindultunk a Hold szigete (Isla de la Luna) felé.

Az inka mitológiában a már az inkák előtti népeknél is teremtő főisten, Viracocha innen parancsolta, irányította a holdkeltét.

A keleti parton az inka idők mementói, hajdani szent hely, a Hold templomának rekonstruált romjai emlékeztetnek a múlandó időre és dicsőségre.

A kolostorként funkcionált komplexum a Nap Szüzeinek, az inka társadalom legmagasabb szintű női méltóságainak adott otthont. A romok és háttérben a tükörsima tófelület, a végtelenbe vesző kékség és a bárányfelhős ég látványa felejthetetlen, órákat lehetne bolyongani, merengeni a Titicaca mellett. Időről időre egy-egy láma is feltűnt, hogy még egyedibb legyen az összkép, majd elindultunk a nagyobb és lakott Isla del Sol, a Nap szigete irányába, ahol szállodák is várják a külvilágról teljesen megfeledkezni vágyó vendégeket.

A szigetet nehezebb bejárni, dimbes-dombos, emelkedőket kell megmászni. Két opció van, a könnyebb és a nehezebb, de látványosabb között választhatunk, mindenki a másodikra voksolt.

Már a tó perui részén az egyik szigeten a magasból lenézve a tájra úgy éreztem, mintha mediterrán vidéken bolyonganék,

pedig nem, csak a hőérzet és az érzéki csalódás teljesen más hullámhosszra teszi, kizökkenti fizikai valóságából az utazót.

A bolíviai szigeteken felerősödött ez az érzés, fentről letekinteni a Titicacára, a távolban az Isla de la Lunával, vallásos romok között szédelegve, elvarázsolt állapot. Kezdesz valamit kapisgálni az inkákból és a többi prekolumbiánus kultúrából,

nem tudod pontosan megfogalmazni, mit, mert az élmény absztrakt és kozmikus.

Fogalmad sincs, milyen fákat csodálsz, mit művelnek teraszosan, de jelentősége sincs, mert mind, mind feloldódik az univerzális összhangban.

Ritka jól éreztem magam az Isla de la Lunán és az Isla del Solon, leeresztettem és feltöltődtem, és ami pár napja még elképzelhetetlennek tűnt: a Titicaca bolíviai része ráver a peruira,

ez a két sziget tényleg olyan, mintha jókedvű inka istenségek pottyantották volna őket a földre.                    

Copacabanában két nap nem sok, de mindenre elég, úgyhogy péntek dél körül egy a szállásomhoz közeli hotelbe mentem, onnan indult a négy főt szállító minibusz a pár órára lévő La Pazba, a világ legmagasabban fekvő kormányzati székhelyére – a főváros a legfelsőbb bíróságnak otthont adó Sucre –, útközben átkompoztunk még a tó egyik keskeny szakaszán, majd végleg búcsút intettünk a méltán világhírű és legendás Titicacának.

La Paz: magasságok és mélységek vonzásában

A tótól hetven kilométerre délkeletre fekvő, 1548-ban alapított Nuestra Señora de La Paz csak a harmadik legnagyobb bolíviai település. Szatellitvárosa, a négyezer méter feletti El Alto és az „elitebb”, jobboldalibb és persze melegebb Santa Cruz de la Sierra is népesebb. A háromezres magassággal kezdődő adminisztratív székhelyet 940 ezren, az Altóval együtt 2,1 millióan lakják.

A mélyben a Choqueyapu folyó kanyonja, föléje települt a város. Míg Európában vagy Észak-Amerikában nagyvárosok domboldalait, hegyeit a tehetősebbek lakják, addig La Pazban pont ellentétes a tendencia:

a város földrajza társadalmi tükör, minél feljebb megyünk, annál szegényebb kerületekbe keveredünk.

