Kocsma, túra, hegedű: itt a májusi Fasza dolgok!

Az Azonnali mindenajánlója végre kicsit kinyílhat a világra, és az otthon fogyasztható termékek mellett már kicsit azt is javasolhatjuk, hogy menj ki a lakásból, és nézd meg, mit csinál a többi ember!

Tökéletesen megértjük, ha eleged van az állandóan fanyalgó újságírókból, úgyhogy váltunk kicsit! Mostantól terveink szerint minden hónap utolsó hétvégéjén megjelenik a Fasza Dolgok, ami az Azonnali összajánlója: ha láttunk jó filmet, olvastunk jó könyvet, voltunk jó étteremben, ízlik az új burger a Mekiben, vagy csak találtunk valami világtól teljesen elrugaszkodott programot, akkor azt függetlenül a műfajtól megírjuk! Igen, azt is, ha kinyílott a pitypang!

Srđa Popović​: Útmutató a forradalomhoz

Az Otpor! története valószínűleg egész Európa legszórakoztatóbbjai között van: a szerb diktátor, Slobodan Milošević megbuktatásában erőszakmentes eszközökkel is jelentős szerepet játszó csoport egyszerre ötvözi a Balkán vadromantikáját, a politikai aktivizmus legszebb hagyományait, és azt a fajta jugoszláv humort, amiről sajnos a közéleti kérdésekben állandóan halálosan komoly hangnemet elváró Magyarországon csak álmodni lehet.

Popović azóta a Canvas előadójaként utazza a világot amolyan aktivista-felkészítőként, mindig hangsúlyozva, hogy bár mindenki hajlamos azt hinni, a nagy és véres önfeláldozások vezethetnek csak eredményre, tulajdonképpen minden statisztika amellett van, hogy ez azért nem teljesen igaz. Popović kihagyja a ziccert, hogy Milošević megbuktatásának történetét és a kor Szerbiáját mutassa be, viszont helyett berúg egy másikat: tulajdonképpen csupa lelkesítő történetet mesél a világ minden pontjáról békés, de kreatív aktivistákról, akik képesek voltak sóval, tejberizzsel és hasonló, jelentéktelennek tűnő dolgokkal löketet adni az ellenzéki mozgalmaknak.

Az Útmutató a forradalomhoz nem csak attól jó, hogy az ember szórakoztató történeteken keresztül kerül kicsit közelebb a világ diktatúráinak működéséhez, hanem kicsit tényleg elhiszi, hogy azoknak is van helye egy rendszerváltásban, akik nem akarnak térköveket hajigálni vagy lövöldözni. 

A másik fontos része a kíméletlen őszinteség: Popović bármennyire is hisz az erőszakmentes forradalmak győzedelmében, ő maga is elismeri, hogy a szír helyzeten tulajdonképpen semmit nem segít pár jól kitalált akció, mint ahogy Egyiptomban összességében nem lett jobb a helyzet attól, hogy eltávolították Hoszni Mubarakot. Ezeknek a félresiklásoknak az okairól is vannak viszont elméletei, miközben maga is bevallja, hogy tökéletes megoldást nem ő fog adni egy ország számára, csak hoz egy gondolkodásmódot, amivel ki lehet szélesíteni az ellenzéki összefogást. (Fekő Ádám)

Országos Kéktúra

Bár mindig is szerettem kirándulni, ha nincs koronavírus, talán sosem jut eszembe, hogy 1160 kilométer hosszan keresztül kéne gyalogolni Magyarországot, hiszen a hatezer forintos milánói retúrjegyek korában mi értelme 5 óra alatt elközlekedni Bódvaszilasra, hogy onnan valaki Rakacaszenden át elbaktasson Baktakékig? Aki egy globalista rendben szocializálódik – mint 1998-as születési évemmel én –, annak magától értetődő, hogy másfél óra alatt elrepülni Milánóba kissé érdekesebb, ingergazdagabb, tehát jobb deal annál, hogy háromszor ennyi idő alatt jussak el Bódvaszilasra, ahol – mi is van?

A globalista gondolkodásmódot – amit amúgy én korántsem vetek meg – persze egy pár hónapra legalább most kénytelenek vagyunk a kamrába eldugni, a józan ész is ezt diktálja. Hirtelen balról és jobbról is kiáltványok jelentek meg a lokalizmus fontosságáról, elvégre a Mandiner és a Mérce közös nagy heuréka-pillanata volt, hogy a tornácon üldögélős semmittevés ugyanúgy lehet tradicionalista-jobbos, mint globkritikus-balos érték (még sok ilyen nagykoalíciót Magyarországnak!). Bevallom, engem a kiáltványok untatnak, nem is vagyok az ideológiák embere, ennél tehát jóval egyszerűbb okból vettem meg az Országos Kéktúra pecsételőfüzetét: Magyarország szép, és rájöttem, hogy alig ismerem.

Magyarországon a térség országaihoz képest páratlanul erős a turistamozgalom, ennek is köszönhető, hogy jól kiépített turistautak szelik át keresztül-kasul az országot. Ezek főútvonala az Írott-kőtől Hollóházáig vezető Országos Kéktúra, melynek teljes távját – annak ellenére, hogy pecsételőfüzetet több százezren vettek már – csak 6700-an teljesítették mindeddig. Persze a „kéket” nem is úgy kell megtenni, hogy elindulunk az Írott-kőről, egyhuzamban gyalogolunk 1160 kilométert, és kilyukadunk Hollóházán: a lényeg, hogy a pecsételőfüzetben az összes ellenőrzőpontról legyen bélyeged, nincs tehát konkrét időhöz kötve a teljesítés – van, aki egy év alatt is lezavarhatja, van, akinek évtizedes munka, de ahány szakasz van, annyi élményt is tartogat.

