Még több páneurópai foci Európa-bajnokságot!

A különleges, tizenegy ország rendezésében zajló Eb végre ténylegesen összeurópai élményt ad, és nem csak egy ország polgárai éghetnek Eb-lázban. Ez pedig az európai közélet formálódásának is jót tesz.

Mikor az UEFA 2012-ben bejelentette, hogy a 2020-as Európa-bajnokságot a versenysorozat hatvanadik évfordulója alkalmából a szokással ellentétben nem egy, hanem tizenhárom ország rendezi, az ötlet finoman szólva

nem kapott túl pozitív fogadtatást.

Az én emlékeimben elsősorban a Sport TV állandó szakértője, Zombori Sándor él, ahogy puffog, hogy mégis milyen felháborító ez a döntés és mennyire megőrült az UEFA. Ez már akkor is egy kicsit megmosolyogtató volt, hiszen ekkora felháborodást nem igényelt volna a rendezési mód megváltoztatása a világ második legkisebb kontinensén. Eleinte azonban ezek a vélemények nem csak szokásos, mindenféle változást ellenző boomerkedések voltak. Magyarországon és a kontinens többi részén sem volt túl népszerű az ötlet, többször legitim érveket felhozva kritizálták: például, hogy minden tornánál a rendező ország önmagában hozzáad egy egyedi hangulatot a bajnokság „ízéhez” (gondoljunk csak a dél-afrikai vuvuzelakoncertekre vagy a 2014-es brazil vb-re), ami a sokvárosos verzió esetében elvész.

Az új formátum természetesen nem romantikából jött létre; Európa éppen egy gazdasági válságból lábalt ki, így Törökországon kívül nemigen tolongtak lelkes jelentkezők arra, hogy egymagukban rendezzenek meg egy ekkora eseményt, így kapta meg a jogot tizenhárom ország, amiből a covid és egy el nem készült brüsszeli stadion miatt végül tizenegy maradt. 

A lebonyolítás még most sem okoz osztatlan sikert. A 444-en Bede Márton például már az első hét után azt írta, hogy:

„Néhány keleti despotát leszámítva mindenkinek, játékosoknak, nézőknek, újságíróknak egyaránt jobb, ha egy ilyen tornát egyetlen helyszínen bonyolítanak le. Ha nem lenne járvány, talán működhetett volna ez így Európában szétterítve is, így viszont végképp értelmetlen volt nem mindenkit egy országban összegyűjteni, hogy legalább ott legyen Eb-hangulat.”

Ez azért rossz meglátás, mert nem igaz, hogy sehol sincs igazi Eb-hangulat, hanem éppenhogy az összes rendezőországban az van.

Az Eb-knek mostantól ilyennek kellene lennie, ugyanis így válik azzá az összeeurópai élménnyé, aminek mindig is szánták.

Az Európa-bajnokságok ugyanis amellett, hogy sportbajnokságok, emberek nagy részét foglalkoztató, közös élményt nyújtó gigaesemények.

A covid ellenére volt szerencsém a torna időtartama alatt két rendező városban, Londonban és Budapesten is időt tölteni: így döbbentem rá, hogy az Eb végre nemcsak a virtuális térben, hanem sok szempontból konkrét fizikai térben is hozzájárul egy európai közélet formálásához, és ténylegesen közös élményt kínál az európaiaknak.

Nagyjából ugyanazt az élményt kapja a londoni metró utasa, amikor a focis szóviccekkel bombázó hangosbemondó szövegeit hallgatja (amik már annyira bénák, hogy a maguk módján még élvezhetőek is), mint amikor leszáll Budapesten valamelyik metrómegállóban és látja az UEFA EURO 2020 logóját a padlón vagy elsétál a Városliget környékén egy meccs napján. Ezen hangulatelemek miatt a rendező országokban az európai polgárok nemcsak a tévé előtt ülve merülnek el az eseményben, hanem akkor is, amikor bármelyik nagyvárosban éppen ügyeket intéznek.

Ez olyan közösen megélt európai tapasztalat és életérzés, amit EU-s politikusok évtizedek óta meg akartak teremteni, csak épp fogalmuk sem volt, hogyan kellene megtenni.

A sokországos, páneurópai rendezés még abban is segít, hogy minden ország szurkolói könnyebben tudjanak eljutni a csapatuk meccseire. Ez a covid idején még extra áldás is, hiszen most aztán végképp sokkal nehezebb eljutni nem szomszédos országokba, mint normális időkben lett volna. A kijutott országok nagy többségében hazai pályán játszanak, így a szurkolók még jobb hangulatot produkálnak, de az, hogy az ukránok így el tudtak menni Bukarestbe vagy a finnek Koppenhágába, szintén könnyebbé és hozzáférhetőbbé teszi a tornát azoknak a szurkolóknak is, akik nem rendező országokban laknak. Ez egy covidmentes korszakban még a mostaninál is jobban működne, hiszen kapacitáslimit híján mégtöbben pattannának fel a vonatra egy közeli városba vagy országba.

Az egyetlen nehézség a szurkolóknak a kieséses szakasznál kezdődik, ahol előre elég nehéz megmondani, hogy pontosan Európa melyik felére kell utazniuk csapatuk továbbjutása esetén. Ezt viszont kicsit jobb szervezéssel meg lehet oldani, például úgy, hogy a csoportkör után más elosztásba kerülnek a stadionok, mint most; a nyolcaddöntőket vagy annak felét X városban, a negyeddöntőket Y városban, az elődöntőket Z városban, a döntőt pedig még egy másik városban lehetne rendezni, így könnyebb előre tervezni, de megmarad a lehetőség az összes európai régió polgárainak, hogy könnyen eljussanak meccsekre.

Sajnos egyelőre úgy tűnik, tényleg egyszeri kaland lesz az összeurópai Eb. A 2024-es tornát Németországban játszák majd (az egyik helyszín Lipcse lesz, így a volt NDK területén először rendeznek foci EB-t). A 2028-as Eb-re ugyan több közös terv is opció, például egy görög-román-szerb-bolgár rendezés, illetve egy hivatalosan még be nem adott, de tervezett, skandináv (norvég-svéd-dán-finn) pályázat is.

Ezek a négyrendezésű tornák ugyan kompromisszumos megoldást jelentenének az egy- vagy kétrendezős és a páneurópai megoldás között és a rendező országok jelentős költségeket spórolnának meg, azonban pont a két megoldás legjobb tulajdonságai vesznek el, hiszen így nem lenne a torna egy bizonyos ország hangulatával átitatva, és a különböző régiók polgárainak sem lenne ugyanannyi esélye eljutni a meccsekre. 

Az UEFA-nak ezért a legközelebbi pályáztatásakor ismét összeurópai rendezést kell kiírnia,

hogy a kontinens minden régiója teljes részese legyen az Eb-nek, és az európaiak ismét ne csak a virtuális térben tapasztalják meg ugyanazt az élményt, hanem minden fővárosban sétálva magukénak érezhessék az európai futballfesztivált!