Három év alatt háromszor nyerte el a fantasztikus irodalom legfontosabb díját A megtört föld-trilógia. Nora K. Jemisin fantasyvilágában a civilizációt időről időre borzalmas kataklizmák rombolják le, a bolygó múltjában pedig sötét titkok rejtőznek.
A Hugo-díj a fantasztikum egyik legfontosabb díja: szemben a másik fontos díjjal, a Nebulával, amit az SFWA, az amerikai fantasztikus írók szövetségének tagjai ítélnek oda, a Hugo egy 1953 óta létező közönségdíj, amelynek díjazottjairól a legnagyobb fantasztikus irodalmi találkozó, a Worldcon résztvevői döntenek.
2016-ban Nora K. Jemisin lett az első fekete szerző, aki elnyerte a Hugo-díjat a regények kategóriájában. A következő évben belépett azon szerzők szűk, vele együtt három fős klubjába, akik két egymást követő évben nyerték el ezt a díjat.
Idén pedig először megnyerte a fantasztikus színtéren szintén neves Locus- és a már említett Nebula-díjat, majd történelmet írt:
Ráadásul a bravúrt nem három különálló művel, hanem egy trilógia három darabjával érte el – arra sem volt még példa, hogy egy trilógia minden darabját díjazzák.
De milyen lehet az a történet, ami immár harmadszor ejtette rabul a Worldcon szakértő közönségét?
A fantasy új irányai
Elnyomás és felszabadulás, erőszak és béke, szenvedés és megváltás – nem ez az első pár szó, ami eszünkbe jut, amikor valami eszképista vágytól vezérelve fantasykönyveket kezdünk böngészni a könyvesboltban.
Persze akadnak ma is a klasszikus fantasy nyomdokain haladó remek könyvek szép számmal (az alzsánerek felsorolásába pedig bele se kezdjünk), ahol a kiválasztott hős fiatalember egy mágikus kard és egy bölcs mester segítségével, esetleg egy sárkánnyal megküzdve megmenti a királyságot a fenyegető veszélytől – ahol a Jó jó, a Gonosz pedig gonosz.
A képet J. R. R. Tolkien és a Tolkien köpönyegéből előbújt számos alkotó óta sokan és sokféleképp árnyalták – elég csak a rendkívül népszerű Trónok harca felé pillantani –, de voltak konstans dolgok:
Az utóbbi években jó pár olyan kötet akadt azonban, amely a fantasyirodalom játékszabályain nagyrészt belül maradva ugyan, de több szempontból is elmozdult erről a vonalról, és a szokásos hősi énekeknél többet próbált mondani a világról.
Itthon is megjelent Robert Jackson Bennett Isteni városok-trilógiája, amelyben egy isteni csodák által működtetett birodalmat győzött le a rabszolgasorban tartott szomszéd kontinens felkelése, és amelyben a középkor helyett inkább az ipari forradalom hajnalán járunk, amikor a történet megkezdődik.
Hasonló példa China Miéville, aki a sci-fi, horror és fantasy határmezsgyéjén mozgó new weirdnek nevezett irányzat prominens képviselője. A Perdido pályaudvar, végállomás című könyvében egy hatalmas, fasisztoid városállamban járunk, ahol a különféle idegen lények (például a békaszerű vogyanojok, vagy a szkarabeuszfejű, embertestú kheprik) mellett robotokkal is összefuthatunk, és ahol a történet alatt éppen egy nagy munkássztrájk szerveződik.
A fantasyben tehát az elmúlt évtizedben új hangok jelentek meg, amelyek a szokásostól eltérő világokat villantottak fel.
Amikor megmozdul a föld
N. K. Jemisin immár háromszoros Hugo-győztes trilógiája nem csak ezeket a fent jelzett súlyos témaköröket járja körül megdöbbentően kegyetlen őszinteséggel. Az itthon az Agave Könyvek gondozásában megjelent Az ötödik évszak, Az obeliszkkapu és A megkövült égbolt egyszerre tesz le az asztalra egy biztos kézzel megírt, érdekes megoldásokkal dolgozó szöveget és egy mélyen kigondolt fantasy-világot, ami a trilógia három része alatt szép fokozatosan fordul a sci-fi felé is.
A trilógia köteteiben egy olyan világban járunk, ahol egyetlen kontinens van, Rezdületlen, amelyet a neve ellenére időről időre pusztító kataklizmák ráznak meg:
Mint szép lassan kiderül: jó pár civilizáció elpusztult már itt: halott, haszontalan technológiájuk megtalálható mindenfelé a kontinensen, elég csak az égben lebegő, titokzatos obeliszkekre vetni egy pillantást. A most uralkodó államalakulat első sorban ezeknek az “ötödik évszaknak” nevezett események túlélésére rendezkedett be egy apokalipszis idején praktikus kasztrendszer és szigorú törvények bevezetésével.
A népesség egy része ugyanis orogén, azaz olyan képességekkel rendelkezik, amelyek képesek befolyásolni a szeizmikus energiákat: leállítani a földmozgásokat, lezárni egy kitörni készülő vulkánt, mozgatni a földet.
A társadalom használja ezeket az embereket, de retteg is tőlük és megveti őket: ha valakiről kiskorában kiderül, hogy „rogga”, azt vagy helyben megölik, vagy az Őrzök kezére adják őket, hogy a Fulkrum nevű központi iskolában hivatalos, állami orogénekké képezzék őket, akiket célzott feladatok végrehajtására vetnek be.
A középkorú, titokban orogén Essun, a történet főhőse pedig eközben szembesül azzal, hogy férje megölte kisfiukat, és elszökött a lányukkal.
Az utolsó apokalipszis
A helyzet tehát adott: a súlyos katasztrófa alatt széteső országban Essun elindul, hogy megkeresse a lányát és megbosszulja a fiát, miközben az első regényben két fiatalabb orogén nő történetén keresztül megismerhetjük a mostani kataklizma nyomán eltűnő civilizációt.
De honnan származik az orogének képessége és miért gyűlöli őket mindenki? Hová tűntek a korábbi civilizációk és miért fontosak az égen lebegő obeliszkek? Mi az oka annak, hogy Rezdületlen ennyire instabil?
Eközben pedig lehetőséget ad, hogy a gyakran egészen egyértelmű áthallásokkal, máskor pedig a mélyen húzódó igazságok megfontolásával elgondokozhassunk a való világ hatalmi viszonyain, az elnyomás és a kirekesztés különféle módozatain.
Könyves Kálmán többi könyvajánlójáért ide tessék kattintani.
MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.