+++ Eltűntünk a facebookon? Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy mindig tudj arról, amiről írunk! +++
Pápay György
2018. április 24. kedd, 16:35
Nincs mese, be kell ülni a parlamentbe: a hétvégi ellenzékiségben nincs elég lehetőség a változtatásra.

Mi a teendőjük a parlamentbe jutott ellenzéki pártoknak? A közvélemény egy része szerint az, hogy a képviselőik ne vegyék fel a mandátumukat, mert azzal csak Orbán Viktor rendszerét legitimálják. A másik, égbe világító mobiltelefonokkal nyomatékosított követelés pedig az, hogy az ellenzéki pártok tegyék félre az ellentéteiket, és végre fogjanak össze.

 

Nem tudni, a két elvárás megfér-e egymás mellett, vagy éppenséggel kioltják egymást. Azt viszont többé-kevésbé biztosan tudni lehet, hogy egyik sem fog teljesülni.

 

A pártok hamar nyilvánvalóvá tették, hogy be fognak ülni az Országgyűlésbe. S bár több formáció is indítványozta, hogy legyenek egyeztetések az esetleges együttműködésről, az ezt kísérő koreográfia valahonnan nagyon ismerős. A demokratikus pártoknak össze kell fogniuk – mondja az MSZP. Nem lehet megkerülni a legnagyobb ellenzéki frakcióval rendelkező Jobbikot – így az LMP. A Jobbikról és a DK-ról pedig eleve tudjuk, hogy nagyon nehéz elképzelni olyan konstrukciót, amelyben mindketten arcvesztés nélkül benne lehetnének.

 

Olyan nagy baj ez? Nem feltétlenül. Az persze nem szerencsés, ha az április 8-i sokk hatására aktivizálódott választók csalatkoznak az elvárásaikban. De lehet, hogy

 

célszerűbb lenne reális elvárásokat megfogalmazni, amelyek jobban tekintettel vannak a politika természetére.

 

És ez nem pusztán mentálhigiénés szempontból, a csalódás elkerülése végett lenne fontos, hanem az eredményesebb ellenzéki építkezés szempontjából is.

 

Nem elég a hétvégi ellenzékiség

 

Mi kell a politikához? Ugyanaz, mint a háborúhoz: pénz, pénz, pénz. S tekintve, hogy a Fidesznek végtelen mennyiségű van belőle, meglehetősen irracionális azt követelni, hogy az ellenzék mondjon le a számára törvényesen biztosított forrásokról.

 

Lássuk be: a mandátumok felvételének ez az elsődleges tétje. Az újabb kétharmad tükrében érthető minden pártellenes indulat, de választást jelen tudásunk szerint pártok szoktak nyerni. Ahhoz pedig, hogy erre legalább elméleti esély legyen, szükség van olyan emberekre, akik professzionális módon foglalkoznak a politikával. És ez nem csupán a parlamenti képviselőket jelenti: amikor a politikusok felveszik a mandátumukat, forrásokat és pozíciókat kapnak ahhoz, hogy a nekik dolgozó szakértőket, jogászokat, egyéb politikai munkatársakat elhelyezzék.

 

A parlament munkájában való részvételt inkább innen érdemes nézni, mintsem onnan, hogy az ellenzéki politikusok csak azért ülnek be, mert ott legalább meleg van, és persze ki az a bolond, aki lemondana a „milliós” fizetésről.

 

Attól, hogy akadnak megélhetési politikusok is, még nem lesz kevésbé szükség olyan emberekre, akik főállásban foglalkoznak politikával. Enélkül ugyanis csak a hétvégi ellenzékiség marad:

 

az egyéb kereső foglalkozás mellett, mintegy mellékállásban vagy hobbiból folytatott közéleti tevékenység. Ez egyáltalán nem lekicsinylendő dolog, ezt gyakorolják – jobb esetben – a manapság annyit emlegetett civilek. De a civil szféra hiába képes számottevő eredményeket elérni, nyomást gyakorolni a pártokra vagy akár egyes területeken jobban teljesíteni, mint az állam, kormányt váltani nem fog. Különösen akkor nem, amikor rossz idők járhatnak a komolyabb forrásokat mozgósítani képes civil szervezetekre.