A csütörtöki és vasárnapi vásárjáról is ismert, főként őslakos aymarák lakta Alto a nagyvárosi gettósodás egyik mintapéldája, egyes részein a közművesítés is hézagos, a lakások fűtetlenek, nyirkosak, olcsók a kuplerájok, tombol a bűnözés, az esti órákban veszélyes hely, és egyébként sincs nagyon mit nézni rajta. Ott van a reptér, a közepén meg bazi nagy Che Guevara szobor emlékeztet a kontinens viharos közelmúltjára.

Ahogy befutottunk, egyből a világforradalmárral szembesültünk, morcos arca uralta a látómezőt. Maga a szobor kifejezetten szórakoztató,

Latin-Amerika összedrótozott hajdani nagy reménysége és tévedése, akit aztán a bolíviai dzsungelben végeztek ki.

Ennyi bőven elég is volt az Altoból, viszlát, comandante, mentünk tovább, le a központi Pradóba, az egyik dimbes-dombos ottani utcában volt a szállásom. A gazdagabbak érthető okból telepedtek lejjebb, az emelkedős-lejtős Pradóban és a még délkeletibb részeken enyhébb a klíma, mint az Altiplanóban, a magashegyi fennsíkon. Az „enyhébb” persze relatív, mert éjszakánként La Paz szívében is fagyoskodtam.

Kellemes központi környéken laktam, minden közel volt, az utcán napközben indiánpiac, este tíz után nagy semmi, odaérkezés előtt még kacérkodtam az éjszakai élettel, például hogy megnézem a mitikus Route 36-t, a világ egyetlen – változó helyszínű – legális kokainbárját, több peña-ba, jellegzetes andoki népzenei klubba beugrom, meg hasonlók, de a morózus időjárás közbeszólt, és inkább a szálláson fáztam, de legalább nem kellett kidugni az orrom a nyirkos hidegbe.

Egy órára, de szigorúan nem többre, minden este betoltak egy mini fűtőtestet, viszont mihelyst kikapcsoltam, elszállt a kellemes meleg. Soha az életben nem fagyoskodtam annyit, mint 2019 december végétől 2020 január végéig, a perui és a bolíviai Andokban töltött hosszú hetek során.

La Paz nem szép, inkább érdekes, felkavaró, izgalmas, színes-szagos. Annyira kaotikus, mintha hírből sem ismernék a várostervezés kifejezést.

A gyarmati időkben építették, koloniális emléket mégsem látunk sokat, csak a meszticbarokk-pompás Szent Ferenc katedrálist a mindenféle stílust és korszakot felvonultató főtéren, a plaza San Franciscón – ahol tüntetésbe, szónoklatokba, forró hangulatú vitákba, mutatványosokba is belefutottam –, valamint a környező poros-sáros utcácskák, például a kézműves és turistahülyítő shopokkal teli Sagarnaga egy-egy házát, aztán egy komplett utcát, a múzeumairól ismert calle Jeant.

Dél-Amerikát abszolút nem tartom harmadik világnak, La Pazban viszont ott, de minimum két és félben éreztem magam,

még a központ mellékutcáin is málladozó falakkal, ahol meg nem málltak, ott csak töredezett a vakolat.

Az egymást kiütő színek simán megfértek együtt, a kutyát sem zavarja az összevisszaság és a bájosan rossz ízlés, aztán hirtelen egy posztmodern toronyház, majd megint nyomor, „Maduro presidente” firka a falon, tehát megint a huszonegyedik században vagyunk.

Ilyen ez a város, semmi sem konstans benne, a szar idő sem az.

Talán csak a Donald Trumpot kifigurázó változatos művészi minőségű szobrocskák azok. Emlékeztetnek rá, hogy mégiscsak Evo Morales országában járunk. Mindig szimpatizáltam vele, üde színfoltnak, mókás bolondnak tartottam, öntudtán kívül vitt viccet a politikába, méretes fricska volt a begyepesedett establishmentnek. Inkább egy radikálbalos, mint egy csőkonzervatív, plusz Chávezzel és Maduroval ellentétben, ő legalább tudta, meddig mehet el, és ugyan tücsköt-békát összekiabáltak rá, de a kötelező basztatáson kívül Washingtonban is békén hagyták, bár a bukásában nyilván érintettek voltak.

