Pintér, a derék katona

A permanens trolldemokrácia újra előhozta gumicsontként az iskolaőrséget. Ez tényleg gumicsont, abból az egyszerű okból, hogy nem lesz iskolaőrség. Miért vagyok én ebben biztos? Ássunk picit mélyebbre.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az egészségügyben is kiderült, hogy a full alkalmatlan Kásler Miklós helyett majd inkább Pintér Sándor belügyminiszter emberei fognak rendet tenni, gatyába rázni stb. Ez újabb megerősítése annak, hogy Pintér jó vezető. Szerintem meg nem az.

Olyan értelemben jó vezető, hogy a környezetében fegyelem van, és a Belügyminisztériumban nincs hetvenhét önjáró helyettes alsenkiházi, és nem jönnek ki hírek jobbra-balra kapkodó fejetlenségről. De ezek nem a jó vezető jelenlétét jelzik, hanem a jó parancsnokét.

A jó parancsnok fegyelmet tart, a körletekben a stokizás és fókázás pontosan megtörténik, az állomány kizárólag kipucolt surranóban és előírásos egyenruhában mutatkozik, a laktanya kerítése kincstári festékkel minden tavasszal frissen mázolva. Mindez dicsőségére válik egy őrnagynak vagy alezredesnek, főleg ha az eredményt nem kizárólag fenyítéssel éri el. Pintér miniszter úr személyében azonban egy ny. r. vezérezredest tisztelhetünk, aki azonban megmaradt csapattisztnek. Annak nagyon kiváló, de nem stratéga. Az a jelenlegi vezetésben nincs (az előzőben is legfeljebb álmodozók voltak).

Egy baj van vele: a célja az, hogy egy bizonyos eredményhez eljusson, ez pedig az ellenség legyőzése. Vagyis a harctéri parancsnoknak nem dolga arra gondolni, hogy a töltény, amit a hadtáp kihozott a frontvonalra, az miből van. Hogy az összes faluban leszedték a harangot, hogy legyen réz. A faluban nem harangoznak, ez azonban katonai logikával nem nagy ár, hiszen az alternatíva az, hogy az ellenség bevonul, a férfiakat felkoncolja, a nőket meggyalázza, a házakat előbb kirabolja, majd felgyújtja.

Az ilyen logika a cél kiválasztásával és a célok közötti egyensúlyozással nem törődik. Békeidőben lehet megbeszélnék a plébánossal, hogy valóban kell-e a harang az iskolaigazgatóval, hogy az-e a fontosabb, hogy legyen tornaóra vagy az, hogy egy századot pont a tornaterembe szállásoljanak be.

Amikor tehát valahol azt mondják, hogy jön egy katona (rendőr, parancsnok, miniszteri biztos) és gatyába rázza a dolgokat, akkor nem a dolgok rendbe tétele, hanem a gatyába rázása történik. Ez akár eleinte látványos eredményekkel járhat. A kórházaknál maradva, ha az oda helyezendő parancsnokok mondjuk a különböző diagnosztikai gépek környékén előforduló félhivatalos zsebre dolgozást megszüntetik, ha valami külön engedély alapján egy-két pofátlanabbul lopó nertársat visszanyesnek, annak nagyon jó hatásai vannak.

Igen ám, de ettől nem lesz több pénz. Illetve működési (katonául: taktikai) szinten több lesz, ám a stratégia ettől nem változik meg. Nem lesz a költségvetésben nagyobb fejezet, nem történnek rendszerszintű reformok. Nem is tudnak, hiszen a parancsnokot nem azért küldik oda, hogy megtudja, mi rossz, majd a lehetőségek szerint konszenzusos megoldás találva fejlessze a dolgokat, egyik évben az egyik ágazatot, a másikban a másikat. Nem. Őt azért küldik, hogy a legénységi morálzüllését megállítsa, a gyengéket hátrahagyva egységes arcvonalat hozzon létre és az utolsó töltényig tartsa az állásait.

Ott van példának az új budapesti kerékpársávok ügye. Kitűzni őket háborús logikájú döntés volt, hiszen ezáltal sok ember lehetőséget kapott arra a gyér forgalmú áprilisban, hogy a social distancinget megtartva tudjon menni dolgozni. Persze, már régen és sokan lobbiztak azért, hogy ezek a sávok legyenek, de a bevezetésük statáriális gyorsasággal történt. Vegyük észre, hogy határozott időre (khm... ugye, rendkívüli egészségügyi és menekültügyi válsághelyzetek) vezették be, és azzal, hogy majd a tapasztalatok fényében kiderül, hogy melyik marad meg.