 

Vagyis

 

a reális követelés nem az lenne, hogy a képviselők ne vegyék fel a mandátumukat, hanem az, hogy az ebből származó többletpozíciókat és lehetőségeket használják fel minél okosabban.

 

Lesz-e például vidéki szervezetépítésért felelős munkatárs minden képviselő környezetében? Ez a valódi kérdés, nem a „ki mit legitimál és mivel” című népi játék.

 

Csak összefogni hát – na de egy évvel az EP-választás előtt?

 

Első pillantásra jóval észszerűbbnek tűnik a másik követelés, vagyis, hogy a – parlamentbe beült – ellenzéki pártok valamilyen formában működjenek együtt a kormányváltás érdekében. Ha valaki esetleg még nem tudta volna, április 8-án végképp nyilvánvalóvá vált, milyen mértékben bünteti a jelenlegi választási rendszer a széttartó ellenzéki stratégiákat.

 

Legalábbis, ha országgyűlési választásról van szó. Ezt azért fontos hozzátenni, mert a következő megméretés a 2019-es európai parlamenti választás lesz, amely teljesen más logikára épül. Az EP-választáson ugyanis csak pártlisták vannak, vagyis ebben az esetben az ellenzéki pártok nyugodt szívvel versenyezhetnek egymással.

 

Persze itt is elképzelhetők olyan stratégiák, amelyek növelhetik az összellenzéki esélyeket, de az utóbbiakat nem rontja olyan mértékben az egymás elleni küzdelem, mint az egyéni körzeteket felülsúlyozó országgyűlési választáson. Kérdés, hogy

 

érdemes-e olyan politikai helyzetben követelni összefogást a tömegtüntetéseken, amikor a választók garantáltan nem ezt kapják majd a pártoktól,

 

ráadásul ez nem is lesz észszerűtlen döntés az utóbbiak részéről.

 

Már hallani is a kritikát: ez rövidlátó megközelítés, hiszen 2019-ben önkormányzati választás is lesz, amely kiemelt jelentőséggel bír az ellenzék számára – tegyük hozzá: részben ez is az anyagi források és a megszerezhető, a politikai munkát segítő pozíciók szempontjából –, és persze már most el kell kezdeni a felkészülést 2022-re. Az EP-választás azonban nagyon is fontos, mert itt viszonylag tiszta helyzetben kiderülhet, mit gondolnak a választók a pártokról.

 

Jelenleg elemzések tömkelegét olvashatjuk arról, ki mennyiben felelős az újabb kétharmadért, ki méltó egyáltalán az ellenzéki választók képviseletére. Nos, az EP-választáson erre is világosabb válaszokat kaphatunk – ugyan ki gondolja, hogy az alapvetően az Európai Parlamentről szól? Az pártok közti valós erőviszonyok felmérése és a további stratégiák kialakítása szempontjából igenis lesz tétje az EP-választásnak.

 

Ha lesz bármi, ami közel áll egyfajta ellenzéki előválasztáshoz, az az EP-választás lesz.  

 

A politika nem matematika

 

Az összefogásról való diskurzus időleges háttérbe szorítása két okból is fontos lenne. Az egyik, hogy pontosan látszik, mennyire kilúgozza az ellenzéki politikát. A baloldal 2014 után éveket töltött azzal, hogy a választási együttműködés technikai kérdéseiről vitatkozott, és aki nem merült el ennek a részleteiben, az nehezen tudja megmondani, miről is szólt az előző ciklus baloldali politikája. Ennek pedig megvan a maga számszerűsíthető hatása: a 2014-es összefogás pártjai mintegy negyedmillióval kevesebb szavazatot kaptak, mint az előző választáson.

 

A másik ok, hogy kezd eluralkodni az összefogásnak egyfajta „vegetáriánus” felfogása, amely azt feltételezi, hogy a tüntetések hatására a pártok félre fogják tenni saját érdekeiket és értékeiket – valamint az általuk képviselt választók érdekeit és értékeit –, és valamiféle tiszta matematikai úton állítják majd elő az együttműködés ideális konstrukcióját.

