Öt dolog, amiért érdemes elmenni Zágrábba

Négy éve, 2013. július 1-jén csatlakozott Horvátország az Európai Unióhoz. Az Azonnalin ennek örömére arról lesz szó a következő napokban, hogy tudtak-e élni az unió adta lehetőségekkel déli szomszédaink. <br><br>Addig is nézzük meg, milyen hely a horvát főváros!

1. Ismerős ismeretlen

Első látásra Zágráb olyan, mint Pécs, csak nagyobb; már nem Kolozsvár, még nem Budapest. Hegy lábába épült, a déli részen rengeteg a panel, bejárható – talán az emberléptékű az ingatlanos szakkifejezés rá – a belváros. A Felsőváros barokk, az Alsóváros klasszicista és neobarokk épületeit látva akár Magyarországon is érezhetné magát a látogató, ha nem tűnne már-már osztrákosan rendezettnek és zöldnek minden a belvárosban.

Zágráb ugyanis tele van parkokkal, a Zöld patkó nevű alsóvárosi U-alakú zöldfelület tesz is arról, hogy nyáron ne elsősorban klimatizált ingyenwifis kávézók árnyékos sarkait keressük. Feltűnő még a szinte minden sarkon előbukkanó szupermarket, a Konzum, vagyis a horvát CBA permanens városképi jelenléte is: tulajdonosa, az Agrokor hiába ment csődbe, hiába fenyegetik a piacát a hatékonyabban működő német tulajdonú diszkontok, nem egyszer fordul elő, hogy 100 méteren belül két boltjukba is belefutni – és ha már betérnek, ki ne menjenek Baranjski kulen, vagyis a stifolder tökéletesített verziója nélkül. Bor is van, graševina a Vina Belje tömegborászattól, iható.

A belvárosból a főpályaudvart elhagyva, a Száva felé haladva kezdődik a modern Zágráb: soksávos utak szabdalta, grandiózus, a szökőkút vizének járatásán túl alapvetően funkciótlannak tűnő közterek, jugoszláv panelek, befejezett és befejezetlen üvegházak. Értelmes belföldi vonatközlekedés hiányában elég egy tengerpartra tartó távolsági buszra felszállni az itteni idegenvezetésért: a fiumei járat (két óra az út) minden nevezetesség – Lisinski-koncertterem, INA-székház, Bundek-park, Zágráb Aréna – mellett elhalad. Fun fact: Újzágrábban Antall Józsefről is elneveztek egy folyópartközeli utat.

2. Bárhol piac

Megjön a vonat Budapestről, leszállnak a főpályaudvaron, beszállnak a villamosba, mennek pár megállót, Jelačić bán lovasszobránál – vagyis a zágrábi Deák téren – leszállnak, és meg is érkeztek a Dolac nevű piacra. Az a legnagyobb és legturistásabb, de nem veszélyes: az árkádok alatt remek kiskocsmák és egy éjjel-nappal nyitva tartó, leginkább a Jégbüfé retróját megidéző, ám ennek ellenére remek csevapos, a főleg bosnyák árusoknál friss zöldség-gyümölcs, de van némi sajt, bor és olívaolaj is. 

A Britanski trg két villamosmegállónyira van tőle a főutcán: eleve a környék is jó, olyan kicsit, mintha a budapesti XII. kerület belefolyna az ötödikbe, a tér körül pecsenyesütők, kávézók, pékek, kiskocsmák, cukrászdák, újságárusok. Az éppen nem a buszra-villamosra siető helyiek ezek előtt ülnek, isszák a presszójukat, hozzá valami péksütemény, akad, aki sütteti már a csevapot, kinyitja a Večernji listet (ez a konzervatív bulvárlap), rendel mellé egy fröccsöt (gemišt, ami még véletlenül sem cuvée-t jelent: ez horvát, nem a német borászati szaknyelv), és nézi, hányan állnak sorba eperért, spárgáért, dinnyéért (az eper feleannyiba kerül és dupla olyan jó, mint a budapesti piacokon). Délutánra funkciót vált a tér: a friss élelmiszerek helyét bolhapiac veszi át. Tito-brüszt, aranyozott makettágyú, festmények, könyvek halomszámra, éjszakába nyúlóan.

3. Elviteles palacsinta

Boldog az a város, amelyben minden második sarkon van egy pékség, ahol bőséges a választék, ami már korán reggel kinyit és még kávét is főznek. Franciaország és Németország például tipikusan tele van ilyen helyekkel, Budapest nem annyira, Zágráb viszont szintén elég erős ezen a fronton. Az egyértelmű és kötelező burekvonalat leszámítva érezhető osztrák behatások jelennek meg a kínálatban. Az inkább a monarchista neve, mintsem az íze miatt imádnivaló kava sa šlagom (tejszínhabos kávé, Ausztriában ugyanis Schlagobers a neve a tejszínnek) mellé kremšnit is járhat (ezt nem érzem szükségesnek lefordítani), de rétes mindenképpen.

