Afganisztánból kivonulni árulás volt

Egy újabb nép fog keleten kivérezni és kiömlő vére fogja felírni a darabka földre, amelyen szenved, hogy „Memento mori!”. Emlékezz, hogy a halandónál is halandóbb vagy, mert csak addig vagy méltó a Nyugat segítségére, vagy figyelmére egyáltalán, ameddig az a military-industrial complex érdekében áll, utána aki akar, pontonként végigpróbálhat rajtad mindent, amit a nemzetközi egyezmények tiltanak.

A norvég Arnulf Øverland Magyarország 1956-ban c. versének – amelyet a kiváló emigráns költő és műfordító, Sulyok Vince ültetett át magyar nyelvre – első versszakát ízlelgetem.

„Ha elfeledjük Magyarországot, marad-e
jogunk élni,
s ki fog küzdeni majd
éppen miértünk?
Ki húzta meg a választóvonalat
a népek közé, hogy egyeseket észrevétlen eltiporhatnak,
míg másokat meg kell védeni minden áron?
– köztük Norvégiát is, természetesen?”

Próbáljuk ki egy pillanatra, hogy a fenti szövegben Magyarországot Afganisztánra cseréljük, Norvégia helyére illesszünk egy tetszőleges, a 2001 őszén kezdődött afganisztáni háborúban részt vett, vagy utána katonai missziót küldő országot – akár Magyarországot –, az évszám pedig legyen mondjuk 2021. E műveletsor eredményeként kapjuk meg a gondolatot, amely illene, hogy átjárjon most minket, látván mi történik Afganisztánban.  

Hogy is volt az mifelénk 1956 őszén az amerikai csapatokkal, akik a Szabad Európa Rádió hullámhosszán folyamatosan jöttek segíteni, azon kívül viszont nem annyira? Még a látszatra sem adtak, John Foster Dulles amerikai külügyminiszter nyíltan megmondta szovjet kollegájának, hogy nem fognak beavatkozni. A Szuezi-csatorna geopolitikai jelentősége egyszerűen sokkal nagyobb volt, mint hazánké. Nem mintha a szuezi válság nélkül lett volna valós esély, hogy idejönnek. Abban az esetben, ha sikerült volna valahogy egyedül megvédenünk a függetlenségünket a Szovjetunióval szemben, kilépni a határozott időre kötött, és csak úgy nem felmondható Varsói Szerződésből – és mindezt úgy, hogy nem kell ezért cserébe függetlenséget vállalnunk ütközőzónaként, mint Ausztria vagy Finnország kellett tegye – akkor talán egy pár év múltán bekopogtattak volna, hogy esetleg egy légibázist nem telepíthetnének-e ide…

Ezt követően az események úgy alakultak, ahogy, pár évtized múlt el, mire eszükbe jutottunk a rendszerváltást környékén valahogy, mondjuk persze leginkább amikor egy kellően közeli légitámaszpontra volt szükség Milošević kibombázásához. Addig viszont teljes lelki nyugalommal hagyták, hogy – Faludy György szavaival élve – Kádár egy országot toljon át Ázsiába.

Miért lettek volna hát éppen most tekintettel éppen az afgán nép jövőjére? A hódító kétszer árt igazán annak, akit gyarmatosít: először, amikor elfoglalja, másodszor pedig amikor úgy vonul ki, hogy nem hagy maga mögött rendezett viszonyokat.

Akik döntési helyzetben voltak a kérdés kapcsán, mégis mit gondoltak, mi fog következni a NATO-csapatok kivonulása után? Érdemben valószínűleg semmit. Mert akiben egy csepp jóérzés volt, az valószínűleg mindezt végiggondolni is félt, a többségüket pedig valószínűleg nem érdekelte, az ilyen munkakörökben úgysem ritka jelenség a lelkiismeretnélküliség.

Egy újabb népet dobnak oda az emberbőrbe bújt vadállatoknak. Egy újabb nép fog keleten kivérezni és kiömlő vére fogja felírni a darabka földre, amelyen szenved, hogy „Memento mori!”. Emlékezz, hogy a halandónál is halandóbb vagy, mert csak addig vagy méltó a Nyugat segítségére, vagy figyelmére egyáltalán, ameddig az a military-industrial complex érdekében áll,

utána aki akar, pontonként végigpróbálhat rajtad mindent, amit a nemzetközi egyezmények tiltanak.

