150 ezer pedagógus nem tétel a magyar kormány számára

A kormány minden lehetséges eszközzel próbálja megakadályozni a sztrájkot. Ha másképp nem megy, hát rendeleti úton. Politikai támadást sejt a választások előtt, de főleg ilyenkor nem akar balhét, ezért politikai támadást intéz a pedagógustársadalom ellen.

Közelednek az országgyűlési választások. Ilyenkor az események nemcsak önmagukat jelentik, hanem át is értékelődnek a különböző olvasatoknak köszönhetően.

Így van ez a pedagógus szakszervezetek követeléseivel is.

A kormányoldal sikerpropagandát folytat (megint 10 százalék emelést kaptak a pedagógusok, és még kapnak majd), valamint az érdekvédelmi szervezetek hiába állnak elő a bérigények mellett szakmai követelésekkel is, e témában szóba sem állnak velük.

Az egyesült ellenzék apokaliptikus képet fest a magyar oktatásról, és ígéretet tesz arra, hogy ismét a minimálbérhez köti majd a pedagógusok bérét, valamint arra, hogy egyszeri 50 százalékos béremelést biztosítanak a számukra.

Az egyik oldalon adott az emberminiszter.

Az oktatáshoz természetszerűleg nem ért, mivel orvos. Nem baj, legyen jó menedzser!

Mégsem az, hiszen a járványügyi helyzetet helyette a belügyminiszter kezeli.

Adott a másik oldalon a szivárványkoalíció, amelynek az oktatásért felelős szakpolitikusa, a momentumos Tóth Endre közgazdász végzettségű, aki egyelőre láthatólag nem ismeri ki magát az oktatásban.

Mindkét tábort erős szakembergárda támogatja, ez kétségtelen. A kormányoldalon ott a több mint tízéves tapasztalat, valamint a rutin; az ellenzékben pedig (őszintén remélem) a Civil Közoktatási Platform egyesületei biztosította szakemberek.

De azt se felejtsük el, hogy a politikát politikusok irányítják, ők vannak előtérben, és ha tetszik, ha nem, egy végletekig leegyszerűsített, elnagyolt képet festenek annak mentén, hogy a választók mit szeretnének hallani – időnként akkora lelkesedéssel, hogy nem hagyják, hogy „beléjük folytsák” a szót. A másik oldal a gazdasági valóság és a jelenkor politikai erőtere.

Ezt a közvélemény nem ismeri a fent említett sikerpropagandának köszönhetően.

Egy világjárvány vége felé járunk, annak minden gazdasági és társadalmi folyományával együtt. A kormányoldal meggyőződésem szerint nem véletlenül nem ígér hatalmas béremeléseket: nincs miből adni. Az ellenzék nem ismeri jól a gazdaság helyzetét: felelőtlenül ígér.

Ugyanezeket hallottuk a Fidesztől 12 éve, aztán utánaszámoltak.

A fentiekből kitűnik, hogy az oktatás három szereplője, a gyermek, a szülő és a pedagógus hármasa közül az első a propaganda tárgya. A kormány terel: rágódjanak az emberek inkább az óvodások nemátalakító műtétén! A szülő, a választó a propaganda alanya, akin az agymosást végzik.

Ehhez pedig a mintegy 150 ezer pedagógus pedig nem tétel. Még mindig azt gondolják rólunk, hogy könnyen a háttérbe szoríthatók vagyunk, pedig „nincs hatalmuk felettünk.”

Az oktatásban a rendszerváltás óta eltelt 32 év gyakorlatilag elvesztegetett idő. Ideértve a fenntartási-működési oda-visszarendeződést, a NAT kálváriáját (a szabadsággal nem tudtunk élni, hiszen a pedagógustársadalom jelentős része berzenkedett a kihívásoktól, és igénye volt a Hoffmann Rózsa által felkínált visszarendeződésre, az uniformizált oktatás gúzsba köt), valamint a pedagóguspálya presztízsét is, amely jelentősen csökkent az elmúlt időszakban.

Természetszerűleg minden választás előtt ígéretet kapunk annak emelésére: anyagi és társadalmi megbecsülés területén is.

12 évvel ezelőtt ígéretet kaptunk Hoffmann Rózsától a 10 éve bevezetett pedagóguséletpálya-modellre, a társadalmi megbecsültéget bürokratikus úton kívánták rendezni: közszolgálatot ellátó személy lett a pedagógus is. 2016-ban elsősorban az esztelen centralizáció, valamint a NAT által elvett tanszabadság okán tiltakoztunk.

