Szép dolog a foci, főleg ha nem mindig a saját hülyeségünket akarjuk vele igazolni

Egy ideje megint nemzeti sport lett úgy csinálni, mintha valamiféle általános szégyen lenne a magyarok lelátói teljesítménye. Miközben nemcsak nem az, de még a kínos része is egy olyan jelenség, aminek az okai jóval messzebbre vezetnek.

A tavalyi Európa-bajnoksággal újra eljött az a pár évig lezártnak tűnt időszak, amikor a magyar ember nem csak a focihoz ért a legjobban, de azt is tudni véli, mi ez az egész lelátósdi. Nagyon fontos, hogy a magyar ember a lelátókhoz főleg akkor ért a legjobban, amikor egyébként évek óta nem járt különösebben meccsen sem, egyes eseményekkel kapcsolatban pedig akkor tud a legstabilabban állást foglalni, ha az események környékén sem volt ott.

A futballszurkolókat viszonylag könnyen fel lehet használni saját hülyeségeink alátámasztására: egyrészt nem túl nyitott kör egy bizonyos ponton túl, ami miatt tűnhetnek őrült titokzatosnak, beléjük láthatjuk a nemzetmentő hazafiakat és az agresszív vadállatokat is. Mivel bármit beléjük lehet látni, aktuális érdektől függően beléjük is látunk:

a kormánypárti politikusok továbbra is büszkén mutogatják, hogy nemzeti lobogókkal telt meg a Puskás Aréna, ellenzékből inkább nem beszélnek erről, a kommentfalon/cikkekben pedig elég is annyi az egészről, hogy feketepólós gyerekgyilkosok lepték el az utcákat, akik ráadásul még hangoskodnak is.

Ha sokezer főből párszázan szalonképtelen dolgokat kiabálnak, akkor azt az egész stadionra vetjük, a „ki nem ugrál, büdös román” kategóriájú rigmusokat pedig görcsösen összekeverjük valamiféle soviniszta hőbörgéssel, miközben egyszerűen csak a focihoz elengedhetetlenül járó regényszerű főellenség szidalmazásáról van szó.

A foci teljes politikába olvadását kissé megsínylették a Nemzetek Ligája meccsei is, amiknek láttán nagyjából ki lehet jelenteni, hogy 1986 óta nem volt ilyen erős magyar válogatottunk: megvertük az Eb-döntőst, ikszeltünk Németországgal, és méltósággal kaptunk ki az Eb-győztes olaszoktól. Közben alapvetően jó hangulat uralkodik a magyar lelátókon: hazai- vagy vendégszektorban is viszonylag könnyű megtalálni a saját közegünket, legyen az a szigorúan vett ultraszektor, a fociba reménytelenül beleszeretett bölcsészek, vagy csak azok a családok, akik (teljes joggal) úgy gondolták, érdemes elutazni akár Cesenáig is látni valami igazán szokatlant.

Vannak vállalhatatlannak tűnő tahók? Igen, vannak, épp úgy, ahogy Budapest belvárosában is találni, mégsem kell magyarázkodnia senkinek, aki odamegy pénteken.

Ezzel véletlenül sem azt akarom mondani, hogy ne lett volna néha egészen szégyenteljes 2021 nyarának magyar lelátói produkciója, ahogy azt sem üzenném, hogy én támogatom a kórusban cigányozást, pláne nem a huhogást, de azt érdemes látni, hogy nem a lelátóval kéne kezdeni a rendteremtést:

ott ahol, ugyanis magyarázni kell, miért nem illik kifütyülni egy alapvetően békés gesztust meccs előtt, vagy nem teljesen egyértelmű, miért ótvar paraszt dolog majomhangokkal hergelni fekete játékosokat, valamiféle sokkal mélyebb probléma van, ami a következő években maximum olyan tüneti kezelésekkel oldható meg, mint például Szalai Ádám csapatkapitány üzenete.

Az aktív magyar foci jelenleg talán legnagyobb hőse sem arra kért senkit a németek elleni meccs előtt, hogy olvassanak már el pár könyvet arról, mennyi értelme van a rasszizmusnak, hanem csak azt, hogy mellőzzék az érintettek ezeket a megnyilvánulásokat.

A probléma ott kezdődik, hogy ez a történet a magyar kormánypárt részéről sem hangzik szebben: mégis miért várnánk a maga szélsőségességében mindig egyszerű és őszinte fociközegtől visszafogottságot, amikor Németh Szilárd például nem egy jókedvű pultos egy csepeli kocsmában, hanem „rezsibiztos” ? És ott, ahol a Parlament házelnöke és a kormánypárt egyik legerősebb embere évek óta nyíltan vallja, hogy az Európai Unió és a Szovjetunió tulajdonképpen ugyanaz?

Egyáltalán: tényleg egy olyan országban várunk ideológiai tisztánlátást, centrizmust vagy ilyesmit a lelátóról, aminek a miniszterelnöke rádióinterjúban komoly hanggal jelentette be, hogy az ukrajnai háború elhúzódása Soros György érdeke?

A különbség az, hogy ameddig egy focilelátó még legfontosabb napjaiban is csak különböző dolgok skandálását, sörivást, élőképeket és közös tapsolást jelent, addig a fent hozott példák többek közt a meccsrejáró közönségre is hatással vannak: nem azért, mert méginkább a jobbszélre tolódna a közeg (ez egyébként egész Közép- és Kelet-Európára jellemző tendencia), hanem mert egészen nagy boost a legszélsőségesebb rétegnek, ha kiderül, még egy vállaltan neonáci hazafi elképzelései sem állt a világgal kapcsolatban nagyobb hülyeségekből, mint amit a választott vezetőink kommunikálnak.

A vállalhatatlan hülyeségek kimondását márpedig nem lent kéne kezdeni, az általában inkább tünet: nyilván egyszerűbb valamiféle nagy sötét masszaként elképzelni, ahogy 30 ezer gyerek fütyül az angolok térdelése alatt (hogy mennyire tévút ez, arról Jámbor András írt egy elég jót), genetikailag gonosz fasisztának látni mindenkit, aki szeret a haverokkal csordában ordibálni, valójában éppúgy csak a sokadik (ráadásul a valóságosnál sokkal nagyobbnak gondolt) probléma a magyar lelátók állapota.

Vagy elemezgetés helyett kimehetünk a barátainkkal is meccsre szurkolni: a stadionban jellemzően sokkal jelentéktelenebbnek tűnik a másnapi sajtóban már rasszista botrány okozójaként előadott pár ember, és sokkal jelentősebbnek tűnik az az ezerféle dolog, amit mindenki belelát a maga focijába. Van, akinek gyerekkori vágya teljesül épp, a különféle helyről jött barátokkal való kötőanyagként tekintenek a válogatottra, vannak, akik szerint tényleg a nemzet megdicsőülése lenne egy különösen erős eredmény a fociban. Vannak, akiket a taktika érdekel és a játékosok megoldásai, mások pedig tényleg csak piálni mennek ki.

A végére ezerféle dolog jön ki, aminek szerencsére csak egy része igazán kellemetlen neked.

Ezt a cikket és mást is már korábban megkapták a postaládájukba azok, akik feliratkoztak a Reggeli feketére, az Azonnali hírlevelére. Iratkozz fel te is! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!