Elképesztő belegondolni, hogy az iszonyatos háborúkkal tűzdelt múlt – hiszen már a 19. században is az orosz-angol nagyhatalmi játszmák terepe volt – után is, a leírások és fotók alapján 1960-70 környékén Kabul egy teljesen nyugatos, sőt már-már nyugati város volt, akárcsak a szomszédos Irán az ún. iszlám forradalom előtt. Aztán jöttek a kevésbé szerencsés évtizedek. 1979-ben egy iránihoz hasonló iszlamista puccs történt, amelyet a szovjetek ürügyként használtak a bevonulásra, és megkezdődött egy évtizedes véres háború. Ennek vége és pár átmeneti év után, 1996-ban a tálib rémuralom vette kezdetét, amelyet 2001 őszén és telén megdöntött az USA és szövetségesei. Ekkortájt e szerencsétlen országnak már rég nem volt szüksége arra, hogy egy helytartó áttolja Ázsiába – és nem csak azért, mert földrajzilag persze mindig is ott volt.  

Lehetett viszont valami minimális reménye a lakosság nyugatos értékek felé nyitott részének, hogy az ott tartózkodó megszálló erők árnyékában valami nyugatias életmód kibontakozhat, legalább a nagyobb városokban.

Valami történt is ezirányban, hiszen amikor most lemeszelik Kabulban a szépségszalonok kirakatait – mivel az afgán nők innentől újra nemhogy kozmetikushoz, de iskolába sem, sőt egyedül sehova sem járhatnak majd – akkor az legalább annyit mutat, hogy ha többé nincs is, de volt egy rövid időszak, amikor lehetett.

Egyébiránt Afganisztán átalakításának kísérlete biztonságpolitikai szempontból teljes kudarc. Nem csak a tálib mozgalmat nem sikerült felszámolni, amely a földrajzi jellegzetességeket, a helyi vallási és politikai viszonyokat és a hagyományokat ismerve még talán érthető is. Hanem emellett közel 100 milliárd dolláros ráfordítással két évtized alatt nem sikerült egy olyan kormányhadsereget és közigazgatást felállítani, amely önállóan is legalább egy pár hétig vagy hónapig képes lett volna, vagy egyáltalán szándékában állt volna a tálibokat visszatartani az ország teljes bekebelezésétől. Cserébe ezidő alatt még az ún. Északi Szövetség is meggyengült, akik az első tálib uralom idején önállóan, majd a 2001-es háborúban USA-szövetségesként vitatható sikerrel, de legalább vitathatatlan elkötelezettséggel küzdöttek a tálibok ellen.

Emellett az elmúlt pár évben tagadhatatlanul elkezdődött a tálibok relativizálása, nagyrészt azért, mert az Iszlám Állam tündöklése idején, ha passzívan is, de szembefordultak az utóbbival, amikor is Afganisztán és Pakisztán területére nem nagyon engedték be őket, és nem is egyesültek velük. Csak ugye emögött minden bizonnyal kizárólag hatalmi érdekek húzódtak meg, nem pedig súlyos ideológiai különbségek. (Ceauşescu vagy Tito sem azért tartották a szovjeteket kívül országukon, mert annyira nem értettek egyet a KGB módszereivel.)

Az Afganisztánból való kivonulás ebben a formában három csoporttal szembeni komoly árulás.

1. Legelőször és elsősorban az afgán néppel szemben, kiemelve itt mindazokat, akik a nyugati értékek felé nyitottak, külön kiemelve a nőket, és még inkább kiemelve azt a generációt, akik már a tálibok megdöntése után születtek, és akik közül a legidősebbek már fiatal felnőttek, pályájuk kezdetén. Utóbbiaknak úgy vették el a jövőjét, hogy ők lehettek volna egy modern Afganisztán alapkövei, ehelyett most át- és megélhetik szüleik és nagyszüleik traumáit.
2. Másodszor árulás ez a teljes Nyugattal szemben is. A tálibokkal együtt már visszatérőben van az al-Kaida, és ki tudja, hogy milyen új szeptember 11-et terveznek jelenleg. Akiket a leomló ikertornyok temettek maguk alá, forognak a sírjukban, hogy húsz év múltán Oszama bin Laden szellemi örökösei több szempontból is pontosan ott folytathatják, ahol ez annak idején abbamaradt.
3. Harmadszor, az előbbiekkel összefüggésben árulás ez mindazokkal szemben, akik az USA vagy bármely más ország – így Magyarország – hadseregei, vagy egyéb szervezetek zászlói alatt meggyőződéssel egy jobb Afganisztánért és a terrorizmus ellen harcoltak, katonai vagy más eszközökkel, függetlenül attól, hogy elestek-e vagy élnek még.

Újra bebizonyosodott, hogy mit jelent és mennyit ér a „szövetséges” szó az ún. fejlett Nyugat döntéshozóinak. Ha most észbe kapnának, és megkísérelnék minden eszközzel visszafordítani a folyamatokat, a károk már akkor is jóvátehetetlenek lennének. Ahogyan nem lehet jóvátenni azt sem, ahogyan magukra hagytak minket 1956-ban, vagy Vietnamot 1975-ben, vagy éppen az északkelet-szíriai kurdokat 2019-ben. Ugyanakkor pontosan tudható, hogy erre kísérlet sem fog történni, ahogyan a többi esetben sem történt.