Koszos melósként vagy szegény diplomásként halok meg?

2019.11.02. 07:52

„Lehet menni hegeszteni is egyetem helyett” – a gimnazisták gyakran hallhatnak ilyen, a fizikai munkát a kárhozattal azonosító szövegeket a tanáraiktól. De biztosan jó-e a most uralkodó diplomafétis? Miért nézik le egymást az értelmiségiek és a melósok? Három pályakezdő: egy büszke gázszerelő, egy egyetemista és egy self made man mondja el az Azonnalinak.

Koszos melósként vagy szegény diplomásként halok meg?

Utolsó gimnáziumi évemben gyakran hallgattam tanáraim fenyegető jóslatait az érettségi utáni gyászos pályafutásomról. Egyikük, egy tekintélyt parancsolóan szigorú tanárnő, figyelmembe ajánlotta a „remek OKJ-s képzéseket”, amikkel esetleg még én is érvényesülhetek a középiskola után. „Lehet menni hegeszteni is egyetem helyett” – zárta egyszer baljós monológját, ami többek között a jegyeimről és a koszos melósókról szólt. A teremben döbbent csend.

Ahogy a feszültség oldódni kezdett, páran gúnyosan elmosolyodtak a hallottakon. Értetlenül pislogtam. A tanárnő véleményét már volt szerencsém megismerni korábban a jövőbeli boldogulásomról. Azt nem értettem, miért pont a fizikai munkával dekorálja a kárhozatomat megéneklő költeményét, amikor annyi borzalmat kitalálhatott volna.

Tényleg ez a legszörnyűbb jövő, ami egy gimnazistára várhat? „Koszos melóssá” válni?

A tollak tovább kacskaringóztak a papírokon, figyelmes tekintetek meredtek a táblára, és én csak ültem ott a gondolataimba merülve teljesen értetlenül.

Szegény diplomások

Egy év telt el az említett esemény után.

A körmeim alatti fekete koszkiflik jelezték, hogy ma este sem két perc lesz, mire tisztára sikálom a kezeim. Ez van, ha az ember mezőgazdasági szárítógépeket takarít. Hazafelé tartottunk az M6-oson. Az anyósülésről bámultam a tájat. Nehéz napon voltam túl. A kollégám, Máté is, bár ő nem tűnt fáradtnak. Megevett néhány sajtos kiflit, cseppentett a kissé bepirosodott szemébe, de semmi sem zavarhatta a vezetésben. „A cementsiló sokkal durvább” – meséli a felvetésemre, hogy ez azért nem volt semmi. „Bemegy a dzsuva a csuklódnál meg a nyakadnál a ruha alá, és kimarja.” Mesél még arról is, amikor Szaúd-Arábiában hegesztett a negyven fokban.

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy mégsem olyan fárasztó ez a „szárítózás”. A kukoricadara is tapad az ember bőrére, de legalább nem marja ki. Minden relatív. Próbálok minél több információt kihúzni belőle a hegesztésről. Ekkorra már elkezdtem a hegesztőtanfolyamot, és minden tanács jól jött, hogy ne maradjak le a többiektől. Máté szívesen mesélt. Két óra út állt még előttünk, úgyhogy türelmesen róttuk a kilométereket. A fekete kombi nyugodtan siklott az úton, miközben mi fel-feldobtunk egy témát. Volt szó az egyéni vállalkozói létről, hegesztési technikák rejtelmeiről, és egy ponton a jövőbeli tervekre terelődött a szó. ­­

„Szeptemberben kezdek az egyetemen” – vallottam be. Máté olyan arccal nézett rám, mint aki valami nagy hülyeséget hallott. Egy másodpercig nem mozdult, majd nevetve közölte, hogy szegény diplomásként fogok meghalni. Lassan besötétedett. Az útmenti fákat szemlélve realizáltam, hogy az említett tanárnőnek igaza lett. Hegeszteni tanulok egy „remek OKJ-s képzésen”, fizikai munkát végzek, és koszos is vagyok. Ha Máté jövendölése is valóra válik, akkor szegényen és koszosan halok meg. Legalább az egyiket megúszhattam volna…

Mik a lehetőségek, és választhatunk-e egyáltalán?