Sajnos a boszorkánypiacot kihagytam, ahol főként kecsua és aymara árusok kínálnak mindenféle portékát, lámamagzatot és szárított békát szertartásokhoz, szappankő-figurákat és afrodíziákumokat. Elmentem viszont a Nemzeti Etnográfia és Folklórmúzeumba, és a maszkoktól, bábuktól, fafaragásoktól, bizarr figuráktól, ördögöktől, angyaloktól, banyáktól és boszorkáktól, art decós öltönyöktől és fényképsorozatokon megörökített tattoo arttól, pszichedelikus panoptikumtól padlót fogtam.

Hátteret, megvilágítást, mindent tökéletesen kitaláltak hozzá, tényleg szuperlatívuszok, mint ahogy a cserje és a cucc kultúrtörténetét bemutató mini Kokamúzeum is az. A kávézóban minden süti, ital kokából készül, brownie-t és kokakakaót/kokacsokoládét teszteltem, kellemesek voltak, viszont, ha kóla-élményre vágysz, akkor máshol keresgélj, mert ez mind legális cucc, és igen, a dél-amerikai kokakultúra a kokainba történő alámerülés nélkül, teljesen legálisan is megtapasztalható, átélhető.

La Paz legjobban a teleferico-hálózattal, a világ legnagyobb metróként használt libegő/sikló-rendszerével ismerhető meg.

Folyamatosan bővül, ott jártamkor tíz vonalon szállította, harminchat állomás fogadta az utasokat. A város ugyan elmaradott, nem európai-északamerikai szint, a teleferico-rendszer viszont nagyon az.

Délután négytől sötétedésig órákat töltöttem rajta, a végén sajnos már szakadt az eső, de a hegynek fel, völgynek le, három- és négyezer méter körüli ingázás, az egyenházaknak tűnő, mégis változatos lakóépületek, tarka és monokróm negyedek urbánus dzsungelében történő bóklászás komoly élmény.

Különösen szürkületkor az, amikor fokozatosan gyúlnak fel a fények, a völgytől az Altóig kiviláglik az egész város, vörösesből lilába, majd feketébe vált a fenyegető égbolt, dermesztő és sötét az éj, ősi történetek elevenednek fel, talán tényleg jönnek a boszorkányok, félelmetesek és lenyűgözők az andoki pillanatképek.

Másnap reggel is azok, amikor az ablakon kinézel, a lenti utcán guggoló-kuporgó, nyomorgó árusokat, ismeretlen zöldségeket, gyümölcsöket, fent pedig az Alto lepattant épületeinek körvonalait látod.

A magasság és a mélység itt nemcsak absztrakt leíró fogalmak, hanem a köznapokat a legelemibb szinten alakító, tér-, lét- és társadalomformáló tényezők.

Másnap hetven kilométerre, a Titicacához közeli prekolumbiánus régészeti helyszínre, Tiwanakuba kirándultam. Valaha virágzó város volt, fénykorában, a nyolcadik és a kilencedik század fordulóján tizenöt-húszezren lakták, ma Dél-Amerika egyik legizgalmasabb UNESCO Világörökség Helyszíne, Holdkapuval, Napkapuval, félig földalatti templommal, monumentális falszerkezetekkel, díszes kerámiákkal, kőszobrokkal.

A helység egykori aymara neve taypiqala, „kő a központban” arra a hiedelemre utalt, hogy ez a világ középpontja. Nem tudjuk, hogy maguk a lakosok hogyan hívták, mert nem maradtak fenn írásos emlékeik. A titokzatos kultúra bukását valószínűleg a környék kiszáradása, a mezőgazdasági tevékenység kvázi megszűnése okozhatta 1000 körül.

Az ősi Tiwanaku építészete mindenesetre az inkákra is hathatott, mert sok a kettő közötti közös jegy.

