Az afganisztáni helyzet egy politikai, humanitárius és morális katasztrófa

Joe Biden amerikai elnök hasonlóan két elődjéhez a „végtelen háborúk” lezárásának ígéretével kampányolt, Barack Obamával és Donald Trumppal szemben azonban úgy tűnik, hogy ő már tényleg ki is fog vonulni Afganisztánból és Irakból. Sokan, régóta követelték már az amerikai csapatok visszavonását a két ázsiai országból, ám egyelőre senkinek semmi oka nincs ünnepelni – még el sem hagyták az utolsó katonák Afganisztánt, a tálibok egy félelmetesen hatékony offenzíva keretében gyakorlatilag átvették az ország irányítását. Mindez azt mutatja meg, hogy egy rosszul előkészített, siettetett és belpolitikai menetrend alapján végrehajtott kivonulás még károsabb is lehet, mint maga a beavatkozás. Ez a helyzet az Egyesült Államok számára nem más, mint egy politikai, humanitárius és morális katasztrófa, amely ugyan nem rengeti meg az amerikai nagyhatalmiságot, de komoly problémákat okoz önmagának és szövetségeseinek, így Európának is.

A két évtizede zajló afganisztáni háborúból már érthető módon elege volt az amerikaiaknak és az afgánoknak is. Washington rengeteg erőforrással és emberélet árán akarta megtisztítani az országot a 2001. szeptember 11-ei merényleteket megszervező al-Káidától és az őket támogató tálib mozgalomtól. Ezen túl pedig az Egyesült Államok és szövetségesei igyekezett egy stabil, működőképes és demokratikus afgán államot felépíteni, amely képes önmagát is működtetni. Mivel ezeket a célokat egyre több erőforrás befektetésével sem sikerült elérni, nem véletlen, hogy három egymást követő amerikai elnök is megígérte a háborúk lezárását. Végül Donald Trump kötött egy megállapodást a tálib mozgalommal, amelyben még idén májusi kivonulás szerepelt, ám a republikánus politikus már nem tudta végrehajtani magát a kivonulást.

Ez a feladat Joe Bidenre esett, aki folytatta elődje politikáját, csak pár hónappal kitolta a megvalósítás ütemét. A demokrata elnök először a 2001. szeptember 11-ei merényletek huszadik évfordulóját tűzte ki a kivonulás határidejeként, utána ezt előrehozta augusztus végére. Biden elnök nem aggódott attól, hogy a tálib mozgalom, amelyet húsz éven át nem sikerült legyőzni, ki tudná használni a helyzetet: szerinte a 300 ezres afgán állami haderő számára a mindössze 75 ezres fegyveres mozgalom nem jelenthet problémát.

Az elmúlt hét eseményei erre rácáfoltak.

A tálibok öt nap alatt (a harmincnégyből) tizenegy vidéki tartományi központot foglaltak el, a múlt hét végére pedig először sikerült a fővároson kívül minden nagyobb várost elfoglalni, vasárnap estére pedig a kabuli kormány össze is omlott. Ez az elképesztő gyorsaság, amivel a tálibok napok alatt megfordították két évtized eseményeit, nemcsak a közvéleményt, de az amerikai vezetést is meglepte.

Júniusban még egy kiszivárgott hírszerzési jelentésben a főváros, Kabul bukását elképzelhetően tartották a kivonulást után fél évvel. Ez a kalkuláció ma már megmosolyogtatóan optimistának tűnhet: egy augusztus 12-ei jelentés ugyanezt már 1-3 hónapra tippelte, a cikk megjelenésének idejére pedig a hatalomátvételről már múlt időben beszélhetünk. Bident láthatóan nem zavarják annyira a hírek: miközben százezrek menekülnek a tálibok elől, az amerikai elnök az afgán vezetők közötti párbeszéd fontosságát hangsúlyozza, valamint felgyorsította az amerikai diplomáciai személyzet evakuációját.

Ami Afganisztánban jelenleg történik, az túlzás nélkül egy katasztrófa:

egy politikai, morális és humanitárius katasztrófa egyszerre, amelynek negatív hatásaiból nem csupán az amerikaiak, de a szövetségeseik, így mi is részesülni fogunk.

