+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Horváth Csaba Barnabás
2020. június 11. csütörtök, 07:06
A határrevízió nyilván szóba se jöhet, de a kétnyelvűségre és az autonómiára nagyon is igényt tarthatunk. Csak ezt Trianontól világosan elkülönítve kellene kommunikálni a külvilág felé.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Míg előző két cikkemben azzal foglalkoztam, hogy egyrészt hogyan ágyazott meg Trianon számára Délkelet-Európa etnikai térképének az oszmán hódítás következtében történt átrendeződése, illetve, hogy korabeli kontextusban mit tehetett volna, és mit nem tehetett volna meg a dualizmuskori magyar elit a nemzetiségi viszonyok enyhítéséért. Trianon-cikksorozatom harmadik, záró részében azt vizsgálom meg, hogy mik lehetnek reális magyar igények a határon túli magyarság kapcsán a mai Európában.

 

Ahogyan az lenni szokott, a magyar közbeszéd itt is meglehetősen polarizált. Egyik oldalon a revízió titkon máig élő reménye, másik oldalon a jelenlegi román és szlovák kisebbségpolitikánál lényegesen többet elérhetetlennek és indokolatlannak tartó attitűd. Sajnálattal tapasztalhatjuk azt is, hogy a kérdéssel kapcsolatos nyugati visszajelzések is rendszerint az utóbbi narratívát erősítik. Ahogy a dualizmuskori magyar elit felelőssége kapcsán, úgy e kérdés eldöntéséhez is egy jó iránymutató lehet: ha viszonyítási alapul a mai Európát és a mai világot vesszük.

 

Ebből kiindulva az állapítható meg, hogy

 

míg a határmódosítás ma nem reális opció, addig az autonómiák, vagy a jelenleginél jóval szélesebb körű kétnyelvűségi megoldások nagyon is jogos elvárások lehetnek magyar részről,

 

mert e téren viszont a jelenlegi román és szlovák gyakorlat tényleg elmarad a Nyugat-Európában megszokottaktól.

 

A határmódosítás nem reális opció

 

Határmódosítások terén amellett, hogy valószínűleg csak nyílt háborúval volna elérhető, amit senki nem kívánhat, nagyon fontos látnunk azt is, hogy az 1945 óta fennálló világrend strukturálisan sem tesz lehetővé ilyesmit: 1945 óta globális alapvetés, hogy az ilyesmitől a nagyhatalmak mereven elzárkóznak, vélhetően attól való félelmükben, hogy egy-egy ilyen eset elismerése precedenst teremtene, és mint ilyen, láncreakciót indítana el. Ez például a még a mi térségünknél is következetlenebb módon meghúzott afrikai országhatárok esetében vezethetne igen könnyen teljes káoszhoz.

 

Esetek tucatjai mutatják a nagyhatalmak ezirányú merevségét még olyan esetekben is, amikor egy-egy ország jelentős katonai erővel és nemzetközi befolyással de facto sikeresen csatolt el területet valamely szomszédjától.

 

A Krím-félsziget Oroszországhoz csatolását Moszkva világpolitikai pozíciói ellenére is hivatalosan mindössze nyolc, nemzetközileg meglehetősen elszigetelt, kis ország ismeri el: Afganisztán, Észak-Korea, Kirgizisztán, Kuba, Nicaragua, Szíria, Szudán és Zimbabwe, az ENSZ pedig nem ismeri el azt. Hogy a krími annexió elutasítása nem pusztán az USA Oroszországgal szembeni befolyásának következménye, jól mutatja, hogy azt még olyan, USA-barátsággal aligha vádolható országok sem ismerik el, mint Kína vagy Irán.

 

Kelet-Jeruzsálem Izraelhez csatolása szintén nem élvez nemzetközi elismerést. Még Izrael legfőbb szövetségese, az USA sem vétózta meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának az annexiót elutasító, 478. számú határozatát, csupán tartózkodott az arról való szavazáson.

