Megnéztük a lengyel kasszasikert, amin a kormánytól az egyházig mindenki kiakadt

Korrupt, piás, pedofil papokról szóló botrányfilmekkel (sőt, sorozatokkal) nagyot lehet menni mostanság, de a Kler bőven übereli az eddigieket. A lengyel film nem csak az egyházról, de általában az emberek által működtetett rendszerekről is sokat elárul. Nem csoda, hogy az egyházon kívül a politika is kiakadt a filmen, ami közben viszont rekordokat döntöget a lengyel mozikban. Van pár tippünk, hogy miért.

Három férfi sorra húzza le a vodkákat egyikük konyhájában, és az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenesen arányosan egyre hülyébb játékokat játszanak: konyha-előszoba-nappali viszonylatban rendeznek hazafutást, csúzlival próbálják lelőni az elszundított társuk fejéről az almát, és ilyesmik.

A jelenetben azért akadnak kisebb-nagyobb furcsaságok azon túl is, hogy ránézésre már mindhárman jócskán elmúltak nemhogy húsz, de negyvenévesek is. Például egy Szűz Máriáról szóló punkdalt üvöltenek, bibliai idézetek felismeréséből űznek versenyt, és a bulinak nem egy barátnő vagy feleség vet véget, hanem egy betoppanó kisfiú, hogy utolsó kenetet kérjen egy falubélinek – amit a következő snittben nagyjából annak rendje és módja szerint fel is ad a taccsrészeg pap.

A Kler, azaz Klérus nyitójelenete – és ígérem, a többit nem fogom spoilerezni, hátha egyszer valaha eljut a film Magyarországra is – alapján azt gondolhatnánk, ez is egy vicceskedve provokatív film lesz arról, hogy a papok nagyon is gyarló emberek. A film viszont ennél jóval többről szól,

Feltehetően azonban nem a trailerből áradó – a film egészében egyáltalán nem domináns – humor és irónia miatt nyilatkozták azt a filmről az egyháziak, hogy „annak, aki ezt csinálta, fogalma sincs az egyházról” és a film egy „vulgáris klérusfóbia.” Mint ahogy a Lengyelországot kormányzó

amely a papokat ideáloktól mentes embereknek mutatja be, akiknek csak a szexen jár az eszük.

Már hogyne azon járna, ha egyszer nem szabad nekik – mondanám erre, ha vicces kedvemben lennék. 

Csakhogy a film megnézése után egyáltalán nem vagyok abban. Leginkább persze a film pedofil-szálának köszönhetően, ami úgy nyomasztó, hogy egyben fordulatos is, és bemutatja az évtizedeken és generációkon átívelő visszaélés-sorozatokat, amikről mindenki tudott, és mégis szép csendben lapított. Az infó persze nem újkeletű, és filmekben is feldolgozták már – például a 2016-ban Oscarral is jutalmazott Spotlightban –, a lengyelek azonban valahogy nagyon másképp mutatják ezt be, mint a nyugati filmek.

Valószínűleg pont azért hat életközelibbnek, mert Lengyelországban az emberek túlnyomó többsége ma is katolikus, és ha az ember bemegy egy templomba, az még hétköznap sem tátong üresen, sőt, vasárnap általában rendesen tele van – fiatalokkal is. És lám,

Hogy miért? Egyrészt talán azért, mert a film nagyon lengyel, vagy inkább kelet-európai, még ha a fő mondanivalóját tekintve akárhol is játszódhatna. (Beszédes egyébként, hogy a templomi jelenetek többségét cseh templomokban vették fel, mert Lengyelországban annyira macerás lett volna időben az egyháztól engedélyt szerezni.) Néhány sokatmondó részlet viszont mégis nagyon kelet-európaivá teszi a filmet, a konzervatív falusi közvélemény nyomasztó hatásától kezdve a kommunista múltban rejlő zsarolási potenciálig.

Ami viszont talán a vérlázító és nyomasztó pedofíliaügyek bemutatásánál egy fokkal jobban fájhat nem csak az egyháznak, de a politikának is, az a film sokkal univerzálisabb tanulsága, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy az emberek által működtetett rendszerek nem csak pusztán gyarlósággal vannak tele, hanem korrupcióval és gonoszsággal is.

Persze a leglátványosabb az egyházon demonstrálva látni ezt, amely maga évezredek óta oktatja ki az erre fogékony – bár egyre fogyatkozó – tömegeket a helyes és jó életről, miközben a saját berkeiben elkövetett aljasságokat a szőnyeg alá söpri. Ezt tudtuk eddig is.

A Kler viszont emellett még azt is megmutatja, hogy az egyház nem csak a szőnyeg alá söpri az ilyen aljasságokat, de nélkülözhetetlenné is teszi őket a karrierben való előrelépéshez, sőt, egy idő után a felszínen maradáshoz is. 

akikről biztosra vehetjük, hogy míg a vacsoraasztalig eljutottak, jócskán lett vaj a fülük mögött. (És ezen a ponton az érseki vacsoraasztal helyére nyugodtan be lehet helyettesíteni mást is, mondjuk egy kormánynak a tanácskozóasztalát.)

Pont ezért nem volt hiteles az egyébként megérdemelten népszerű Ifjú pápa sorozat alaphelyzete sem: nem azt volt nehéz benne elképzelni, hogy egy amerikai ne lehetne pápa, vagy hogy egy pápa ne dohányozhatna; hanem azt, hogy egy, a főhőshöz hasonló céltudatos és elhivatott ember nem akár csak félútig juthasson a pápaságig vezető ranglétrán. Mert a valóságban útközben kontraszelektálódna. Ha pedig mégis eljutna odáig, addigra már nem az a céltudatos és elhivatott ember lenne, mert egyszerűen korrumpálná a rendszer.

Erről a kontraszelekcióról szól a Kler is, amelynek főhősei közül nem mind olyan gyarló vagy gonosz, mint amilyennek elsőre látszik, de a leggyarlóbb és a leggonoszabb közülük az egyetlen, aki végül bennmarad a rendszerben, sőt, előre is lép abban. 

Mert nem a hatalom korrumpál, hanem már az ahhoz vezető út is.

Hogy az állítólag kereszténydemokrata Magyarországon adnának-e egy erről szóló filmre állami pénzt, afelől nincsenek kétségeim. Hogy egyszer azért majd nálunk is be fogják mutatni a mozikban, azt azért remélem.

Én egyébként a varsói Kino Atlanticban láttam a filmet, angol felirattal is játsszák.