A rendőr túlórája, a kutya vacsorája

Felröppent hírek szerint máshogy számolnák a rendőrök túlóráit, aminek a rendőrök nem örülnek, de a Belügyminisztérium szerint minden rendben van és a rendőrök boldogok. Reméljük, hogy igazat mondanak, mert ha csökken a rendőrök morálja, akkor baj lesz.

A BM kiadott egy rövid, ám igen optimista hangvételű közleményt arról, hogy a rendőrök túlóráival, azok kifizetésével minden rendben van, sokkal több a rendőr, sokkal kevesebb a bűncselekmény.  Eszem ágában sincs megkérdőjelezni ennek a valóságtartalmát, mindössze annyit teszek hozzá, hogy a jövő szezonban én pedig felváltva fogom énekelni Mimit a Bohéméletből a Scalaban és Sarastrot Bécsben. 

A közlemény azért látott napvilágot, mert az ismert blogger, Tiboru (civilben nyugalmazott rendőrtiszt) közzétett egy kevésbé optimista hangvételű blogposztot arról, hogy a rendőrök túlórái (a jelenlegi szabályozást alapul véve) januártól nem lesznek kifizetve, hanem a mostani választásos rendszer helyett (amikoris „választhat” a rendőr, hogy szabadságot vagy pluszpénzt kér) kötelező lesz a ledolgozott túlórákat „lecsúsztatni”. Ez a rendőrség létszámából és a túlórák számából kiindulva matematikailag oda kellene hogy vezessen, hogy

Persze tudjuk, hogy nem lesz így, és a rendőrök (számos írt név nélkül Tiborunak) – életpályaígéretek ide vagy oda – alighanem kénytelenek lesznek ugyanazért a pénzért többet dolgozni. Jelentkeztek aztán olyan hangok, akik szerint valamilyen úton-módon – mint készültségi vagy más különleges szolgálatot – ki fogják végül valahogy, valamikor fizetni a túlórákat. Vagy nem. 

A legtöbb, Tiboru kérdésére válaszoló rendőr említi, hogy komolyan foglalkozik a leszerelés gondolatával, mivel számtalan kollégája már le is szerelt.

Régi vesszőparipám, hogy a magyar büntető igazságszolgáltatás összes problémája két ősproblémára vezethető vissza. Ezek pedig:

1. a rendőrség eszköztelensége, és

2. a bírák független, objektív és anonim értékelésének hiánya.

A mai írás az elsőről fog szólni. Ha van közönségigény, kifejtem majd a másodikat is.

A szabályszerűen intézkedő rendőr

Kezdjük azzal, hogy a rendőri munkában meglepően kevés az improvizatív elem. A rendőrség a mai formájában világszerte kb. százötven éve létezik, egyidős egy csomó más polgári vívmánnyal a gőzmozdonytól kezdve a daláregyleten át az általános választójogig. Előtte is voltak a világon mindenütt rendvédelmi erők, de mindenütt mindenféle helyi sajátosságoknak megfelelve. Nagyjából a XIX. század közepe tájától épültek ki azok a rendőrségek, amelyek nagyjából hasonlóan működnek mindenütt. Egy irkutszki örsparancsnok lehet, hogy egy mukkot sem tud magyarul vagy németül, de kiválóan értené jászberényi vagy gelsenkircheni kollégáját, mert zsaruk: zsaru módra élnek, gondolkoznak, cselekednek. 

Ennek oka az, hogy a modern rendőrség munkája nagy részét szigorú szabályzatok alapján végzi. Ez a közvélekedéssel ellentétben nem azért van, mert a rendőrök hülyék. Bármennyire is szokatlanul hangzik elsőre: a sokszor idióta bikkfanyelven szabályozott, vicces intézkedési forma valójában értünk, állampolgárokért van.

Például teljesen mindegy, mit gondol a rendőr a boszorkányokról, a migránsokról, a punkokról vagy bárkiről, ha azt látja, hogy a tömeg éppen lincsel egy migránsnak vagy boszorkánynak vélt személyt, akkor – ha jól képzett a rendőr és egy jól működő rendőrség tagja – odamegy, és szabályszerűen véget vet az utcai tumultusnak. Az előírt szavakkal a rendbontás abbahagyásra szólít fel, majd figyelmeztet mindenkit, hogy erőszakot is alkalmazhat, végül erőszakot alkalmaz, a tanult módon és eszközökkel.