Két nagy láncot azonosítottam be a horvát fővárosban: a Budapesten is nyomuló, gyakran éjjel-nappal nyitva tartó Mlinart és kisebb konkurenciáját, a Dubrovicát. Utóbbi egy egészen egyszerű, ámde annál zseniálisabb ötlettel lopta be magát a szívembe: az elviteles palacsintával. Nem, ez nem olyan, mint a Nagyi palacsintázója vagy egy balatoni strandbüfé, jóval egyszerűbben keresik belőle a pénzt a horvát pékek: fognak egy tepsit, telerakják előre betekert és töltött palacsintatésztaszerűségekkel, megsütik, és egyesével árulják őket kábé öt kunáért (kétszáz forint). Dióst és nutellást adnak, utóbbi van annyira rendben, hogy elvigye a hátán a serpenyős verziónál sajnos gyengébb tésztát, de hát eleve, nem tök menő egy pékség, amiben egyszerre árulnak bureket, croissant-t, a búzaliszt világából kilépő német típusú kenyereket.... és palacsintát?

4. Tito tér

Ja, ilyen már nincs. Átnevezték. Történt ugyanis, hogy Milan Bandić, a várost évek óta irányító, a horvátországi viszonyokból mély ismeretanyaggal rendelkező forrásunk által csak Demszky Gáborba oltott Tarlós Istvánként emlegetett főpolgármester a májusi önkormányzati választásokat követően rákényszerült a jobboldali HDZ-ből kivált életművész Zlatko Hasanbegović ultrakonzervatív képviselőinek szavazataira. Udvarolnia kellett hát nekik. Az előző jobbos kormány kultuszminisztereként tevékenykedő bosnyák muzulmán, horvát nacionalista, tehát nagy Jugoszlávia-ellenes Hasanbegović önmagában megérne egy cikket, de ez a cikk nem az a cikk.

Kicsit olyan helyzet alakult ki Zágrábban, mint ha a hirtelen feltámadt MIÉP besegítene Budapesten a várost irányító MSZP-nek, és ezért azt kérné feltételül, hogy nevezzenek át közterületet egy nekik ideológiailag nem fekvő személyről, mondjuk Nagy Imréről. (Mint minden ilyen párhuzam, persze ez is sántít, Magyarországnak Tito-kaliberű kommunistája nem volt.) Az új név a Horvát köztársaság tere lesz – állítólag Hasanbegovićnak ez se tetszik amúgy, ő az Egyetem tér nevet preferálja, de a szent cél érdekében, vagyis a jugoszláv államfő, Tito nevének eltakarításáért lenyelte. A névváltoztatás ellen a zágrábi újbaloldali Zagreb Je Naš pártszövetség egyik tagja ki is vitt az utcára tüntetni jó pár ezer embert. Hiába.

A téren található például a horvát nemzeti színház, a zeneakadémia, az iparművészeti múzeum, meg hát eleve elég központi tere ez az Alsóvárosnak – rengeteg fával, fagyiárussal, kávézókkal, este a színház lépcsőin ivó tinikkel, és a rájuk néző, futónövényekkel szépen befutott, nagypolgári lakásokat rejtő lakóházakkal. De ha Zágrábban járnak, úgyis átsétálnak majd a téren.

5. Subversive Fesztivál

A belvárosi Europa-mozi májusban a térség újbaloldalának fontos előfordulási helye. Ez ad ugyanis helyet a Subversive nevű politikai- kulturális-irodalmi-művészeti- és filmfesztiválnak. Komolyan veszik: főbb rendezvényeikről nemcsak az alterbalos sajtó, hanem a szlovén és a horvát közmédia is rendre tudósít, és városszerte legalább annyi plakáton hirdették a programot, mint a szimfonikus zenekarral kiegészült Laibach koncertjét.

A Subersive Fesztiválon mutatták például be az osztrák-belga-német koprodukcióban készült Az ifjú Karl Marx című játékfilmnek szánt, szerencsére csak halványan propagandaízű, kosztümös ismeretterjesztést Marx és Engels barátságának kialakulásáról. Raoul Peck alkotása a Subversive idei nyitórendezvénye is volt: a hosszas tapssal fogadott filmet követő hetekben a világ újbaloldalának Közép- és Kelet-Európára fogékony szelete a moziban és pár környező helyszínen átbeszélte, mennyi minden rossz dolog van a világban, és hogyan lehetne mindez jobb. Szóval olyan, mint az Auróra, csak nincs minden nap, és nem akarja bezáratni egy hatóság se.

De ennek a fesztiválnak köszönhető az a videó is, amellyel az egyszer itt előadó Janisz Varufakisz egyik mozdulatát meghamisítva a már a török elnök által is beperelt német humorista, Jan Böhmermann végigszívatta a német tévéket. A megszorításellenes volt görög pénzügyminiszter nem győzte tagadni, hogy ő ugyan nem mutatott be Németországnak a görög államadósság visszafizetése kapcsán – az RTL-ben és sztárműsorvezetőjében, az egyre inkább csak a Mosel-vidéki borászatával foglalkozni vágyó Günther Jauchban annyi nem volt, hogy utánanézzenek, mégis honnan származik az a felvétel, amivel éppen a német tévénézők görögök iránti ellenszenvét igyekszenek növelni főműsoridőben.

Idén sajnos nem adott elő közgazdászhoz mérhető sztár a fesztiválon, a programfüzetben viszont szerepelt Pogácsa Zoltán és Tamás Gáspár Miklós neve is. Mi a magyar siker, ha nem ez?

Fotók: Bakó Bea