Azt hiszem, kezd körvonalazódni a dilemma, amivel egy frissen érettségizett, vagy érettségi előtt álló fiatal szembesül 2019-ben. A továbbtanulás társadalmilag elismert, szakmával a kézben viszont sokkal hamarabb a saját lábára állhat az ember. Egy önköltséges képzés ára hamar, akár egy hónap alatt megtérül, és hiába kezdő valaki, már azalatt is fizetést kap, amíg igazi mesterré válik az adott területen (a pár hónapos képzés után). Egy diploma megszerzése lényegesen hosszabb és bonyolultabb folyamat.

Ennek ellenére továbbra is a felsőoktatás a népszerűbb. A gimnazisták célja szinte kivétel nélkül az egyetemre jutás. Rendszerint buzdítják is erre a tanulókat. Személy szerint három gimnáziumban is hallgattam a próféciát a diploma nevű, megfoghatatlan éteri csodáról, amit egyszer talán elérhetnek azok, akik elég jó tanulók. Nyilván ilyenkor nem én voltam a példa. 

A diplomafétis már akkor tombolt, amikor még az érettségi is évekre volt tőlünk.

Tisztán emlékszem egy alkalomra, amikor az egyik tanár úr kérésére lehoztuk a tanári szobából a projektort, és az asztalára készítettük. Amikor megérkezett, csípőre tett kézzel megkérdezte, hogy ő dugja-e be a csatlakozóját, a kétdiplomás kezével. Gondoltam, ha az egyik keze „kétdiplomás”, akkor a másikat nyugodtan használhatná, vagy ha mindkét kezére jut egy-egy diploma, akkor milyen kétdiplomás végtagról folyik a szó? Egyébként is, vajon a WC-t hogyan húzza le szegény? Később erre is fény derült kutatásom során.

A „kétdiplomás kéz” mindenesetre szállóigévé vált, és bár nevettünk rajta, mégis lehetett némi nevelő hatása, hiszen az érettségi után szinte mindenki egyetemre ment az osztályból. Valaki „álmai szakát” kezdte, mások második, harmadik helyen megjelölt, vagy utolsó pillanatban megálmodott szakokat. Azt hiszem, ezt nevezik normatív nevelő hatásnak.

Én két, OKJ-val és némi fizikai munkával töltött „gap year” után kezdem az egyetemet. Azóta különböző közegekből megkaptam a legkülönfélébb tanácsokat, véleményeket, tippeket és fenyegetéseket, amik mind-mind a fizikai és szellemi munka közötti végleges és mihamarabbi döntésemet sürgették. Mielőtt ez a baleset bekövetkezik,

szeretnék egy rövid, de mégis tartalmas dokumentációt létrehozni innen a társadalmi osztályok határvonaláról, ahonnan mindkét térfél viszonylag jól látszik.

Azt hiszem, jó pár fiatalnak segítségére lehet ez a kis kitekintés a jövőbeli döntések bölcsebb meghozatalához. Igyekeztem a legkülönfélébb utakat járó interjúalanyokat megkeresni, hogy árnyaltabb képet kaphassunk, ebben a sokszor fájdalmasan egyoldalúan bemutatott, és indokolatlanul elbagatellizált kérdésben, az úgynevezett „pályaválasztásban”.

A leendő vegyészmérnök, aki egy csepeli mosodában éjszakázik

Balázs egy neves egyházi iskolában töltötte az érettségit megelőző hat évét. Most vegyészmérnöki karon tanul a BME-n. Hallottam, hogy nyáron ezerforintos órabérért dolgozik egy csepeli mosodában este hattól reggel hatig. Érdekelt, miért ezt a munkát választotta, és mit gondol a fizikai munkásokról vegyészmérnök-hallgatóként.