A rendőri cselekvés tehát szabályozott, és emiatt sokszor körülményes. De ez jól van így. Az esetek nyolcvanöt százalékában nem differenciáltan gondolkodó, hanem a szabályzatot pontosan betartó rendőrre van szükség. Épp ezért veszélyes is, ha a rendőrségnek ordas szabályzatokat írnak, mert azokat a rendőrség egész sokáig be fogja tartani.

De ez a cikk nem erről szól

Hanem arról, hogy ha jogállami keretek között, jogszerűen intézkedő rendőrt keresünk, akkor elsősorban szakszerűen intézkedő rendőrt keressünk.

A szakszerűséghez ugyanis a korlátok betartása is hozzátartozik. A rendőr munkáját számtalan kontrollmechanizmus (köztük undok adminisztratív teher) szorítja korlátok közé. 

Talán mondani sem kell, hogy ezek nagyban csökkentik a rendőri munka hatékonyságát, de mégis kellenek, hiszen a rendőr kezében nagyon nagy hatalom összpontosul. Erőszak, sőt, fegyveres erőszak alkalmazása, szabadság elvétele, büntetés, lehallgatás: ezek mint a rendőri eszköztár teljesen legális darabjai.

Éppen ezért egy jól szervezett jogállami rendőrség olyan személyi- és eszközállománnyal rendelkezik, amely elég erős ahhoz, hogy az adminisztratív – és ezzel az átláthatóságot, ellenőrizhetőséget segítő – terhek mellett is el tudja végezni a feladatát.

A rendőrséggel szemben ugyanis az a társadalmi elvárás, hogy kivétel nélkül az összes feladatát magas színvonalon végezze el. A rendőrség nem téved, nem nyúl mellé, nem marad le dolgokról, nem hagy bűnözőket szabadon kószálni. Elméletben.

Gyakorlatban a személyi- és eszközállomány hanyatlásakor két párhuzamos, és egyformán káros rothadási folyamat indul be. 

Az egyik a varázslás, amikor az agyonütős rablásból testi sértés majd kifosztás lesz a statisztikában. Statisztikai manipulálás és valami látszatmegoldás kinevezése igazi megoldásnak: mint a MÁV-nál, ahol tudjuk, hogy sebességkorlátozás nincs, csak állandó lassújelek vannak. A másik pedig az, hogy a munka elvégzéséért cserébe elkezdenek itt-ott átlendülni mindenféle adminisztratív korlátokon, vagyis lazul a fegyelem, elkezdenek nem betartani olyan dolgokat, amelyek első pillantásra annyira égetően nem is szükségesek a rendőri munkához. 

Persze egy idő után ezek sem elegendőek, elkezdik „nyomni” felülről az állományt. Többet kell dolgozni, rosszabb eszközökkel. Jön a hiba, jönnek a felderítetlen ügyek, jön a keserű arccal az asztala mellett tornyosuló százötven folyamatban lévő aktára mutató vizsgáló, aki a következő kihallgatáskor már nincs is a cégnél. Az utódjának már kétszázötven folyamatban levő aktája van.

A végeredmény?

Egyrészt minden kegyes csalás ellenére rosszabbul dolgozó rendőrség, másrészt pedig a morál hanyatlása, ahol a mindennapok részévé válik a rendőri munkát kontrolláló szabályok áthágása. Ki tudja, talán már észre sem veszi, miközben csinálja, hogy a hajnalban behozott részeg vagy drogos garázda hat órát vár étlen-szomjan arra, hogy kihallgassák, miközben a leggonoszabb apagyilkostól sem lehet még az akasztás előtt fél órával sem megtagadni egy pohár vizet. Na nem baj, majd legalább gyorsan tesz vallomást, ha kirakok egy poharat az asztalra...

Ha tehát hanyatló jogállamiságot keresünk, keressük ott, ahol a személyi és eszközállomány révén a szakmaiság hanyatlik. Hogy ezt hol keressük? Ott, ahol életpályamodell van kifizetett túlóra helyett. 

Persze közben a büntetőeljárást nem írják át csapágyasra hajtott, alulfizetett, megkeseredett, százéves számítógépeken pötyögő, iszonyatos ügyteherrel küzdő rendőrre. Az továbbra is feltételezi, hogy a rendőr az ügyet szépen, szakmailag kereken lenyomozta, és úgy adta át vádemelésre. 

Ha valakit érdekel, a történet hamarosan innen folytatódik.

Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán is megjelent, ott is tessék lájkolni!