Az nem családtámogatás, hogy a párok oroszlánrésze finanszírozza a maradék 20 százalékot!

A fiatal párok és kisgyermekes családok legfeljebb egyötöde fogta csak meg az Isten, pontosabban inkább az adófizetők lábát. A többiek meg fizetik az adót, és a csok miatt inflálódik a jövedelmük.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nem tudok napirendre térni afelett, hogy minduntalan azt hallom, hogy a kormány (egyébként helyesebben: az adófizetők) milyen gálánsan segítik a kisgyermekes családokat és a családalapítás előtt álló fiatalokat. Valahányszor meghallom, legszívesebben beleordítanám a világba, hogy miért hazudnak. De miért is tenném, hiszen ha valamit sokszor mondanak, akkor tényleg lesznek, akik elhiszik, főként olyanok, akiket egyáltalán nem érint az egész: így működik a megtévesztés. Még haragudni se tudok rájuk.

Amit tehetek, elmondom tényeket, aztán mindenki maga döntse el, milyen következtetésre jut belőle.

Először is, kezdjük egy személyessel: két pici gyermeket nevelő, fiatal (már ha a 31 annak számít) családapa vagyok, 2015-ben házasodtunk, azóta szinte csak albérletben éltünk (kis megszakítással, mert a nejem szülei tudtak venni egy 33 négyzetméteres panellakást, de ugye azt kinőttük). Eddig, azon kívül, hogy fizettem az adót, semmilyen (írd és mondd) 2015 óta bevezetett állami támogatásban nem részesültünk (CSOK, babaváró hitel, diákhitel-elengedés).

de a lényeg, hogy kimaradtunk belőle. És hogy egy kis fekete humorral zárjam: nem, nem vagyunk roma származásúak, sem migránsok, Ráadásul a közhiedelem szerint a módosabbakhoz kéne tartoznom, hiszen fizikus diplomám van, és programozóként dolgozom.

De még mielőtt okfejtésbe kezdenénk, hogy mi biztos csak kifogtunk egy peches szériát, és csak az irigység beszél belőlem, rögtön jönnék is néhány számadattal.

2015 óta nem túlzás azt állítani, hogy kb. 700 ezer fiatal pár érezhette magát érintve a támogatást illetően, ennyien tervezhettek gyereket vagy volt már olyan gyermekük, aki miatt jogosultak voltak a CSOK-ra. Ezt úgy lehet megbecsülni, hogy a összeadjuk a 2005 óta megkötött házasságokat, a korábbiakkal azért nem számolunk, mert a nők életkorára szigorú feltételek vonatkoznak az igényléskor. Minthogy pontos, aktuális adatokat nem találtam, de a tavalyi évi adatokat figyelembe véve és feltételezve, hogy a felvevők köre nem ugrott meg jelentősen, kijelenthetjük, hogy kb.

az ő számuk legjobb esetben is 30 ezer körül alakulhatott, ugyanis a Portfolio adatai alapján az átlagosan felvett összeg 3 millió forint körül alakult.

A babaváró hitelt eddig kb. 120 ezer pár igényelte. (Itt persze azért tudnék sztorizni, hogy olyan is felvette, aki biztosan nem akar gyereket, de ez nem tartozik ide.) Legyünk jófejek és tételezzük fel, hogy ez a két csoport nagyjából diszjunkt halmaz, tehát az életkezdés előtt álló fiatal párok és kisgyermekes családok kevesebb, mint egyötöde, olyan 18 százaléka fogta csak meg az Isten, pontosabban inkább az adófizetők lábát.

Hol itt a probléma? Azon túl, hogy morálisan is megkérdőjelezhető, hogy miért pont ez a 18 százalék élvez kivételt (pusztán azért mert, minden papírja klappol), mindenképp szót kell arról is ejtenünk, hogy mivel szinte minden második újépítésű lakáshoz igénybe vették a CSOK-ot (a babaváró hitelről nincs ilyen statisztika, de ne ne legyünk naivak, hogy nem fújta tovább az ingatlanlufit), egyúttal ennek óriási árfelhajtó hatása is van.

Oké, ebben azért más is szerepet játszott, de arra tökéletesen alkalmas, hogy érzékeljük, mennyire nem működik az állami tervgazdaság.

Az állami intézkedések diszkriminációs jellege mellett azonban van egy sokkal aggasztóbb tény is, amire eddig csak utaltam: a munkánk értékét mi magunk keressük meg, de az 50 százalékához egyáltalán nem férünk hozzá. Mivel az államnak nincs semmilyen más jövedelme, egy alkalmazott negyven, munkában eltöltött évéből huszat az állami tervgazdaságnak dolgozik. Egy szűk csoport dönt az így keletkező pénz sorsáról, és annak ellenére, hogy a technológia rengeteget fejlődött, még mindig elhisszük, hogy nincs ennek hatékonyabb módja.

Bár néha kétségeket fogalmazunk meg egy-egy közbeszerzés fontosságával kapcsolatban, magát a folyamatot teljesen rendjén valónak véljük. Pedig ennek van egy olyan mellékhatása, amivel a politikusok sincsenek teljesen tisztában.

Egyrészt elszaporodtak a bullshit munkák, a bürokrácia vízfeje egyre csak fúvódik, az iratrendező aktakukacok közötti kommunikációra is új osztályt hoznak létre, ami nemcsak, hogy nem járul hozzá a növekedéshez, de az őket végző emberek pszichéjét is kicsinálja, hiszen megfosztja őket az önbecsülésüktől, ezért már társadalmi jelenséggé vált a kiégés.

Másrészt a felnőttektől elvett idő a gyerekeken csattan leginkább, a jövő generációja csak azt látja, hogy apu hétvégén is dolgozik, hogy tudják fizetni a lakbért, hétköznap pedig szinte láthatatlan. Nem alaptalan Hans-Hermann Hoppe észrevétele: a serdülőkorban tapasztalt figyelemhiány egyenes arányosságot mutat a különféle szexuális devianciák megszaporodásával is, amelyek java része ekkor alakul ki.

Szóval ezek alapján lenne egy javaslatom a kormánynak, ami, ha nemcsak szavakban lenne acélos, megfontolná. Kezdje el megvágni az adókat, ne önkényes támogatásokat próbáljon célba juttatni! Ez érdeke kellene, hogy legyen, már csak azért is, hogy jóval kevesebb kiégett, életunt, szexuálisan deviáns, mentálisan sérült ember legyen az országban.

hiszen nincs az az állami segély, ami helyettesíthetné a minőségi együtt töltött időt vagy valódi perspektívával rendelkező munkát. Be kellene látni végre: nem választható egyszerre a kulturális és szociális anomáliákat okozó segélyezési politika és a hagyományos erkölcsök táptalajául szolgáló családi közöség.

A szerző fizikus, programozó, a Le az adók 75 százalékával Párt egyik alapító tagja. Az Azonnali családtámogatási vitájának többi cikkét itt olvashatod vissza. Ha te is hozzászólnál, írj nekünk!