Az aymarák nagy tiszteletben tartják a helyet, 2006-ban itt tartották az ország első őslakos-származású elnöke, Evo Morales beiktatási ceremóniáját.

La Paz legszürreálisabb látványosságát, a Hold völgyét (Valle de la Luna) az utolsó napra hagytam. Le kell ereszkedni hozzá a katlanba, és egy kicsit kimenni a városból. Zsúfolt busszal érkeztem, a bejárattól viszont tökegyedül voltam. Az elnevezés nem véletlen, mert a természet erői, a víz és az erózió valóban holdbéli tájat alakított ki, különleges kúpokból, kráterekből álló agyagképződményekkel, szurdokokkal, és – La Pazban járunk – emblematikus magasságokkal, mélységekkel.

Valaha hegy állt itt, de nagy részét elkoptatta az erózió, így jöhetett létre a csoda.

Nevét Neil Armstrongtól, a Holdon járt első embertől kapta 1969-ben, amikor az űrhajós a bolíviai kormány meghívására az országban tartózkodott. A közelben szándékozott golfozni, ránézett a tájra, és azonnal látta a párhuzamot. Nekem cseppköveket és sivatagokat – cseppkő-sivatagokat – juttatott eszembe.

Vissza a koloniális múltba – Sucre és Potosi

La Pazból éjszakai busszal hétszáz kilométeres utat tettem meg délnyugatra, a közel négyszázezres fővárosba, az 1538-ban alapított, főként tizennyolcadik századi történelmi emlékekben gazdag, szintén UNESCO Világörökség Helyszín Sucre-ba.

A járattal minden rendben volt, kényelem, hátradönthető ülések, vízszintben aludtam végig a tizenkét órás utat. Csak néha ébredtem fel,

pont láthattam a hajnal különös fényeit, a csillagosból lilásba, majd kékbe módosuló égboltot.

Sucre alacsonyabban, „mindössze” 2810 méter magasan fekszik, ami azt is jelentette, hogy végre két éjszakát nem fagyoskodom, nem kell a hideget ideig-óráig kiűző fűtőtestet kérnem, nem ébredek fel arra, hogy vagy vacogok, vagy alig kapok levegőt, vagy egyszerre mindkettő.

A város lepattant részén éktelenkedő, messzi busztermináltól eltaxiztam a történelmi központban lévő szállásig, pihentem két órát, majd ásítozva, elindultam felfedezni Sucre-t.

Mintha egy délspanyol városban jártam volna, a fehér épületek, paloták, templomok és kolostorok, a rácshálózat-szerűen elrendezett szűk utcák és az árnyat adó fákkal teli park-főtér Andalúziát idézte.

A spanyolok a Potosi környéki ezüstbányák viszonylagos közelsége, a drágafémmel való kereskedés – amelyben a korona és a helyi gazdag családok erősen érintettek voltak – és a mérsékelt klíma miatt döntöttek Sucre mellett. A helyi egyetem az Újvilág egyik legrégebbi felsőoktatási intézménye, a város, a gyarmati idők hagyatékaként, változatlanul a bolíviai katolikus egyház székhelye.

A komor és emléktelen La Pazzal és az emlékekben még gazdagabb, ám még komorabb Potosival összehasonlítva

Sucre bűbájos, bolíviai léptékkel mindenképpen vidám hely, élénk kulturális élettel.

Az egyik galériában belefutottam egy kiállításmegnyitóba, hetven kortárs alkotó munkáit mutatták be, hagyományos andoki hangszeren játszott egy idős zenész, költő szavalta verseit, fogytak a borok, emelkedett a hangulat, a sok mesztic-barokk után kortárs mesztic alkotásokban gyönyörködhettem. A fehér utcafalakat az aymara-motívumokban hemzsegő képek színorgiája ellenpontozta, mesebeli állatokkal, mítoszok világából kilépő csodalényekkel.

Mesztic szürrealizmus a topon

– gondoltam, és a remek chilei boroktól kótyagos fejjel elindultam a szállás felé.