Az Ecseri út mellett találkozunk, nem messze a lakásuktól. Egy parkban keresünk szabad padot. Olyat, amin épp nem alszik senki. Délelőtt tíz óra lehet. Egy régi, de megpimpelt ötös BMW gurul el a park mellett lassan. Hangos zene, zord tekintetek. Még járnak néhány kört. Minket is szemügyre vesznek. Mondom, hogy a környék nem tűnik túl biztonságosnak, de gyorsan megnyugtat, hogy ennél sokkal rosszabb helyek is vannak errefelé, és ez itt csendes hely. Láthatóan nem izgatja túlságosan a jelenség. Megszokta már. Az őrjárat elvonul, és a hely valóban csendes lesz. Végre beszélgetünk.

Gimnázium után Balázs számára biztos volt az út az egyetemre. Maximum az volt kérdés, hogy mikor.

„Abban a közegben csak ezt tolták. Leérettségizel, aztán egyetem. A többi lehetőségről nem is nagyon volt szó.

Nem rosszindulatból, de ez mindig is így ment, amióta az iskola megalapult.” 

Balázsnak a családjában sem volt rá példa, hogy valaki „egyéb utat” járt volna. Mindkét szülő diplomás. Édesapja vegyészmérnök, de ez bevallása szerint nem befolyásolta a döntésben. „Soha nem volt téma a családban.” Egyik egykori tanára annál inkább hatással volt a tanulmányaira, akit nagy egyéniségnek tartott emberi és tanári szempontból is. A tanárokon sok múlik szerinte: ha rossz érzéseket keltenek, akkor a tárgyukat sem fogják a diákok szeretni. Úgy látja, eltűnt a tanári pálya hivatásként való értelmezése a közgondolkodásból, ezért lehet már kettes-hármas érettségivel is bekerülni osztatlan tanári képzése.

„SOKAN AZT HISZIK, HOGY A DIPLOMA UTÁN KEZDŐDIK A NAGYBETŰS ÉLET, PEDIG ELKEZDŐDHET ÉRETTSÉGI UTÁN IS, HA SZERETNÉD” – MONDJA BALÁZS, AKI AKKOR MÉGSEM ÍGY DÖNTÖTT, DE MA MÁR MÁSKÉPP CSINÁLNÁ.

Balázs sajnálja, hogy nincs jogosítványa, és hogy nem ment el OKJ-ra. Ha újra döntenie kellene, kihagyna egy évet legalább, hogy több lábon állhasson. A vegyésztechnikusi OKJ mellett a hegesztés érdekli, mert „azzal pénzt is lehet keresni”.

A mosodában, ahol most nyaranta dolgozik, nem mindig könnyű. Tizenkét órát végigdolgozni éjszakánként embert próbáló feladat. El kell fogadni a kritikát, jöjjön az bármilyen végzettségű embertől. Türelemre és alázatra tanít egy ilyen munka. Csak nyáron tud dolgozni, évközben nem lenne rá ideje, hiszen évközben nappal egyetemen van, éjjel meg nem tud dolgozni.

Érthető, mégsem hagy nyugodni a dolog. Biztosan van gyakornoki állás, vagy valami rugalmasabb – vetem fel. De mint mondja, nincs nagyon, vagy ha van is, sok helyen nem is fizetnek egyáltalán. „Örülj, hogy gyakorolhatsz! És te örülsz is!”

Kevés az egyetembarát állás, ahol rugalmas a munkaidő. Az egyetem saját gyakornoki munkaközpontjában is teljes munkaidőt és aktív hallgatói jogviszonyt várnak el egyszerre. „Nonszensz! Akkor más független munkahelyeken miért lennének rugalmasabbak?” – teszi fel a költői kérdést Balázs. Ezt a gordiuszi csomót mindenkinek magának kell átvágnia. Nincs recept, nincs jó megoldás, csak túlélési stratégiák: vagy szülők pénzén sörözés, randizás, nyaralás, vagy éjjelente 12 óra egy csepeli mosodában. Neki ezek közül kellett választania, és általában hasonlóak a lehetőségek.