 

Tehát a mai világban még ilyen meghatározó katonai hatalmak egyértelmű háborús győzelmek esetén sem tudnak nemzetközi elismerést elnyerni határmódosításhoz.

 

Ennek következtében 1945 óta általában azok az országok is, amelyek háborúban sikerrel foglalnak el területet valamely szomszéduktól, a területelcsatolások helyett sokkal inkább alkalmazzák azt a módszert, hogy egy bábállamot kiáltanak ki az általuk elfoglalt területdarabon: Ebben a kategóriában említhetjük a török Észak-Ciprust vagy az örmény Hegyi Karabahot, nemzetközi elismerést azonban egyik esetben sem sikerült szerezni ezekhez a megoldásokhoz, a határaik nemzetközileg elismert országhatárok helyett évtizedekre befagyott fegyverszüneti vonalakként vonultak be a történelembe.

 

Határmódosítás helyett a nagyhatalmak valóban egy fokkal nyitottabbak új államok elismerésére, azonban még itt is erőteljes idegenkedést és szigorú szűrőt tapasztalhatunk, ami mögött valószínűleg szintén a precedenstől való félelem a legfőbb gyakorlati indíték.

 

A gyarmatok függetlenné válása mellett jellemzően csak föderációk tagállamainak függetlenné válása esetén megy viszonylag könnyen új országok nemzetközi elismerése, akkor is csak az addigi gyarmati vagy föderális tagállami határok megtartása mellett, az „ahogy birtokolták” elv nevében. Így került sor például a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesésére, és ez az oka annak is, hogy a tagköztársasági jogokkal nem rendelkező entitások nem kapták meg azt a nemzetközi elismerést, amit az ezzel a státusszal rendelkező sorstársaik igen. Ezért nem ismerte el a világ Csecsenföld függetlenségét, míg a szomszédos Grúziáét igen, vagy Koszovóét sokáig nem és még ma sem egységesen; míg a szomszédos, kisebb népességű Montenegróét igen.

 

Az „ahogy birtokolták” elvet pedig, melynek értelmében a függetlenséget csak az addigi tagköztársasági határok között ismerték el a gyakorlatban ott láthattuk, ahogy a világ, bár Horvátország és Bosznia függetlenségét elismerte, de a Horvátországgal szembeni szerb, illetve a Boszniával szembeni szerb és horvát területi igényeket már nem. Ugyanígy Azerbajdzsán és Örményország Szovjetuniótól való elszakadását igen, de az Azerbajdzsánnal szembeni örmény területi igényeket nem.

 

De a leglátványosabb precedens az elv alkalmazására talán a Krím esete. Bár a félsziget Szovjetunión belüli 1954-es Ukrajnához csatolása meglehetősen vitatható körülmények között történt és a nagyhatalom Oroszország tartott rá igényt, mégis, miután a Szovjetunió szétesése pillanatában az ukrán tagköztársaság részét képezte, ezért az „ahogy birtokolták” elv értelmében ekkor Ukrajnánál is maradt.

 

A határon túli magyarságnak így mondhatni történelmi pechje volt, hogy sem a Szovjetunióban, sem Jugoszláviában nem jutott saját tagköztársasághoz, hiszen úgy már független államokkal rendelkezhetne.

 

Ha nem föderációkról van szó, olyan esetekben csak a „közös megegyezéssel” történő szétválás szokott nemzetközi elismerést kapni, ez történt például Dél-Szudán esetében.

 

A nemzetközi közösségnek a fenti elvekhez való ragaszkodásából következik, hogy sokszor évtizedeken át nélkülözniük kell a nemzetközi elismerést olyan, de facto államoknak is, amelyek egyébként már minden szempontból önálló országként funkcionálnak, és nem egyszer akár még jobban is teljesítenek, mint azok az országok, amelyektől elszakadtak.