A Sucre-intermezzo után egyre csak emelkedve, felhők között, mind magasabban a fütyülő szélben, a 4090 méteren fekvő, szintén legendás – és legendásan zord időjárású – ezüstvárosba, a hajdanvolt gazdagságáról híres Potosiba buszoztam.

A 260 ezres település látképét uraló 4824 méteres közeli Cerro Rico-ban („gazdag hegyen”) a spanyol konkvisztádorok az 1540-es évek elején ezüströgöket találtak, és hamarosan, 1545-ben megalapították a meteorit-sebességgel a világ leggazdagabb településévé fejlődő várost.

El is terjedt a valer un Potosi, azaz „egy Potosi-t ér”, nagyon nagy vagyonra utaló kifejezés.

Cervantes a Don Quijote-ban az elképesztő gazdagság országáról írt a város kapcsán. A gazdagság alapját a kizsigerelt őslaksok és a később odatelepített afrikai rabszolgák munkája és a folyamatosan továbbfejlesztett technológia, egyes újítások teremtette meg, a tizennyolcadik századig innen látták el ezüsttel a spanyol birodalmat. A tizenhatodik század második felében a világ ezüstjének hatvan százalékát a Cerro Rico-ban bányászták.

A drágafém nagy részét lámákkal és öszvérekkel szállították a Csendes-óceánig, onnan hajóval Panamavárosig, a földszoroson ismét öszvérek a Karib-parti Portobelo-ig, majd hajón az Óvilágba vitték. Kisebbik része a La Platán (innen ered a Rio de la Plata, Ezüstfolyó név) keresztül jutott el Buenos Airesig, aztán Európába, a mexikói Acapulcoból pedig Ázsiába, az ottani spanyol érdekeltségű területekre, elsősorban a Fülöp-szigetekre (ahol a lakosság ma annyira rühelli a gyarmati múltat, hogy szinte senki nem beszél spanyolul) és természetesen Kínába.

Tizenhetedik századi fénykorában a Villa Imperial Potosi-t 200 ezernél többen lakták,

a várostervezés alapjait itt is a spanyol rácsháló-rendszer jelentette,

jelentősége miatt a királyi bürokrácia markánsan jelen volt, szerzetesrendek, szerencsevadászok és mindenféle figurák érkeztek, épült egy csomó templom és palota, hivalkodó belső terekkel. Az andoki őslakosokból, a spanyolokból és kisebb részben portugálokból, valamint a fekete rabszolgákból multikulturális társadalom fejlődött ki. A városmag épen fennmaradt, a szűk utcák és a barokk, mesztic barokk épületek mind a dicső múltat idézik.

Potosi az „egyszínű” – fehér – Sucre-val ellentétben, színpompás, de leginkább a vörös uralja, az ezüsthegy is világosvörös.

Három órás buszút után érkeztem az érdekes körkörös belsőjű buszterminálra, onnan a szállásra taxiztam, lepakoltam, és rögtön mentem a kilátóhoz. Lent bohókás ördögfigura, a bányászok kabalája „fogadott”, szoborként megörökített harcosok és állatok, egyedi járgányok társaságában.

Ezt az épületet is a vörös uralta, sőt, maga a táj is izzott, amerre néztem, tűzött a nap, letűnt századok cicomás palotái és a mostani lakosság,

különösen az aymarák szegénysége ellentétes érzéseket, feszültséget vált ki az élénk színek miatt egyébként sem lenyugvó, hanem izgatottá váló utazókban.

Potosi hangulata, látványa annyira egyedi, hogy nehéz unikálisabbat elképzelni.

A főtér szokatlan építményei és szobra, a kolostorudvarok és a templombelsők, tágas parkok és a tornyok, a nemzeti pénzverde monumentális épülete, a városháza előtti csődület és a lüktető utcák, az ódon falak között megrendezett kamuesküvők és az esti fények fokozzák a semmihez nem hasonlítható érzést:

nem a világ végén, hanem a világ tetején vagyunk.