Politikai katasztrófa: elhibázott kivonulás és a gyengeség látszata

Afganisztánt már eddig is az amerikai hegemónia hanyatlásának bizonyítékaként kezelték sokan. Húsz év háború a tálibokkal és az al-Káidával lefárasztotta az Egyesült Államokat, lekötötte a figyelmét és erőforrásait. Ráadásul ma már sokak szerint fölöslegesen: ha nem is sikerült Afganisztánból egy demokratikus és stabil államot építeni, a beavatkozás legfőbb célját (legalábbis szimbolikusan) mégis elérte az Egyesült Államok tíz évvel ezelőtt, amikor sikerült likvidálni Oszama bin Ládent, az al-Káida vezetőjét. Sokan érvelnek tehát azzal, hogy a kivonulás nem szép, de politikailag logikus lépés volt, hiszen más kérdésekre, Kínára és az amerikai gazdaság és társadalom erősítésére kell koncentrálni.

Mindebben sok igazság van, de ebből még nem következik, hogy a kivonulás jó döntés.

Egyrészt félelmetes azt látni, hogy Washington mennyire elkalkulálta magát, mennyire nem mérték fel a tálib mozgalom megmaradt erejét. Ezt, valamint az eseményeket követő cselekvőképtelenséget (vagy cselekvési hajlandóság hiányát) nehéz nem presztízsveszteségként értékelni, amelyet az Egyesült Államok ellenfelei, Oroszország és Kína is látnak. Ez viszont nem csak retorikai, hanem tényleges politikai hátrányokat is fog jelenteni Washington számára: ahogy azt láthattuk az elmúlt tizenöt évben, Amerika versenytársai felbátorodnak, ha gyengének látják az exhegemónt. Ráadásul most azt hallani, hogy Kína el fogja ismerni a tálib kormányt akkor is, ha erőszakkal kerül hatalomra.

Másrészt igaz, hogy az al-Káidát sikerült meggyengíteni Afganisztánban, de a szervezet (radikális kisöccsével, az Iszlám Állammal együtt) nem tűnt el az országból, és a tálib hatalomátvétel után.n újra erőre kaphat. Persze lehet azt mondani, hogy egy tálib kormányt a nemzetközi elismertséggel lehetne zsarolni, hogy szakítsa meg a kapcsolatait a dzsihádistákkal, de bízni sosem lehetne bennük ebben a kérdésben. Ráadásul a táliboknak, mivel erőszakkal vették át a hatalmat, alapból lenne egy elismertségi deficitjük, ebből a szempontból az al-Káida nem elsődleges kérdés.

Harmadrészt az igaz, hogy nem Afganisztán a világ legfontosabb állama, de mára a katonai jelenlét (pénzügyi és emberi) költségei messze nem voltak tarthatatlanok. A kivonulásnak és összeomlásnak viszont Afganisztánon túlmutató következményei is lesznek. Ezek egy része minket, európaiakat is közvetlenül érint (a szélsőséges szervezetek megerősítése és a menekülthullám csak két kézzelfogható eredmény), de a régióban is komoly problémákat szülhet. A szélsőséges mozgalom hatalomra jutása új helyzetet és biztonsági kihívást jelenthet sokak számára (beleértve Pakisztánt, Iránt és Kínát), közöttük láthatunk nyugati szövetségeseket és versenytársakat is.

Természetesen legyinthetünk egyet, hogy majd ők (esetleg Moszkva vagy Peking) majd megoldják helyettünk a problémát, de a történelem tanulságából tudjuk, hogy a biztonsági környezet vagy a regionális hatalmi egyensúly ilyen gyors változása könnyen instabilitáshoz, újabb konfliktusokhoz és általánosságban veszélyes kiszámíthatatlansághoz vezet.

Negyedrészt attól még, hogy a kivonulásra vannak jó érvek, még nem következik, hogy mindenfajta kivonulás jó dolog.

Bident láthatóan az motiválja, hogy el tudja mondani, hogy ő fejezte be a háborút, és ő volt az, aki inkább a hazai infrastruktúrára költi a pénzt, nem Afganisztánra. Ez szintén belpolitikai szempontból érthető (hiszen a demokraták és republikánusok egymásra licitálva növelték az afganisztáni jelenlét politikai költségeit), de ettől még lehetett volna olyan megvalósítási módot találni, amely nem jár húsz év eredményeinek pár hét alatt való összeomlásával.

Morális és humanitárius katasztrófa: a megbízhatóság és értékalapú külpolitika kérdése

A nemzetközi politikát nem erkölcsi szempontok mozgatják, de ettől még minden döntésnek és lépésnek van morális vonzata. Ez ugyan gyakran csak retorikában játszik döntő szerepet, de konkrét gyakorlati hatásai is lehetnek például az államok közötti bizalom építésében vagy egy állam puhahatalmi kapacitásainak, imázsának az építésében.