 

Ezért nem kap ma nemzetközi elismerést az évtizedek óta működő, Szomáliától elszakadt, és annál minden tekintetben sikeresebben funkcionáló Szomáliföld, nem kapott nemzetközi elismerést az 1960-as években a Kongói Demokratikus Köztársaságtól elszakadó, és akkoriban nála sikeresebben funkcionáló Katanga, és ezért nem ismeri el a világ országainak többsége a Belgrád fennhatósága alól már több mint két évtizede kikerült, 2008 óta független államként funkcionáló Koszovót sem. Hasonló helyzetben van az orosz támogatással létrejött Abházia, Dél-Oszétia és Transznisztria is. (Róluk persze Szomálifölddel vagy Katangával ellentétben nem állítható, hogy jobban működnének, mint az az ország, amitől elszakadtak.)

 

A határmódosítás tehát nem járható út. Még ha Magyarország az 1947-es párizsi békeszerződés óta bármikor is olyan helyzetbe került volna,

 

hogy katonai erővel elfoglalni lett volna képes valamelyik, szomszédos országhoz tartozó magyarlakta régiót, az eredmény a nemzetközi példák alapján akkor se lehetett volna több valami, Karabahhoz vagy Észak-Ciprushoz hasonló, nemzetközileg el nem ismert, országhatár helyett mindössze fegyverszüneti vonal által védett entitásnál, amely felett állandóan Damoklész kardjaként lógott volna annak veszélye, hogy az erőviszonyok változásával egyszerűen csak ismét bevonul oda az adott szomszédos ország hadserege, ahogyan például a horvát hadsereg söpörte el 1995-ben az akkor már közel négy éve létező, a szerbek által ilyen módon létrehozott Krajinai Szerb Köztársaságot.

 

Az autonómiák és a kétnyelvűség terén eléggé elmaradott Közép-Európa

 

Egészen más a helyzet azonban az autonómiák és a kétnyelvűség kérdésével. Ezek Európa-szerte bevett gyakorlatot képviselnek, és ezen a téren valóban elmondható, hogy a jelenlegi román és szlovák gyakorlat messze el van maradva a nyugat-európai átlagtól. A romániai és szlovákiai magyarsághoz hasonló lélekszámú, illetve az adott ország lakosságának hasonló arányát kitevő őshonos kisebbségek Franciaország kivételével gyakorlatilag minden Nyugat-Európai országban ennek valamilyen formájával rendelkeznek: Dél-Tirol, Észak-Írország, Baszkföld, Katalónia, Skócia, Wales, Aosta völgy, Friuli-Venezia Giuilia, Szardínia, Szicília, Aland mind ennek példái.

 

A területi autonómia mellett egy másik megoldás az adott kisebbség nyelvének az ország második hivatalos nyelvévé emelése.

 

Erre nyugat-Európából Finnország, a Balkánról pedig Észak-Macedónia hozható példának. Finnország esetében a svéd, Észak-Macedónia esetében az albán élvezi az ország második hivatalos nyelvének státuszát anélkül, hogy területi autonómiával rendelkezne. (Finnország esetében Aland persze autonóm, de a finnországi svéd ajkú kisebbségnek csak egytizede él ott, így a fennmaradó 90 százalék számára a svéd nyelv hivatalos státusza a döntő.)

 

Hogy a valódi kétnyelvűség mit jelent, arra Finnország déli és nyugati partvidékének kétnyelvű városai jó példával szolgálhatnak. Itt nem pusztán néhány, alibiből kitett kétnyelvű utcatábláról van szó, hanem minden hivatalos dokumentum és hirdetmény kétnyelvű, a buszjegyekig és országúti útjelzőtáblákig bezárólag. Ezekben a finnországi városokban ugyanakkor a magángazdaságban is norma, hogy minden bolti kirakat, minden hirdetőújság azonos terjedelemben és betűméretben finn-, illetve svéd nyelvű.

 

A romániai és szlovákiai magyar kisebbség lélekszámánál fogva bőven elég népes ahhoz, hogy megfeleljen a fenti szerepekre. Hargita, Kovászna és Maros megyék, amelyek egy autonóm Székelyföldet alkothatnának Marosvásárhellyel, mint fővárossal (már ha azt a jelenlegi megyehatárok mentén alakítanák ki) összesen 17 063 négyzetkilométernyi területet tesznek ki, amely közel duplája Dél-Tirolnak vagy Baszkföldnek, és Észak-Írországnál is nagyobb sőt, ha függelten országokkal hasonlítjuk össze, Szlovénia területének több mint négyötödét teszi ki, és nagyobb, mint Montenegró.

 

A három megye népessége a 2011-es román népszámlálás szerint 1 031 000 fő: 59 százalékban magyar, 35 százalékban román, a fennmaradó rész pedig főleg roma. (Természetesen egy ilyen autonóm tartománynak is kétnyelvűnek kellene lennie, és a területén élő románok érdekeit is képviselnie kellene.) Ez a több mint egymilliós népesség bár elmarad Baszkföld és Észak-Írország mögött, nagyjából a duplája Dél-Tirolénak, és Észtországét közelíti.

 

Kevéssé indokolható hát, hogy miért tekintsen bárki is beolvadásra ítélt apró kisebbségként a székelyföldi magyarságra, miközben Székelyföld nemcsak sok európai autonóm tartománynál nagyobb,

 

hanem területre és népességre nézve Szlovéniával, illetve Észtországgal képvisel egy súlycsoportot.

 

Ami azt a megoldást illeti, ahol is egy kisebbségi nyelv területi autonómia nélkül nyeri el egy ország második hivatalos nyelvének státuszát, talán a szlovákiai magyarság esetében lehetne kedvező megoldás, hiszen a szlovákiai társadalomba erőteljesen integrálódott, földrajzilag meglehetősen tagolt népcsoportról van szó, akiknek jelentős része dolgozik Pozsonyban és Kassán.

 

Ha ilyen szempontból hasonlítjuk össze a szlovákiai helyzetet a finnországival, akkor láthatjuk, hogy a legutóbbi szlovák népszámlálás szerint az ország lakosságának 8,5 százaléka magyar-, míg Finnország lakosságának mindössze 5,2 százaléka svédajkú, így semmiképp nem állítható, hogy a magyarság országos aránya ne tenne lehetővé ilyesmit.

 

Logikailag tehát kevéssé indokolható, hogy miért ne volna legitim igény Székelyföld számára az a fajta autonómia, amit Dél-Tirol, Baszkföld vagy Észak-Írország élvez, vagy Dél-Szlovákiában a magyar nyelv számára olyan státusz, mint amit a svéd élvez Dél-Finnországban, vagy az albán Észak-Macedóniában.

 

Ezen a téren valóban Románia és Szlovákia gyakorlata az, ami lényegesen elmarad a Nyugat-Európában hasonló helyzetekben megszokottól.

 

Még csak az sem állítható, hogy a magyar nacionalizmus különösebben heves volna e kérdések kapcsán: Ausztria az ENSZ elé vitte Dél-Tirol ügyét, a dél-tiroli autonomisták pedig infrastrukturális célpontok elleni robbantásos merényletekkel folytattak hadjáratot, amíg Olaszország meg nem adta az autonómiát. A legtöbb osztrák város közepén a mai napig van egy-egy „Südtiroler Platz”.

 

Észak-Írország esetében az IRA neve közismert, azonban az már kevésbé, hogy a területen széleskörű polgári engedetlenségi mozgalmak is zajlottak, Írország alkotmányában pedig egészen az Észak-Írországnak széleskörű autonómiát, azon belül pedig a két népcsoport (a brit identitású protestáns és az ír identitású katolikus) között precíz hatalommegosztást biztosító 1998-as nagypénteki egyezmény megkötéséig szerepelt a tartományra vonatkozó területi igény.

 

Az albán nyelv második hivatalos nyelvként való elismerését megelőzően Észak-Macedóniában gerillaháborút folytattak albán felkelők, de a baszk ETA neve is közismert. A skót és katalán függetlenségi népszavazások, ha békésebb formában is, de szintén elég radikális megoldásokat képviseltek.

 

Vagyis a kérdéssel kapcsolatos politika a magyar kormány és a határon túli magyar szervezetek részéről európai összehasonlításban az olykor elhangzó nagy szavak ellenére is kifejezetten visszafogottnak mondható.

 

A kérdés negatív európai megítélését valószínűleg sokkal inkább okozza annak rossz kommunikálása, mint az e kérdésben folytatott tényleges magyar politika.

 

A kérdésben folytatott magyar diskurzus gyakran mossa össze a történelmi Magyarország kétharmadának elvesztése feletti történelmi fájdalmat a határon túli magyarság jelenlegi sérelmeivel és gyakorlati problémáival,

 

nem választja szét egyértelműen a történelmi emlékezet körébe tartozó kérdéseket az aktuális problémák körétől, ezzel sokak számára azt a téves látszatot keltve, vagy legalábbis ilyen jellegű gyanúsítgatásokhoz támadási felületet nyújtva, mintha még mindig „mindent visszában” gondolkodna. Mondhatni, nem artikulálja világosan, hogy konkrétan mik is lennének a magyar igények és mik nem.

 

Vagyis napjaink Európájának körképét úgy lehet összegezni, hogy míg egyfelől a határmódosítás nem reális opció, addig másrészről az autonómia és a jelenleginél jóval kiterjedtebb kétnyelvűség a nyugat-európai gyakorlatnak teljes mértékben megfelelő igények, és ezen a téren Románia és Szlovákia részéről áll fenn súlyos elmaradás a mai Európához képest. Persze egy dolog, hogy mi számít egy adott kor kontextusában legitim igénynek, és egy másik, hogy abból mit sikerül ténylegesen elérni. Utóbbi már a mindenkori diplomácián és érdekérvényesítésen múlik.

 

A szerző történész-politológus, Trianon 100. évfordulójára írt korábbi cikkei itt és itt olvashatók az Azonnalin. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Cambridge Egyetem kutatása szerint egy generáció sem ábrándult még ki annyira a demokráciából, mint a mai fiatal felnőtteké. Az Orbán Viktorhoz hasonló populista politikusok azonban visszaadhatják a demokráciába vetett hitüket.

Olaszországban is folyamatosan növekszik a fertőzésszám. Noha a kormány azt ígéri: sem az iskolákat nem fogja bezárni, sem kijárási tilalmat nem fog bevezetni, egyes régiók megtették ezeket a lépéseket.

Egy tiroli szállodatulajdonos felvetette: ha novemberben nem jön részleges lockdown a nyugat-ausztriai tartományban, a fertőzések növekedése nem állítható meg, ami a téli síszezon teljes összeomlását jelentené.

Közben a lakhatási támogatások 90 százaléka jómódú családokhoz kerül. Interjú a Habitat for Humanity Magyarország ügyvezetőjével.

A Politico által megszerzett felmérés az Európai Parlament megrendelésére készült, a jogállamisági feltételt az egész EU lakossága is inkább támogatja, mint ellenzi.

Mivel Szlovéniában mostanra csak a tengerparti régiói lakosai utazhatnak szabadon, az ország elhagyása is csak kivételes esetekben lehetséges.

A WHO szerint akkor lehet nyomon követni a járvány alakulását, ha a tesztek pozitivitási rátájának a hétnapos átlaga 5 százalék alatt van. Ez utoljára Magyarországon szeptember 3-án teljesült.

A hét kérdése

Európa egyre több országában vezetnek be korlátozásokat a növekvő esetszámok miatt, emiatt elképzelhető, hogy lassan Magyarország is szigorítani fog. Te milyen korlátozásokat vállalnál be?

Azért ide elnéznénk

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Twitter megosztás Google+ megosztás