De erre az álmatlan éjszakák, a hajnali hármas hidegrázós ébredések is folyamatosan emlékeztetnek. Az ezüstváros viszont minden szenvedést megér, bár a tárnalátogatást kihagytam, mert állítólag veszélyes lehet az egészségre, aztán persze ki tudja, tényleg az-e, és nemcsak Wikitravel-féle paráztatás.

Sucre-ban és Potosiban Bolívia gyarmati múltjában jártam, igyekeztem megérteni valamit az ezüstalapú gazdaságból és gazdaságból, a belőlük kinövő kultúrából.

Négy napot maradtam, majd ismét buszra szállva elindultam Uyuniba, az ország minden másnál elvarázsoltabb – az egyre értékesebb lítium lelőhelyeiről, a földkerekség egyik legnagyobb lítiummezőjéről szintén ismert – vidékére.

Bolívia fárasztó, egy energiavámpír, polgárai kedvesek, bár kissé morózusak, de ez sem véletlen, mert irdatlan magasban járunk, ahol minden másként működik, mint a tengerszinthez közelebb.

Paraguay után ez Dél-Amerika második legszegényebb és másik tenger nélküli országa, ahol a lakosság aymara fele az altiplano-n, az európai eredetű kreolok főként melegebb tájakon élnek. 

Sómezők és altiplano, a csodák földje

Az Uyuniba vivő út és a busz is lepattant volt.

A kisvároshoz közeledve megváltozott, sivárabb, egyhangúbb lett a táj,

eltűnt belőle az altiplano rideg fensége, mintha végvidékekre vagy az azokon túli semmibe érkeztünk volna.

Egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett az eső, érkezésre kilátástalan pocsolyákká duzzadt a víz, de ekkor az időjárást sem érzékeltem már. Elgyalogoltam a busz-végállomáshoz közeli, a centrumtól gyalog tíz perc szállásig, lepakoltam, majd utazási irodába mentem.

Még otthon lefoglaltam az egyetlen délnyugat-bolíviai és atacamai túrát: San Pedro de Atacamából az első nap kivételével hét napon keresztül vagy teljes napra, vagy napi kettőt, Bolíviában pedig Uyuniból San Pedroig, három nap, két éjszaka, 4x4-nel, a határtól pedig busszal a maradék tizenöt-húsz kilométerre. Ugyanannál a cégnél online csak a bolíviait nem lehetett neten kifizetni, ezért kellett a túrát megelőző nap elmenni az ügynökséghez, befizetni a lóvét.

Gyorsan megtaláltam, a főutcán volt, fizettem; másnap tízre legyek ott, fél tizenegykor indulás – mondták. Addigra elállt az eső, kisütött a nap,

a főutca hamisítatlan amerikai vadnyugat és ausztrál outback érzést árasztott,

közepén, amúgy meg a halál faszán, cyberpunk szobrokkal.

Éri még az embert meglepetés: egy meghatározhatatlan fekete nő- és egy szintén titokzatos vörös férfialak révült a semmibe. A nő széttárta karjait, mint egy, embereit rohamra vezénylő, lerobbant high-tech boszorkány-királynő, a Mad Maxből is odaszabadult férfi színe pedig szépen harmonizált a szórványos környező házakéval.

Voltak más szobrok is, de ez a két bádog-fém konstrukció, ember-gép hibrid annyira magához vonzza a tekintetet, hogy gyorsan elfelejtjük a többit, például a mindenkori bányászoknak emléket állító, kevésbé izgi és eredeti darabokat.

Már megérte idejönnöm – gondoltam, pedig ez csak a kezdet, aztán megláttam egy Evo-t dicsőítő falfirkát.

Jó kedvemet az utazási iroda melletti étterem falafelként eladott akármije sem tudta letörni. Tetszett a hely, imádom az ilyeneket, ütött-kopott, lerobbant, valaminek a vége, egy másiknak a kezdete. Uyunitól az Andok az addigiaktól eltérő tájegységébe, a legelvarázsoltabba lépünk. A bolíviai kisvárostól San Pedro de Atacamáig tartó út és az Atacama-sivatag méltán a latinamerikai top természeti desztinációk egyike (nagy a választék, de nekem Patagónia/Tűzföld és Amazónia a másik két dobogós).