Felteszem a kérdést, ami leginkább foglalkoztat. Ha ennyi áldozatot vállal a jelenben, mit vár majd a jövőben a diplomától? Mit gondol, milyen fizetése lesz majd 5-10 év múlva? Nem kapok egyértelmű választ. „A személyes talpraesettségen múlik.

Aki kettesekkel végigbukdácsolja az egyetemet, és nem tanul a diploma után, az fog sírni, hogy diplomásként nem lehet jól keresni.”

Az OKJ előnye, hogy nem ingyen van. Benne áll a pénzed, és szomorú, de ez komoly motiváció. Ha már fizettél érte, akkor vissza akarod keresni. Anyagi érdeked, hogy ne bukj meg. Balázs szerint az államilag finanszírozott egyetemi szakokon sokan évekig elvannak, és nem tanulnak semmit. Ismerik a kiskapukat, és ezeket kihasználva tudnak bennmaradni a támogatott helyeken tanulás nélkül.

Sokan lenézik a melósokat, a melósok meg sokszor azt nézik le, aki tanul

Imi 19 évesen a családi vállalkozásban dolgozik víz-gáz-fűtésszerelőként. Szakgimnázium után egyből a munkaerőpiacot vette célba. Egyedül az épületgépész-mérnöki képzésen gondolkodott, de nagyjából egyértelmű volt, hogy a munkát választja a továbbtanulás helyett.

Gyakran húzódik el a munka. Néha még éjfélkor is a papírmunkát fejezik be. „Túltoljuk a határokat, de van eredménye. Amíg van munkám, addig nem lehet baj. Fárasztó, de kibírom. Napi két kávé simán elfogy” – meséli Imi az autóban ülve. „Akkor kávézzunk!” – csapok le a lehetőségre, és a felvetésem nyomán keresünk is egy helyet.

Egy Duna-parti kávézó teraszán ülünk le. Délután van már. Napközben még dolgozott, ezért kérdéses volt, hogy mikor tudunk találkozni. Imi fiatalon saját autóval jár, aminek a fenntartásához sem kap szülői támogatást. Szüleivel él egy családi házban, és havonta beszáll a közös költségekbe. Nyugodtan kavargatja a kávéját, miután leültünk, és előhúz egy doboz cigit is a farmerzsebéből. Kicsit sincs zavarban a helyzettől. Papírt, tollat teszek az asztalra, de ez sem hatja meg. „Felőlem aztán leírhatsz bármit: név, lakcím, telefonszám, adószám” – mondja nevetve, miközben rágyújt. Biztosítom róla, hogy a hozzájárulása nélkül nem jelenik meg semmi, de csak legyint. Nem egy szívbajos srác.

Elmeséli, hogy egyszer nem akarták kiszolgálni egy boltban, amiért téglaporosan próbált ebédet venni.

Végül egy másik kasszánál tudott fizetni. A lányok sem mentesek az előítéletektől. „Amikor normálisan felöltözöm, saját autóval megyek, és ki tudom fizetni magamnak a dolgokat, akkor én vagyok a király, de ha meglátnak melósban, akkor meg ehh” – és mutatja, hogyan grimaszolnak a lányok a melósruhára.

Nagyot slukkol és megrántja a vállát, az arca viszont derűs marad. Kis szünet után folytatja. „Sokan lenézik a melósokat. A melósok meg sokszor azt nézik le, aki tanul. Ennek nincs értelme. Én nem nézek le senkit. Csináld a dolgod, az a lényeg.”

 NEM NÉZEM LE AZ EGYETEMISTÁKAT, DE ÉN NEM TUDNÉK ANNYIT SEGGELNI. AZT GONDOLJÁK, HOGY HA MAJD LEDIPLOMÁZNAK, EGYBŐL ÖT-HATSZÁZEZER FORINTOS FIZETÉSÜK LESZ. AKÁR MÉG BE IS JÖHET, DE NEKEM ADDIGRA MÁR ÉPÜLNI FOG A HÁZAM, FIX PÁRKAPCSOLATOM LESZ. ŐK MEG SILABIZÁLHATNAK, HOGY NA, AKKOR MI LEGYEN.”

