Varga Irén: a posztmodern talentum győzelme

Megkérdőjeleződik minden, amit eddig tehetségről, sikerről és elismerésről gondoltunk.

„A bulám a bulám, látom nézed a bulám
Kettőt jobbra, egyet balra, így jön ki a kör
lá lá lá, ez a nő soha meg nem tör”

(Varga Irén: Kisapám)

Florence Foster Jenkins története az utóbbi években egyre ismertebb lett azok után, hogy történetéből filmet készítettek. Ő volt az, akinek előadóestjére több ezren jegyet váltottak azért, hogy borzalmas hangját hallva kiröhöghessék és szórakozzanak rajta.

Jenkins időt, energiát és legfőképpen pénzt nem sajnálva küzdött a rivaldafényért és a közönség elismeréséért. Amellett, hogy a kulturális katasztrófaturizmus már egy évszázaddal ezelőtt is virágzott, mást is megmutat a sztorija: legfőképp azt, hogy egy elszigetelt rendszerhibából a XXI. századi posztmodern kultúra mostanra magát a rendszerbe szervesen beépülő egészig jutott, ezzel megkérdőjelezve mindent, amit eddig tehetségről, sikerről és elismerésről gondoltunk.

Ennek megkérdőjelezhetetlen hazai helytartója a Kisapám és a Maluma című dalok előadója, Varga Irénke.

Varga Irénke, vagy inkább vargairénke, mint jelenség értelmezését abból a kiindulópontból kell kezdenünk, hogy az, hogy mi a jó, valóban relatív.
Egy filmet, sorozatot, albumot vagy festményt lehet az egymástól legszélsőbb skálák bármelyikén is értékelni, ízlés kérdése, azonban egy közös kulturális normarendszer megléte mégis szükséges ahhoz, hogy egy egészséges kontroll működni tudjon.

VARGA IRÉN - KISAPÁM (official music video)

Varga Irén első hivatalos dala.Spotify: https://spoti.fi/3zmkibRMusic: Vulpix teamVideoclip: Vulpix teamPlaces: Montenegro, Hungary Special thanks for A bit ...

Ez nem jelenti, hogy a különböző szubkultúrák a világ végéig kergetik egymást, mert nem szeretik a másik zenéjét, hiszen itt elsősorban nem műfajok vagy dalok eltérő mivoltáról vagy megítéléséről, hanem az elemi ízléstelenség kitaszításáról van szó a kollektív kultúrából. Abból a kultúrából, amit majd utódainknak továbbadunk.

Ez az a kísérlet, amit a megváltozott fogyasztói igények és elvárások szép lassan, de az utóbbi pár évben egyre erőteljesebben elhagynak. Inkább az látszik,

az ízléstelenség kitaszításának célja helyett magát a célt taszítják ki, vagyis ami éppen zajlik, az a trash helyfoglalója a minőséggel szemben.

Irénkét, aki szereti, vagy szórakozik rajta, az nézi és hallgatja, a többiek meg figyelemre se méltatják. És pont ez a legnagyobb baj.

Irénke Kisapám című számát 4,3 millióan hallgatták meg, 67 ezer like ezer dislike van rajta. Az egy hete megjelent Maluma 1,6 millió megtekintésnél jár. Ilyen számokat ennyi idő alatt nem ér el Zorán. Se Bródy, se Szörényi, se Charlie. A hiba mértéke a gépezetben egészen döbbenetes.

A magyar szórakoztatóipar pedig mindig nyitott szemekkel jár. Annyira radikális elképzelésnek tűnik, hogy a végletekig leegyszerűsített profit- és sztárcsináló, de végeredményében mégis értékes előadókat felkutatni kívánó tehetségkutatók – akár Irénke példájából is kiindulva – hamarosan kizárólag csak a bohózatot, a nevetségest, a tehetségtelenséget, vagyis önmagában az ellenkultúrát fogják prezentálni? Ennek már most vannak jelei, hiszen minden ilyen műsor kellő játékidőt biztosít a tizenöt perc hírnévért ölni képes rétegnek.

Ugye, hogy meg tudjuk különböztetni őket azoktól, akiknek tényleg jó a hangja? Nem nehéz.

Én ezt nevezem kollektív kulturális normarendszernek. Akik Irénkét hallgatják, megosztják és promotálják, saját maguk is tisztában vannak romboló hatásával, meg persze azzal a ténnyel, hogy borzalmasan rossz az egész, de az egyszeri röhögésért, szánakozásért mégis felülnek a vonatra.
Ez akkor lesz majd igazán nagy baj, ha Irénke térnyerése helyett majd Irénkék térnyeréséről beszélünk. Amikor a valódi minőség és emberi tehetség jutalmazását a kukába dobjuk pillanatnyi hullócsillagok javára.

Irénke mindazonáltal egy áldozat. Olyan bábu, amelynek nincs elég értelmi képessége ahhoz, hogy átlássa a körülötte zajló folyamatokat. Ő csak azokat a kedves, segítőkész embereket látja maga mögött, akik megvalósítják egész életében dédelgetett álmát.

Az igazság persze az, hogy ezek a segítőkész emberek váltják aprópénzre önképzavarát, a totális tehetségtelenségét és közben mérgezik meg fennmaradó kultúránkat. Aki bekapcsolja neki a kamerát, aki megírja a szöveget, aki kiteszi a Youtube-ra, aki koncertet szervez le, megbocsáthatatlan vétket követ el, és ha eljön az idő, amikor nem terem több forint Irén kínos performanszaiból, ők is szarul fogják érezni magukat az általuk teremtett pöcegödörben.