Az éjjeli fagyoskodás most sem maradt el, de megnyugtatott, hogy már csak kettőt kell aludni, aztán a bőven háromezer méter alatti San Pedroban végre jó lesz a klíma, nyári meleg a sivatagban, és végre véget ér az éjszakai vacogások kora. Másnap reggel gyorsan összekaptam magam, húzható csomagommal, kézitáskámmal elballagtam az ügynökségig. Kiderült, hogy a bolíviai sofőr-idegenvezető mellett három osztrákkal és két némettel, egy osztrák párral és a csajon kívül öt pasival töltöm a következő két és fél napot. A sofőr csak spanyolul tudott, én nem beszélek németül, az osztrákok spanyolul nem, így teljesen logikusan az angol és a spanyol lett a jármű két „hivatalos nyelve”.

Tizenegyre mindent felpakoltunk a terepjáróra, és elindultunk. Első utunk az öt kilométerre lévő vonattemetőbe vezetett, háromezerötszáz méter felett, végtelenbe vesző fennsíkon a távoli hegyvonulatok között, tűző napsütésben, enyhe szélben.

A tájhoz tökéletesen passzoltak a roncsok, a mérhetetlen hosszúnak tűnő szerelvények,

régi idők mozdonyai, rengeteg vas és fémkacat, amire lehetett, felmásztam, és a tetőről bámultam az andoki pusztaságot, szívtam magamba a friss levegőt, és kontemplálódtam, tudva, hogy hamarosan az állítólag az űrből is kivehető Uyuni sómezőkön, sósivatagban, sómocsárban, só-akármiben leszünk. (Egyik nevezetessége a sok közül, hogy részben ott forgatták a Csillagok háborúja nyolcadik részét, Az utolsó jediket.)

Az időszakosan, április és november között vékony vízréteggel borított Salar de Uyuni tízezer négyzetkilométeren, 3656 méter magasban, hegycsúcsok közelében terül el. Negyvenezer éve, a földtörténeti pleisztocén korban még létező őskori tavak elpárolgásával alakult ki, most átlagosan egyméteres, lapos sóréteg borítja,

távolról olyan az egész, mintha régóta fagyott vízfelület, jég lenne.

A Titicaca-tó is akkoriban jött létre. A környéken létezik még két sóstó és egy másik salar is, de egyértelműen az Uyuni sómezők a csúcs.   

A döbbenetesen „fotogén”,

száraz és szeles, szélsőséges időjárásra, akár nappal negyven, éjjel mínusz tíz fokra is hajlamos, sósivatag a világ legnagyobb, 129 kilométeres természetes tükre.

Kérge só forrásaként szolgál, alatta lítiumban gazdag sósvíz, szélein sókitermelők és -feldolgozók. A tiszta égbolt, a ritkaságszámba menő sík felszín miatt a Salar ideális hely a Földet figyelő műholdak kalibrálásához.

A bolíviai altiplano fő szállítási útvonala, flamingófajok párzási helye, aztán elhúznak. Szinte semmilyen növény és állat nem él az átmeneti éghajlati zónában, csak az erózió által faformájúra alakított kőképződmények, sókupacok merednek az ég felé.

Nagyon furcsa érzés, ahogy a járművek áthaladnak rajta, nem csúszkálnak, semmi nem zavarja őket, mégis olyan, mintha jégen közlekednénk.

Szigetféle helyre érkezünk, ott áll a teljes egészében sóból kialakított Palacio de Sal hotel, ebédeltünk, mert nemcsak szállás, hanem a kajákat is fel lehet ott melegíteni, meg lehet sütni.