 

A pártok azonban nem ezt fogják tenni, és talán jobb is így. A politika ugyanis nem matematika: egy meg egy nem mindig lesz kettő. Vagy ha mégis, előbb meg kell küzdeni érte.

 

Ellenzéki egységet nem kizárólag kooperatív alapon lehet létrehozni, hanem kompetitív alapon is: ha egy párt képes megerősödni a többi rovására, majd ők lesznek kénytelenek alkalmazkodni

 

az általa kialakított helyzethez. Ha különböző érdekeket képviselő, versengő pártokból indulunk ki – márpedig ma ez a reális kiindulási alap –, sokkal életszerűbb ez a forgatókönyv.

 

Az ellenzéki térfél ma két nagyobb, egymással szembenálló blokkra tagolódik: a régi pártok (MSZP–Párbeszéd, DK) és az új pártok (Jobbik, LMP, továbbá a parlamenten kívül maradt formációkat is ide számítva a Momentum) blokkjára. Az áprilisi választáson az előbbi blokk gyengült, míg az utóbbi erősödött, az országhatárokon belül is, a külföldön szavazó magyarok körében pedig különösen. Ez pedig arra enged következtetni, hogy az új pártoknak nem feltétlenül lesz érdekük a „matematikai” jellegű megegyezés a régi pártokkal.

 

Már csak azért sem, mert a politikában egy meg egy tényleg nem mindig kettő. A 2018-as választás nagy tanulsága, hogy a Fidesz szavazói ma már túl sokan vannak ahhoz, hogy az ellenzéki szavazók összeadogatása biztos sikert garantálhasson.

 

Egy majdani kormányváltáshoz azok közül is sokakat meg kell nyerni, akik most a kormánypártokra szavaztak. Nagy kérdés, hogy képes lehet-e erre valaha is egy akár mégoly egységes ellenzék,

 

ha soraiban ott ülnek a régi baloldal karakteres képviselői, akik egészen biztosan felelősek az első kétharmadért.

 

Ezzel mindenképpen számolnia kell annak, aki ma ellenzéki összefogást akar. Ahogy azzal is, hogy az ilyen problémáknak többnyire nincs vegetáriánus, csak politikai megoldásuk.

 

Hírszolgáltatás

Média- és álhírszűrés, az idegengyűlölet és a globális felmelegedés veszélyeinek ismerete is kelleni fog.

Zenekari és vegyes kórus kíséretében fog hatalmasat zúzni a közönséget megosztó német metálbanda új lemezén.

Pályázatot hirdetünk: mi kerüljön a Sargentini-jelentést leleplező kormányzati hirdetésekre? Rajzold meg!

Lemond az osztrák szocdem párt éléről, és az EP-t választja az Ember, Aki Terminátornak Nevezte Orbán Viktort.

A hét kérdése

Maroš Šefčovič szlovák EU-biztos az európai szocialisták csúcsjelöltje akar lenni. De mi lenne, ha 2019-től egy szlovák vezetné az EU-t? Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Szeptember 20-ától tekinthető meg idén a legjobb sajtófotókból összeállított tárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Kömlődi Ferenc képbemutat és DJ-zik szeptember 20-án.

Premier előtt vetítik a cannes-i filmfesztiválon díjat nyerő magyar alkotást szeptember
24-től a Puskin moziban.

A folk metálé lesz a főszerep szeptember 28-án a Barba Negrában: az orosz Arkona és a magyar Dalriada lép színpadra.

Az ellenzékiség három arca, illetve a zene és a politikai vezetés kapcsolata is szóba fog kerülni szeptember 28-án.

Ezt is szerettétek

Deutsch Tamás az Azonnalinak mindent megmagyaráz!

Mi hülyeség a Sargentini-jelentésben, és mi nem?

Esély a helyzet tisztázására? Nagy katyvasz? Ideológiailag motivált vádak? EP-képviselők a Sargentini-jelentésről.

Mi lenne, ha megtámadnának minket nyugatról? Az Azonnali játékelméleti kalandozása.

comments powered by Disqus
Twitter megosztás Google+ megosztás