Hisztiztünk, pedig a videóbíró bevált

Kutatások szerint nyilvánvaló esetekben a játékvezetők döntései 92 százalékos pontosságot mutatnak. A VAR alkalmazása után ez az arány 98 százalékra kúszott fel.

A VAR – azaz videós játékvezető asszisztens – 2018-as bevezetése (először csak a német- és olasz első osztályban) kezdetekben a fociszerető közegből komoly ellenállást váltott ki. Egy-egy téves játékvezetői döntés persze napokig tudta tematizálni a világsajtót, mégis: a játék folytonossága melletti elköteleződés (a VAR ugyanis egy valós idejű kontroll) olyan erős volt, hogy e sorok írója is a futball szellemének, illetve a technológia általi gyarmatosításnak adott hangot baráti beszélgetésekben. Pedig mint arra mások is rámutattak, a technológia sikeressége elvitathatatlan. Az elit teniszversenyeken 27 százalékos volt a bírói hibák aránya, amelyek átlagos hibamérete 33,2 mm volt –

ezen hibák mögött pedig értelemszerűen az emberi érzékelés korlátai vannak.

Nincs ez másként a fociban sem. Közhely, hogy a játék felgyorsult, egy seggbe rúgott labda esetén vagy, amikor a labda pár érintéssel eljut egyik tizenhatostól (tizenhat és felestől) a másikig, egy játékvezető gyakran még tudatos (azaz jó) helyezkedéssel sem tudja tökéletesen előre olvasni a játékot. Neki értelemszerűen nem kifejezetten a labda után kell futnia, hanem a várható szituációkra kell felkészülnie. Ilyenkor egy spori olyan lehetőségeket mérlegel, minthogy hova érkezhet a labda vagy mi lehet a következő játékszituáció. Ez így van egy pályaközepi kontakt vagy egy büntetőterületen belüli vagy közeli játékhelyzet esetén is.

Az, hogy a játékvezető mindent nem láthat a közelsége ellenére sem (hiszen nem mindegy, milyen szögben áll, vagy például úgymond „rejtett” [takarásban lévő] szabálytalanságról beszélünk, stb.), az nem kérdés. Ezt a problémát korábban már orvosolni kezdték a hat (alapvonali) játékvezetős rendszerrel, de a javulás ellenére is maradtak hibák vagy vakfoltok a pályán. És azt is szükséges megjegyezni, ha már egy kontratámadásról vagy gyors labdakihozatalról beszélünk, akkor

gondoljunk csak bele például Ronaldo vagy Mbappé induló sebességébe ahhoz, hogy értsük: tényleg vannak olyan szituk, amelyekre jó helyezkedéssel sem lehet felkészülni.

Mondjuk a világ vicce olyan következtetések levonása kvantitatív kutatásokból, melyeket Lago-Peñas Carlos, Rey Ezequiel és Kalén Anton tettek az International Journal of Performance Analysis in Sportban megjelent tanulmányukban. Példásan mutatja a túlfeszített kvantitatív kutatás „mindenről semmit” szemléletét, amikor olyan megállapításokra jut, hogy a játékvezetők lényegesen kevesebb szabálytalanságot vizsgáltak felül a vendégcsapat számára, ha jelentős volt a hazai nézők száma. Megvizsgálták a játékvezetők hosszabbításbéli „elfogultságát” is, és arra jutottak, hogy a bírók szignifikánsan több időt tettek rá a második félidőt követően, amikor a hazai csapat volt egygólos hátrányban, mint mikor a hazai csapat vezetett egy góllal.

Ilyen hülyeségekkel nem állnak egyedül, többen gondolják úgy kutatói szinten is, hogy olyan kontextuális dimenziók, mint például egy csapat reputációja vagy fizikai megjelenése, különösen fontos szerepet játszhatnak, és elfogulttá tehetik a játékvezetőket a döntéseikben. Nyilván ezek a feltevések a sípmesteri attitűd és normatív bázis – főleg kiemelkedően magas szinten – teljes hiányáról tanúskodnak, egy kutató ezekre kontrollálni nem tud, így ilyen gondolatok a játékvezetői motivációkat illetően csak felvetések vagy „tájékoztató jellegűek”. 

Az persze más kérdés, hogy szemmel láthatóan a világ (top) játékvezetői általában – tovább megyek, legtöbbször –, jó döntéseket hoznak. Nem mutattak mást az empirikus adatok sem. A Jochim Spitz, Johan Wagemans, Daniel Memmert, A. Mark Williams és Werner F. Helsen fémjelezte szerzői csapat 2020-ban a Journal of Sport Sciences folyóiratban publikált adatai szerint a nyilvánvaló esetekben a játékvezetők döntései 92 százalékos pontosságot mutatnak. Erről nem lehet azt mondani, hogy rossz találati arány lenne.  

A VAR alkalmazása után ez az arány 98 százalékra kúszott fel, marad tehát a rendszerben tévedés, ahogyan számos olyan eset van, amelyben továbbra sem lehet állást foglalni.