Mindenkit ledöbbent a visszatükröződés, az érzéki csalódások sora. Kajálás után többször megállunk, szokatlan fotókat készítünk, mert a Salarban megváltoznak a látószögek és a dimenziók, torzulnak a méretek. Egyik képet a másik után lőjük, szórakozunk a beállításokkal, vagy éppen a terepjáró platóján állva meredünk a végtelenbe.

Lassan alábukik a Nap, a környező hegyek tükörképe még markánsabban a sófelületre vetül, a bíbor és a narancssárga árnyalatai lilával, szürkével, kékkel vegyülnek, majd a szürkületből este lesz, vége a Salarnak, megérkezünk a szintén sóból épült éjszakai szállásra, grazi sráccal osztozom a szobán, gyors vacsora, aztán ágyba zuhanás.

Másnap folytatódott a csoda, egy közeli tó partján, a lankán gigantikus, tíz-tizenkét méteres kaktuszok (Echinposis atacamensis pasacana) sorakoztak a szivárványos égbolt alatt.

Utána kopárabba váltott a táj, gyógyító- és tüzelőanyagként felhasználható cserjékkel, quinoa és queñoa bokrokkal, hófedte csúcsokkal, flamingókkal teli festői lagúnával.

Azt hittem, ennél több madarat már nem láthatunk, pedig de, néhány órával később sokkal több töltötte be a horizontot.

Az egyik parkolóban kóbor cica keveredett hozzám, kitartóan nyávogott, Benzli bácsit és Leókát juttatta eszembe,

megsimogattam, kajáltunk, folytattuk az utat.

Egyre szürreálisabb, földöntúlibb lett a látvány, nem értettem, hova lehet fokozni még.

Andoki rókák, kacsák, a lámával rokon – annak vadonélő változata, míg a jóval nagyobb alpakának a guanakó az –, párosujjú patás és teveféle bikunyák és a nyulakhoz kísértetiesen hasonlító, pedig rágcsáló bolíviai viscachák, igazi cukiságok tűntek elő, majd bizarr formájú sziklák között őgyelegtünk, és a színes tavacska, a Laguna Colorada után pár órára zöld, a flamingóparadicsom Laguna Verde jött.

Amerre néztem, mindenhol a jellegzetesen andoki Phoenicoparrus james gyönyörű példányait, tömegeit láttam: a hegyek tövében, a közelben kék, távolodva egyre vörösebbnek tűnő vízben ácsorogtak, tipegtek-topogtak.

Már négyezer méter felett jártunk, aztán megérkeztünk a 4500 körüli szállásra, kezdetleges, de funkcionális településre, meleg víz sem volt, elboroztunk néhány órát, másnap vége, dél körül San Pedro de Atacamában leszünk, majd lefekvés előtt és a hajnali felkelés után is lezuhanyoztam a jéghideg vízzel. Hajnalban gejzírhez mentünk, de a járműből csak néhány percre, pár fotóra ugrottam ki, akkora zimankó volt napfelkelte előtt, pirkadatkor.

Hamarosan kisütött a nap, melegvízű forráshoz értünk, a tájat bambulva mártóztunk benne bő félórát, végre felüdültünk, megszűnt a fáradtság, közeledtünk a chilei határhoz.

A hegyormok között egyre sivatagosabb lett a táj, megint, ki tudja hányadszor már, mérhetetlenül tág tereket, a barna, a vörös és a kék számos árnyalatát érzékeltem.

Most csak bikunyák szaladgáltak, más állatnak se híre, se hamva, majd megérkeztünk a határ bolíviai oldalára. Az osztrák pár a vezetővel visszatért Uyuniba, mi, többek folytattuk, kijelentkezés után a parkolóban várt a San Pedroba tartó busz, de előtte a chileiek alaposan lefertőtlenítettek mindent, jól átnéztek mindenkit – 2020 januárja már a világjárvány előszele volt.

Egy órával előreállítottam az iPhone-t, a zord határőr-hölgy segített visszapakolnom, pár perc múlva elindult a busz, s szinte fel se fogtam, máris San Pedro de Atacamában voltunk, ahol újabb ámulatok és bámulatok vártak.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc