„Vészhelyzet van. Érzitek? Tesztek is vagy csak nézitek?”

A címben szereplő NoÁr idézet sokunkban megfogalmazódik, amikor az ENSZ Klímaváltozással foglalkozó panelja, az IPCC kiad egy újabb jelentést az éghajlatváltozásról. Legutóbbi értékelésük néhány nappal Ukrajna lerohanása után jelent meg, így a legtöbbünk figyelmét valószínűleg elkerülte. Pedig nagyon fontos dolgokra figyelmeztet minket az a több száz tudós, aki dolgozott rajta. Az ember mégsem érti, a döntéshozók miért nem tesznek szinte semmit? Vagy tesznek, csak mi nem látjuk?

Az IPCC legutóbbi jelentése több szempontból is újszerű. Egyrészt, az aktuális jelentés minden korábbihoz képest sokkal szókimondóbb a várható következmények és a cselekvés elodázhatatlansága tekintetében. A kutatók álláspontja egyértelmű: a klímaváltozás egyes hatásai már ma is visszafordíthatatlan károkat okoztak a természetnek és az emberiségnek.

Az ENSZ országok közös célja, a másfél fokot meg nem haladó globális felmelegedés egyre inkább álomnak tűnik (már most 1,1 Celsius foknál tartunk), ráadásul

az idő előrehaladtával folyamatosan szűkül az az időablak, amelyben még érdemi cselekvésre van lehetőségünk

az összeomlás elkerülése céljából. Ahogy Antonio Guterres, az ENSZ főtitkára a jelentés megjelenésekor: a késlekedés egyenlő a halállal.

Másrészt, most először készült átfogó jelentés a klímaváltozásról és annak várható hatásairól úgy, hogy ahhoz a légköri folyamatokban járatos kutatók mellett társadalomtudósok, közgazdászok és számos más tudományterület képviselői is hozzájárultak.

Senki sem ússza meg!

A jelentés kiemeli, hogy a klímaváltozás hatásai elől senki nem fog tudni elmenekülni - a bolygó minden szeglete megtapasztalja a következményeket. Abban azonban van különbség, hogy bizonyos földrészek, ökoszisztémák és népcsoportok mennyire érzékenyek a változásokra.

Ahol összetalálkozik a kizsákmányoló tájhasználat a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségekkel, a társadalmi kirekesztéssel és a gyarmatosító vagy antidemokratikus politikai vezetéssel, ott sokkal kiszolgáltatottabbak az emberek, és sokkal nehezebben fognak tudni megbirkózni a klímaváltozás negatív következményeivel.

Mielőtt megnyugtatnánk magunkat, hogy mi biztos nem tartozunk ebbe a körbe, a jelentés azzal is szembesít, hogy a Föld teljes népességének csaknem fele (3,3-3,6 milliárd ember) erősen sérülékeny, s bizony

Dél- és Közép-Kelet Európa is nagyban érintett.

Ezek a több száz kutató szájából elhangzó radikális kijelentések egyszerre ijesztők és reményteliek. Ijesztők, mert egyértelművé teszik, hogy a természeti katasztrófák, az élelmiszer- és vízhiány, a növekvő halandóság, az általunk ismert természeti környezet eltűnése még a mi életünkben bekövetkezik. És reményteliek, mert minden eszközzel megpróbálják meggyőzni a világot a cselekvés fontosságáról.

Maguk mögött hagyják a tudományban szokásos „értéksemleges” állásfoglalások gyakorlatát, és ezzel világossá teszik, hogy senki - a tudomány sem - tud kívülálló, objektív szemlélő maradni, amikor a bolygónk és az életünk a tét.

A politikusok alig mozdulnak

Szükségünk is van a mind szélesebb körű mozgósításra, hiszen az egyre több tudományos bizonyíték és megoldási javaslat ellenére sem igen láthatunk érdemi politikai intézkedéseket a fenntarthatatlan gyakorlatok felszámolására. Hiába a szándéknyilatkozatok, a stratégiák, a megújuló erőforrásokra vagy a fenntartható tájhasználatra szánt támogatások, ha

a politikai döntések a gazdasági növekedés mindenhatóságában reménykedve továbbra is a kizsákmányoló szektoroknak kedveznek.

De miért nem látunk érdemi cselekvést? Az IPCC és a hozzá hasonló globális kezdeményezések szemszögéből nézve a helyzet egyszerű: a politikusoknak hiteles információkra és megalapozott tudásra van szüksége, hogy megfelelő döntéseket hozzanak, tehát a tudósoknak minden erőfeszítést meg kell tenniük azért, hogy ezt a tudást érthető formában a döntéshozók elé tárják.

Csakhogy a politikai döntéshozatal nem légüres térben történik, hanem egyéni és közösségi érdekek szövevényes hálózatában, ahol a legsérülékenyebbek hangját rendre elnyomják a gazdasági szempontból domináns érdekcsoportok, és ahol a tudomány hangja csak egy a sok szólam közül.

Vagyis nem feltétlenül több információra és mélyebb tudásra, hanem társadalmi nyomásra van szükség ahhoz, hogy a politikai döntéshozatal kimozduljon az egyéni érdekek fogságából. Idehaza a környezeti kérdésekkel foglalkozó tudományos jelentések jelenleg

a döntéshozatal alsóbb szintjein hasznosulnak, ahol a döntés-előkészítés és a jogszabályi környezet kialakítása zajlik.

Az kétséges, hogy mekkora hatásuk van a legfelsőbb döntéshozatali szinteken. A parlamenti döntéshozók közvetlen megszólítása segíthet abban, hogy a tudományos jelentések nagyobb hatással legyenek az érdemi döntésekre.

Jó példa erre a brit Tudományos és Technológiai Parlamentáris Iroda, amely 2012 óta kormányoktól függetlenül, a parlament állandó szerveként nyújt tudományos háttérinformációt a parlamenti képviselők számára többek között környezet-, egészség- és társadalomtudományi kérdésekben.

Még ennél is fontosabb azonban, hogy a tudósok a közösségi érdekek érvényesülését támogassák, és helyzetbe hozzák a sérülékeny csoportokat. Csak így jöhet létre egy olyan kritikus tömeg, amelynek a hangja felhallatszik a legmagasabb döntéshozatali szintekig, ahogyan NoÁr is rappeli:

„Döntéshozók, öltönyösök! Halljatok meg minket!

Még inkább a tudományt, mi nem ijeszt, hanem ihlet.

Ha nem vigyáztok, nekünk a bolygó búcsút inthet,

Inkább példát vegyetek, és ne egy új inget!”

NYITÓKÉP: Mika Baumeister/Unsplash Community