Még véletlenül sem hoztuk szóba a pedagógusok fizetését, nehogy ránk lehessen sütni azt a stigmát, hogy nekünk nem volt elég a hoffmanni bérrendezés sem.

Bonyolult lett volna elmagyarázni, hogy kivették a minimálbért mint vetítési alapot a pedagógusbérek mögül, és az akkori minimálbéren, 101 500 forinton rögzítették azt.

Emlékszem, amikor kijött a rendelet erről, egy hétfő déli operatív értekezleten jeleztem a nevelőtestületnek a Telekiben, hogy minden addigi lojalitásom megszűnt az oktatási kormányzat iránt, annyira galádságnak éreztem ezt a lépést, és óriásit csalódtam.

Mondom, utánaszámoltak, hogy ez így sokba fog kerülni.

A minimálbér persze folyamatosan nőtt, 2022-ben már 200 000 forint. Ez összesen 97 százalékos emelkedés. A pedagógusokat pedig megkínálták 2022 januárjában 10 százalékkal.

Tehát igazuk van a szakszervezeteknek? Naná, hogy igazuk van. És még szerények is.

Összesen mintegy 50 százalékos béremelést követelnek. Erre a kormány minden lehetséges eszközzel próbálja megakadályozni a sztrájkot. Ha másképp nem megy, hát rendeleti úton. Politikai támadást sejt a választások előtt, de főleg ilyenkor nem akar balhét, ezért politikai támadást intéz a pedagógustársadalom ellen.

A balhé nem illik bele a propagandába. Ezért nyúlnak a pedagógusok a 2016-os eszközhöz, a polgári engedetlenséghez. Minél többen vannak, annál kevesebb a lehetséges retorzió. Kit vegzáljanak a sok ember közül? Az oktatás kulcskérdés. A nemzetünk fennmaradásának, sikerének a záloga.

Az oktatás ugyanakkor pénzkérdés is. Ezt azóta hangoztatom, amióta először kiálltam emberek elé. Enélkül nem lehet korszerű és XXI. századi az oktatás. Van olyan nálunk szerencsésebb sorsú ország, amely ezt belátta, és pénzt fektetett az oktatásba. Ennek látszata nem termelődik meg egy kormányzati cikluson belül, hanem kell hozzá 30 év.

Ezt nehéz elfogadni, és nehéz hosszú távra tervezni – nem csupán önös politikai érdekek miatt, hanem a világ rendkívül intenzív változásai miatt is.

Oktatási minimum ide vagy oda, átfogó társadalmi megegyezés a mai napig nincs arról, hogy milyen stratégiát érdemes hosszú távon képviselni az oktatásban.

Ám amíg ez nincs meg, nem lehet az oktatásnak odaadni a GDP megérdemelt 6 százalékát sem (nem beszélve arról, hogy ennyi már nem is volna elég). Miért kell közmegegyezés? Ezt botcsinálta politikus koromban tanultam meg: valahonnan el kell venni a hiányzó százalékokat.

Kitől? És milyen társadalmi-gazdasági érdekeket fog az megsérteni? Szélsőséges példával élve „A ne építsünk több stadiont?”-dilemma végén ott áll a Mészáros Birodalom legutolsó beszállítójának kis keresetű alkalmazottja is, akitől ezzel elvesszük a megélhetést.

Érdeksérelem nélkül nem lehet reformot tervezni és végrehajtani. Szemléletmód-változás szükséges hozzá,

a sokat sanyargatott kádári kismagyarból vállalkozóvá kell válni és belátni, hogy a siker csak hosszú távon teremthető meg, az pedig a jelenben lemondással jár.

Akkor nincs értelme a polgári engedetlenségnek? Törődjünk bele a sorsunkba, mondjunk le a jelenről?

Nem, mert ezzel kihangosíthatjuk a problémákat, előbbre hozhatjuk a társadalmi konszenzust a jövőről. 

Nem, mert ha nem állunk ki magunkért, rábízzuk az oktatás jövőjét egy zárt, kontraszelektált politikai elitre.

Nem, mert a gyermekeink szemébe akarunk nézni, ha felnőnek, és megkérdezik, megtettünk-e mindent a jövőjükért.

Nem, mert a tanítványainknak a saját viselkedésünkkel adunk követhető mintát: és ez a legfontosabb egy pedagógus számára.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!