Imi osztályából szinte senki nem helyezkedett el a szakmájában. A legöbben elmentek árufeltöltőnek, vagy bármilyen más munkát végezni.

Úgy tűnik, hogy a szakgimisek sem igazán szeretnének szakmunkássá válni.

Pedig Imi szerint a szakma az aduász. Biztosnak érzi a helyét a munkaerőpiacon, és büszke rá, hogy viszi tovább a „vérvonalat”, hiszen a nagyapja és az édesapja is gázszerelő. Ha majd apa lesz, reméli a fiát is érdekelni fogja a szakma, de ha nem, akkor abban fogja támogatni, amit szeretne. Erőltetni nem akarja, mert annak nincs értelme. Úgy látja, sokan tanulnak szakmát igazi érdeklődés nélkül.

„Bármit meg lehet tanulni, ha az ember elhivatott, de a mai fiatalok lusták. Majd anyu/apu megoldja. Ezt látom sok helyen” mondja Imi, aki maga is 19 éves, és elnyomja a csikket a hamutálban. Szerinte ezért van olyan kevés fiatal a szakmunkás munkaerőpiacon, meg azért, mert sokan „lenézik a paraszt munkásokat”. Gyakoribb, hogy valaki negyvenévesen képzi át magát. Imi ritkán találkozik fiatal szakmabeliekkel: legfeljebb akkor, amikor az öccse is megy vele.

Iminek volt osztálytársa, aki szakmai gyakorlaton nem akart belenyúlni a PVC-csőbe. Ő könyékig benne volt – mutatja a pulóverén, hogy meddig. Nap végén aztán félrehívták az öregek, és plusz pénzt adtak neki, mert látták, hogy csinálta, amit kellett. „A fiatalokban nincs kitartás és alázat, pedig az minden munkához kell.”

Újabb cigit gyújt és ábrándozva nézi a vizet.

De nem baj, majd én leszek, aki negyvenezerért lehúzom helyettük a szart a WC-n.”

Ennél a pontnál hangosan felnevettem. Eszembe jutott kedves tanárom és a kétdiplomás kézzel kapcsolatosan terjedő viccek. Kiderült végül a lehúzandó WC probémájának a megoldása. És már azt is tudjuk, hogy mennyibe kerül!

Mi szép abban, hogy talajrészeg vagy, és próbálsz anyád pénzén túlélni?

A következő beszélgetőtársamhoz házhoz megyek. Így is örülök, hogy sikerül időpontot kapnom. Zsombor az, aki este még órákig edz munka után, és most sem pihen, amikor megérkezem. Szép rendezett családi ház fogad, gondozott kert, és Zsombor, aki éppen egy fűnyíró traktor szétszedésén fáradozik. A szüleivel lakik Budapest közelében, Zsámbékon. A kert végébe invitál, ahol nyugodtan beszélgethetünk.

Zsombor nem ment egyetemre. Nővére példája sem motiválta a továbbtanulásra – aki egy év után hagyta ott a pszichológia szakot – és a „kedves tanári kar” sem a középiskolájában.

Most kampánymenedzserként dolgozik egy onlinemarketing-cégnél, másfél évvel az érettségi után.

A kezdetekről faggatom. Honnan jött az onlinemarketing, és mikor döntötte el, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

Valamikor az érettségi évében kezdődött. A tanárok nem is azt kérdezgették, hogy kinek mik a tervei, hanem, hogy ki melyik egyetemre megy. Ekkor kezdett gondolkodni, hogy más opció nincs? Helyhez sem akart kötődni, jól akart keresni, és magának akarta beosztani az idejét, sorolja a szempontokat. Könyveket kezdett olvasni a témában. „Szép csöndben kezdtem el lázadni” – meséli.

Az érettségi előtti tavasz végére már biztos volt, hogy nem lesz egyetem. Online vállalkozó akart lenni, amit a környezete tragédiának élt meg. Kérdezgették tőle, mi a baj?