Úgy beszélek, hogy én még nem mentem végig, sőt, igazából csak most kezdtem, de higgyétek el: a kéktúra remek kapudrog. Én például a jövő hetemet a legalulértékeltebb magyar hegység, a Zemplén átszelésével fogom tölteni. Kívánjatok szerencsét! (Illés Gergő)

Lose Weight App

Sajnos eléggé hízékony alkat vagyok, ami karanténidőben, amikor a mindennapi teendőimet nem egyik helyről a másikra futkosva, hanem az ágyban fekve menedzselem, eléggé megbosszulja önmagát. Az elmúlt két hónapban fel is szaladt sajnos jópár kiló.

Úgyhogy bőven itt volt az ideje, hogy elkezdjem ledolgozni a hurkákat, amiben sokat segített és segít jelenleg is a Leap Fitness Group otthoni fogyást segítő appja. Ha szeretnéd, összeállíthatod magadnak is a sörhas leküzdésére alkalmas edzéstervet, de az app is meg tudja tervezni neked, ha válaszolsz pár kérdésre. Kiválasztod, hogy kezdő, haladó vagy profi nehézségű edzést szeretnél, és az alapján, hogy mennyi fekvőtámaszt tudsz egyben lenyomni, mennyi ideig tudsz plankelni, már kész is 30 napra az edzésterved. Sőt, az app még arra is figyel, hogy ha térdproblémáid vannak, ne adjon neked ugrálós gyakorlatokat (nem mellesleg a dundik külön tudják értékelni, ha nem az ő ütemes ugrálásuktól remeg az egész lakás).

Én nyilván a férfiaknak készített változatot használom, de a négy fal között fogyni kívánó nők is megtalálhatják a számításukat. (Petróczi Rafael)

Beer Company

Az a szomorú helyzet, hogy Budapest ha nem is menthetetlenül, de nagyon el van rontva pár éve kocsmaügyileg. Bár idén nyáron még nem ez lesz a jellemző, az úgynevezett bulinegyedet hamarosan valószínűleg újra elöntik a külföldiek és azok a helyek, amik alapvetően az ő igényeiket akarják kiszolgálni. A Gozsdun kultúrember maximum csak átszalad, a környék helyei pedig nagyjából megállnak annál a hülyeségnél, hogy például milyen jó buli a Madách téren állni valamelyik legendássá vált kocsma előtt. 

A tragédia persze mégis a kerthelységek körül van, hiszen mintha egyre szűnnének meg azok a kiülős helyek, ahol nem érzem magam lehúzva. Ennek a csúcsdíszei persze a Duna melletti helyek, hiszen idén is felkészülhetünk arra, hogy a Pontoonban egy vagyont kell azért fizetni, hogy aztán a betonon ülhessünk a víz mellett, kicsit később pedig a pisától kialakult sárban tapicskolhassunk.

Azért fontos ez, mert az óbudai Beer Company még azt az arcát mutatja a Duna melletti budapesti kocsmáknak, amit szeretni lehet: tágas teret, pingpong-asztalt, nem túl hangos zenét, meglepően komoly sörválasztékot, a házon belül fogyasztható Deep burgert, és mindehhez olyan árakat, amikhez nem kell középvezetőnek lenni.

A helynek két előnye van: az egyik az, hogy bár nincs Dunára néző része, nyáron a folyó miatt nagyon jól jár a levegő, a másik pedig az, hogy a hatalmas tér miatt még azok a családok sem zavarják meg a barátaiddal történő hőbörgést, akik valamelyik sport jellegű programra érkeztek. Sokkal, de sokkal több ilyen jellegű hely kéne Budapestre, és akkor az se zavarna, hogy a másik oldalt elárasztják Tibi atya itatói. (Fekő Ádám)

TwoSet Violin

Ha egyvalamit köszönhetek a koronavírusnak, az mindenképpen az, hogy a karantén alatt rátaláltam a TwoSet Violin Youtube-csatornájára, amit két fiatal, ausztráliai hegedűs, Brett Yang és Eddy Chen hívott életre 2014-ben. (Mellesleg ugyanezzel a névvel a két gyerekkori barát duót is alkot, világszerte koncerteket adva.) A csatorna mögötti koncepció lényegében annyi, hogy mutassuk meg az embereknek, hogy a komolyzene közel sem az az unalmas, eltartott kisujjal pezsgőt szopogató, csak a sznobok által értékelhető valami, mint aminek a mai szórakoztatóipar sokszor lefesti.

Így hát egy csomó olyan tartalmat gyártanak, amiben bemutatják, kifigurázzák, hogy milyen is egy komolyzenész élete, vagy éppen csak kommentelik a neten keringő, vicces zenei videókat. Nekem mint zenei képzettséggel rendelkező embernek (vadászkürtön tanultam) a kedvenceim a roast-videóik, amik nem arról szólnak, hogy válogatott trágárságokkal porig alázzák a másikat, hanem egy-egy film, tévéfelvétel kapcsán részletesen kielemzik, hogy képzett zenészi szemmel miért totális baromság, amit látunk. (Petróczi Rafael)

KIEMELT KÉP: Vitárius Bence / Azonnali