A demokrácia legtermészetesebb velejárója, hogy a kerékpársávok kapcsán parázs, olykor személyeskedő vita alakuljon ki, tekintélyes emberek érveljenek egyik vagy másik megoldás mellett, lobbicsoportok járkáljanak be fontos emberekhez, és így tovább. Miért? Mert társadalmi csoportok érdekei ütköznek, és egy (több) választott politikus próbál ezek között az ütköző érdekek között lavírozni, ahogy az neki a feladata. Az a furcsa inkább, hogy erre mindenki undorral tekint.

Na, ez nincsen egy katonai vezetési logikában. Ott egy érdek van, és azt érvényre juttatják, ha tetszik, ha nem. Békeidőben azonban a cél nem a „győzelem”, hanem az, hogy a megoldás a lehető legkevesebb embernek legyen rossz, és a lehető legtöbbnek legyen jó.

Az, hogy újabb és újabb területeken akar a kormány rendőrileg rendet tenni, azt jelzi, hogy a társadalmi vitát és érdekérvényesítést végképp, immár formálisan is száműzi. A dolog mögé tett retorika jól mutatja, hogy a célközönség a megöregedett rendszerváltók, akik 30 sikertelen év után szeretnének újra nyolcvanas éveket. Azt már elfelejtették, hogy egy hétmuzsikás óra (tízezer forint alatt bárhol kapható most) életcél volt akkoriban, azt viszont nem, hogy fiatalok voltak és volt remény. Most már nem fiatalok és nincs remény, legalábbis nekik. Akkor legalább legyen már rend, meg valami megélhetés. Ez van nekik ígérve. A megélhetéssel a közeli jövőben még komoly gondok lesznek, marad tehát a rend látszata.

De a mindenhova rendőrt annak is a jele, hogy a kormány beismerte: békeidős módszerekkel, vagyis szakemberekkel megoldást tervezve és azt megfelelő finanszírozással végrehajtva már nem tud megtenni kb. semmit. Ahányszor valahol megjelennek a gatyába rázók, az annyi beismerő vallomás: képtelenek vagyunk a párt mögött álló (nem álló) szakembergárdával, az érintetteket bevonva szakpolitikai megoldásokat nyújtani. Annyit tudunk tenni, hogy a fosztogatóinkat a nagy bajra tekintettel egy ideig visszafogjuk.

Ez akár lehetne jó is, ha lenne eredménye. De nincs. Ahol és ahányszor ezzel próbálkoztak, annyi helyen lett a teljes pusztulás a dolog vége:

+ A rendőrségnél létszámhiány van, hónapos túlórákra kényszerül az állomány, az egész szervezet sikít a reformért.

+ A BVOP-nál létszámhiány van, a börtönökbe a katonai logika alapján évek óta megnehezítik a segítő-reintegráló szervezetek bejutását, az eredmény az, hogy szigor ide vagy oda, a börtön újratermeli a bűnözőt.

+ Az igazságszolgáltatásban, ahol a katonai logikát részben Handó Tünde rendcsinálásai, részben a kormányközeli éceszgéberek és elméleti szakemberek által írt „hatékony” eljárási kódexek jelentik, mély válság van, a peres jogérvényesítés nagyon megnehezült, számos területen szinte megszűnt.

+ Az oktatásban a KLIK és SZC ámokfutások hatásait a mai napig nem heverték ki teljesen, a felsőoktatásban pedig a „parancsnokok” (kancellárok) legtöbbje egyáltalán nem jó irányba vitte tovább a haldokló intézményét.

A katonai logika legnagyobb ellensége a szemüveges okoskodó. Az a fajta, amelyik meg meri kérdezni, hogy ha egyszer rendőrt, smasszert, NAV-revizort, katonát is lasszóval kell fogni, akkor honnan fogunk a problémás iskolák problémás osztályaiba jól képzett rendfenntartót találni? Majd Józsi otthagyja az Augsburg melletti városkában a fényezőműhelyt, ahol jelenleg olyan 2-3000 euró körül keres, plusz kéthavonta behoz egy használt Bimmert, így a hazaútja is minimum nullszaldó, de inkább nyereség, ráadásul full adómentesen, és eljön a bivalybasznádi tagintézménybe 140 bruttóért iskolarendőrnek?

Ha még a mostaninál is több empátia lenne bennem, sajnálnám a kormányt, hogy azoknak a hülyéknek a táborára olvadt a bázisa, akiknek ez elég. Így azonban inkább a maradék országot sajnálom, hogy ezeknek a szavazataival „kormányozni” lehet.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.