Könnyű látni, hogy az afganisztáni kivonulás és a tálib hatalomátvétel ebből a szempontból miért katasztrofális hatású.

Az Egyesült Államok húsz év alatt felépített egy kormányt, egy szövetségest, amelyet most egyedül hagyott a tálib mozgalommal szemben. Rengeteg afgán dolgozott együtt az Egyesült Államokkal, akiknek az élete most veszélybe kerül, mert mertek együttműködni a „megszállókkal” vagy az amerikabarát erőkkel. Washington idővel igyekezett felgyorsítani sokaknak a kiutazását az országból (bár ez is elképesztően lassan ment), ami jó dolog, de társadalmi szinten ez nem jelent megoldást az Amerika-barát kormányt támogató nagyobb társadalmi csoportokra nézve. Ez nagyon rossz üzenet azoknak az államoknak, amelyeknek a biztonsága az Egyesült Államok védelmétől függ.

Végül pedig sose feledkezzünk el a tálib előretörés áldozatairól. Már most több százezer ember menekült el a mozgalom elől menekülve, rengeteg civil halt meg és fog meghalni a tálibok keze által. Az általuk kiépített rendszerben a társadalom különböző csoportjai elnyomásban és rettegésben fognak élni, ahogy tették ezt korábban is. Persze mondhatjuk, hogy a nagypolitikában ez nem fontos szempont, és azt is, hogy az elmúlt húsz évben nem vált nyugati demokráciává Afganisztán. Ugyanakkor az élet összességében mindenképp jobb lett, mint a tálib uralom alatt, az Egyesült Államok és szövetségesei részéről pedig elég cinikus hozzáállás, ha csak karba tett kézzel nézzük a szélsőséges mozgalom hatalomra kerülését.

Felkészül: Irak?

Mindezek miatt (hacsak nem történik valami hirtelen irányváltás vagy stratégiai változás) az afganisztáni katasztrófa a Biden-elnökség egyik nagy kudarca lesz. Persze nem a fél éve hivatalban lévő elnöké az egyedüli felelősség, de attól még nem igaz, hogy a demokrata politikus teljesen kényszerpályán lett volna: senki nem kényszerítette a kormányt az idei kivonulásra, senki nem akadályozta meg, hogy ne tegyen gyakorlatilag semmit a tálibok előretörésével szemben. Alternatív megoldást a kormány nem tudott vagy nem akart megvalósítani.

Ráadásul az afganisztáni forgatókönyv könnyen lehet, hogy pár hónap múlva kicsit másképp, de megvalósul Irak esetén is. Itt az amerikai kormányzat már bejelentette, hogy a katonai misszió befejeződik az országban, bár teljes kivonulásról (egyelőre) nincs szó. Mindezt akkor, amikor az országban választások lesznek pár hónap múlva, amelyek feltehetően az Irán-barát erők erősödésével fognak járni.

Az Iszlám Köztársaság mellett itt is számíthatunk a különböző szélsőséges szervezetek erősödésére, köztük az Iszlám Államéra. Mindez nagyon hasonlít a 2011-es iraki kivonulásra, amely után mindössze három évet kellett várni, hogy az Egyesült Államoknak ismét beavatkozzon az országba.

Mindebből nem az következik, hogy az amerikai katonai jelenlét minden esetben jó, vagy hogy ezekben az országokban az amerikai hadseregnek örökké maradnia kéne. Az viszont következik, hogy egy siettetett és rosszul megtervezett kivonulás legalább annyira destabilizáló lehet, mint maga a beavatkozás megindítása volt. Vannak helyzetek, amikor a háborúellenesség és a civilek védelme miatt kell egy katonai beavatkozást vagy annak folytatását támogatni – és ez a helyzet sajnos ilyen lett volna.

Arról, mit jelent az amerikaiak kivonulása Afganisztánból, korábban Wagner Péter elemző interjúban számolt be nekünk. Arról pedig, mit tervez Kína ezek után a dél-ázsiai országban, itt írtunk.

NYITÓKÉP: Esküvői ruhákat női képekkel hirdető üzlet tulajdonosa meszeli le kirakatatát Kabulban, órákkal a tálibok megérkezése előtt. / FOTÓ: Lotfullah Najafizada, Twitter