A szerdai dán-angol mérkőzés sorsdöntő büntetője sem tartozik a könnyű és egyértelmű döntések közé. Amit korábbi angol válogatott Gary Neville mond annak kapcsán, hogy ez egy „puha ítélet” lenne, csacskaság, hiszen ha kontaktról beszélünk, nem annak mértéke a lényeg ebben a szituációban. Az már más kérdés, hogy egyértelmű képi bizonyíték nem áll rendelkezésre, hogy az megtörtént. Egyértelműen benyomni, hogy nem volt szabálytalanság pont annyira véleményes, mint azt mondani, hogy „tiszta bünti, mi itt a kérdés?!”. Ha nincs 100 százalékos kép, akkor érvényben marad a pályán hozott döntés.

Eleve egy játékvezetőnek például egy Serie A vagy Bundesliga 1-es bajnokságban körülbelül 130 döntési szituációt kell elbírálnia. Ez nem 130 „fújjak vagy nem fújjak” szitut jelent, hanem a szabálykönyv különféle pontjainak alkalmazását.

A VAR használhatósága nem univerzális, hanem:

• gól vagy nem gól esetén;
• amikor a játékvezető nem megfelelő játékosnak ad piros vagy sárga lapot;
• közvetlen piros lap,
• illetve büntetőrúgás vagy nem büntetőrúgás esetén.

Mindez persze egy meghatározott protokoll alapján történik, a szabálykönyvben 10 oldal foglalkozik utóbbival, a teljes könyv terjedelme több mint 200 oldal – mindezt csak azok kedvéért jegyzem meg, aki szerint még egy vak kecske is képes meccset vezetni.

A VAR-ral történő barátkozást nehezítette, hogy a bevezetésétől kezdve kicsit elnyúlt – az egyszerűség kedvéért mondjuk így – „videózási idő”. Az IDEA Intézet futballrajongók körében végzett kutatásának eredményei szerint a megkérdezettek 43 százaléka vezetne be időkorlátot arra vonatkozólag, hogy mennyi időt vehet igénybe a videóbírós döntéshozatal, mennyi ideig állhat a játék. Jochim Spitz, Johan Wagemans, Daniel Memmert, A. Mark Williams és Werner F. Helsen kutatásai szerint egy-egy jelenet átlag ellenőrzési ideje 22 másodperc volt. Kétségkívül ennek növekedése lehet a VAR sebezhető pontja,

már amennyiben azt gondoljuk, hogy 180-as pulzussal videózás közben olyan könnyen lehet fontos döntést hozni.

Nyilván kanapén ülve egyértelmű a piros lap vagy a büntető, a helyszínen pedig lehet zavaró a várakozás. De mivel a cél mégiscsak az, hogy jó döntés szülessen, indokolt türelemmel lenni – a hosszabbítások időtartamát vizsgálva pedig megállapítható, hogy hogy a VAR-rendszer nem növelte eddig lényegesen a játékvezetők által hozzáadott többletidőt.

A VAR bevezetésével jelentősen csökkent viszont a lesek és az elkövetett szabálytalanságok száma is. A csökkenés annak is köszönhető, hogy a játékosokra nézve visszatartó ereje van a VAR-nak. Rossz lesdöntések esetén azok háttere több mint 85 százalékban az, hogy az asszisztensek nem helyezkednek tökéletesen vonalban. No, és persze az, hogy a szabad szem számára néha (gyakran) alig látható nüanszokon múlik egy-egy döntés. Személy szerint mindig lehasalok egy-egy olyan asszisztensi döntés előtt, ami egy, az asszisztenstől 70 méterre pár tucatcentis, jól megítélt lesdöntésre vonatkozik. Mindenesetre

a jelenlegi adatok azt mutatják, hogy a VAR-rendszer bevezetése után jelentősen csökkent a rosszul megítélt lesek (és lesgólok) száma is.

A VAR-rendszer nem változtatta meg tehát lényegesen a játékot az elitfutballban, sőt a játékvezetők pontosabb döntéseket hoznak a korábbiakhoz képest annak használatával. Egyrészt az IDEA Intézet kutatása szerint a focirajongók is megbarátkoztak az „intézménnyel”, csak 20 százaléka gondolja úgy, hogy kevésbé, 16 százalék szerint egyértelműen, 28 százalék szerint inkább élvezhetőbbek lettek a meccsek. Ez a kezdetben nem várt lelkesedés nyilván abból fakad, hogy a nézők akár a játék megszakítása árán is, de mégiscsak jobban respektálják a jó döntéseket. Kevesebb bosszúságot okoz egy lassabban megszülető helyes döntés, mint egy vitára okot adó, rosszabb esetben helytelen ítélet.

Magyarországon nyáron indul a VAR-rendszer, az MLSZ most kapta meg azt a lehetőséget, hogy edukálja a fociszerető- és követő hazai közeget, hogy miként is működik is az, mi annak a protokollja. Ebben nemcsak a játékvezetői reprezentációtól néha érthetetlenül tartózkodó szövetség tud segítségre lenni, hanem a sportközvetítők is, akik szabályismerete kétségkívül minőségibb, mint a 90-es évek „vállal lökött, mi abban a szabálytalan” riportereké – egyik-másik még így is messze elmarad a sportszakmai elvárásoktól.

Az Európa-bajnokság – jelen sorok írásáig – nem a játékvezetői döntésekről szólt, ahogyan a magyar bajnokságok sem. Az európai játékvezetői elit VAR nélkül is elitszinten bíráskodott, mostanság pedig aztán tényleg majdnem minden csak a játékoson múlik.

NYITÓKÉP: SounderBruce / Wikimedia Commons