„Baj az nincs, csak nem megyek egyetemre. Miért lenne ez baj?” – kérdezett vissza ilyenkor.

Érettségi után jött a nyár, ami Zsombornak munkával telt. Vonatalkatrészeket takarított egy gyártelepen, ami nem egy tipikusan „tiszta” munka. „A fejem úgy nézett ki a pattanásoktól, mint egy áfonyabokor” – emlékezik vissza.

De meg tudott venni egy onlinemarketing-kurzust: úgy volt vele, hogy meg kell próbálnia, legfeljebb bukik háromszázezer forintot, a képzés árát. A kurzus ráadásul angolul volt, így az angolra is „rá kellett mennie” munka után esténként. „Le kellett tennie a seggét”, és napi tíz órákat tanulnia az angolozás mellett. Ebből állt a nyara.

Ősszel elkezdett munkát keresni. Nagyjából negyven helyre jelentkezett, és a legtöbbször még elutasító e-mailt sem kapott. Az onlinemarketinges munka nem akart összejönni, így éjszaka portásként dolgozott egy szállodában, mellette idegenvezető volt nappal.

Aztán a sokadik elutasítás után behívták egy interjúra. „Ők a tudásomra voltak kíváncsiak, nem a papíromra” – mondta erről. Ehhez a céghez egy kéthónapos interjúsorozat után felvették gyakornoknak.

„AZT MONDOGATJA MINDENKI, HOGY AZ EGYETEMI ÉVEK ÉLETED LEGSZEBB ÉVEI. MI SZÉP ABBAN, HOGY RÉSZEGEN FETRENGSZ, SZARRÁ TINDEREZED AZ AGYAD, ÉS PRÓBÁLSZ ANYÁD PÉNZÉN TÚLÉLNI?”

Zsombor úgy látja, a csapból is az folyik, hogy menj egyetemre, különben szart sem érsz. Kezdetben nehéz volt ezzel szembemennie. Az alapműveltséget is emlegették, de szerinte valójában csak nem akarnak felnőni a tizennyolc évesek, ezért mennek egyetemre. Menekülnek vissza a gyerekkorba.  

Az egyetem szerinte a legjobb kifogás, ha valaki nem akar dolgozni.

Zsombor nem is tudja, mi lenne vele, ha egyetemista lenne. Maximum nagyon menő bárpultos lehetne, elmélkedik erről. Belegondolni is fél. Ráadásul egyetem mellett is élnie kellene valamiből. Ő örül, hogy most mindent meg tud venni magának. „Ez nem szar dolog. Nem az van, hogy mutter, adjál már pénzt” – összegzi.

A diploma piaci értékét is kérdésesnek látja. Az ő online kurzusát hozza példának, ahol pontosan leírták, milyen munkához ad tudást. Szerinte a magyar egyetemeken sokszor ködösítenek ezzel kapcsolatban, és csak a tanulók által befizetett pénz érdekli őket, nem az átadott tudás korszerűsége, gyakorlati alkalmazhatósága.

Alig merem megkérdezni, hogy van-e esély a jövőben valamilyen egyetemi tanulmányra. „Itthon biztos nincs, nekem az időm a legfontosabb tőkém, amivel gazdálkodhatok” – jön a válasz.

Véleménye szerint sok tárgyat csak elhúznak, hogy ki legyen töltve a kellő számú szemeszter. Már a suliban is utálta, hogy húzták az idejét. Neki „más tempó” kell. Azt sem látja, mi olyat tanulhatna, ami a neten nincs fent. Az e-learninges fizetős kurzusok közül sokat nagyon jó minőségűnek tart, és inkább ezekben lát fantáziát. Ahogy összegzi:

„Az én szakmámban minden nap ott kell lenned, és csinálnod, különben lemaradsz. Az egyetemisták húsz éve elavult tudással jönnek ide. Mindenki felsővezető akar lenni. De kit fognak vezetni, ha már mindenki diplomás?”

FOTÓK: Soós Péter Sándor

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek